Nem tudom, melyik igazából a nagyobb dolog.
A) végigvezetni egy bármit, mondjuk akár a fiam összecsukható rollerét Lord March kastélya előtt, bő 50 ezer lelkesen fotózó és videózó néző sorfala között (óvatos becslés, hiszen kb. 200 ezren voltak idén a Festival of Speeden, ebből pénteken a harmada lehetett még csak jelen a nézőknek), azon az aszfaltcsíkon, ahol alig percekkel korábban Bob Riggle, Ari Vatanen, Stirling Moss, Alain Prost vagy éppenséggel Derek Bell nyomultak.
Vagy
B) beleülni, és akár a háztömb körül, egyes-kettes fokozatban vezetni egy óvatos kört abban a Porsche 911/953-ban, amit zsenge kamasz koromban, azaz 1984-ben Jacky Ickx és Claude Brasseur a hatodik helyre hozott a történelem egyik leghosszabb Párizs-Dakar versenyén.
A 953-as alapvetően egy kísérleti összkerékhajtással szerelt (ez került bele egy évvel később a 959-esbe), különlegesen hosszú rugóutakat tudó, masszívan megerősített futóművű 911-es, aminek az elejében van egy 120 literes benzintartály, a vezető háta mögött egy másik, 150-es, a korrekt tömegelosztás érdekében pedig a két tartály között átszivattyúzható az üzemanyag. Az alig 1,2 tonnás autó hátsó ülései helyén a tank fölött pótkerekek, alján masszív védelem, a motorja elvileg 300 lóerőt tud, de Dakar-kivitelben csökkentett kompresszióval használták, 225-tel (a rossz benzin miatt). És persze versenykuplung, versenyfékek. Egy másik ilyen autó meg is nyerte abban az évben a Dakart, az a páros René Metge és Dominique Lemoyne volt, jegyezzük meg a nevüket.
Két dolgot tehát nem tudok, viszont két másikat biztosan igen.
A) fenti opciók közül bármelyiknek a megemésztése meghaladná a szellemi kapacitásomat, az én Skoda Rapidok, Mazda 3-ak, Volkswagen Golf 7-ek tesztelésére szocializálódott agyamat egy McLaren P12, egy Lexus LF-A vagy egy Toyota 2000 GT kipróbálása is simán hetekre kettérepeszti.
B) a goodwoodi miliő, az autókat vezető hírességek és a nézőmennyiség, valamint a Porsche 953 vezetési lehetősége OTT, EGYSZERRE egy ilyen esetben nem összeadódik, nem összeszorzódik, hanem inkább egymást hatványozza. Már csak az a kérdés, melyik szám van a kitevőben.
Tehát esélyem se volt mindazt felfogni, ami történt velem, csak annyit tudok rá mondani bután – a világegyetem pillanatra kifordult a sarkaiból.
Az egész azzal kezdődött, hogy meghívtak az idei Goodwood Festival of Speedre, amitől már önmagában is megfordult velem a világ, de arról írtam már, nézzék meg, ha nem látták volna. 53 képes galéria van, fullos cikk minden egyébbel, szerezzenek maguknak egy jó negyedórát. Na, de. Annette Tomaszkowicz, a Porsche kelet-európai PR-főnöke elvitt minket Lord March, a goodwoodi birtok tulajdonosának, az esemény kitalálójának a garden partijára, remélem ezt most elég sznobul tudtam előadni. És ott elővezette nekünk, az egybegyűlt vagy tucatnyi kelet-európai újságírónak, hogy másnap vezethetünk. Eddig tartott az Onedin-család következő részének felkonferálása, most jöjjék az eksn.
Egy hosszú péntek délelőttöm volt körbejárni 2+2 kilométernyi goodwoodi birtokot és vagy 300, mindennél izgalmasabb járművet, mondjuk rá, nyomokban sikerült. Elméletileg délután egykor lett volna a vezetői feliratkozás a Black Rockban, amely egy elkülönített rész kizárólag a goodwoodi pilóták számára – itt csekkol be és ír alá Damon Hill, John Surtees, Giacomo Agostini és mindenki, aki később autóba ül a pályán. Erre a szent helyre léptem én be egyórás késéssel, délután kettőkor. Nem én voltam a hibás, hanem a pályán történt valami, és minden megcsúszott, mint firenzei kemping az esőzésben.
Nekem a várakozásból annyi jutott, hogy egy órán át nem tudtam dolgozni, mert vártam a hívó jelre (ezért sem fotóztam a pályaversenyautók paddockját, és ezért készült olyan kevés fotó a Cartier et Luxe teljesen eszement autóinak kiállításáról, a Hanna-Barbera rajzfilmautókról sem készült riport). Tehát vártam, idegesen villogó standby-leddel a homlokom közepén. Egy bő félnapos Goodwoodban hatvan perces helybetopi halálos kín. Ráadásul azt is tudtam, hogy négy órakor legkésőbb el kell hagynom a színteret, mert megy a repülőm a Heathrow-ról, és azt nem lenne tanácsos lekésnem. Ja, kábé negyven fok volt.
Végül kettőkor jutottam be a Black Rockba, aláírtam a papírokat, hozzárendeltek a Porschémhez és megkaptam a Szent Kelyhet, aminek a goodwoodi verziója a pilótáknak járó, szürke karszalag. Nem hittem volna, hogy valaha megtapinthatok egy ilyet, azt meg pláne nem, hogy viselhetem is.
Vissza a Porschékhez. Sorban álltak a különféle 911-esek, a legrégebbitől a legújabbakig, volt itt versenyautó, rövid tengelytávos ősmodell, RS, utolsó léghűtéses, pályagép… és az én 953-asom. Elnézést, de azokban a pillanatokban csak így tudtam tekinteni az autóra, holott – ha a nyomozásaim helyes eredményre vezettek, az jelenleg Jacky Ickx tulajdonában van.
Újabb téblábolás vette kezdetét a tűző napon. Kiderült, hogy 2013-ra a goodwoodi versenybírák bevezették: mostantól mindenkinek, aki a pályára hajt, versenyoverallt kell húznia. De mivel túl későn jelentették be, ezt a rendelkezést visszavonták még a rendezvény megnyitása előtt, ezért amikor kitalálták a mi vezetésünket, a Porschénél nem is gondolták, hogy megint előveszik majd.
Csakhogy azon a pénteken délben jött az újabb ukáz - az oké, hogy az utcai autókban nem kell Nomex-gúnyát húzni, de a versenykocsikba azért muszáj. Én meg ott álltam, ingben, sapkában, egy nehéz fotóstáskával feldíszítve. És egyik voltam a három szerencsés csávó közül, aki versenyautót kapott. Egyben a legmagasabb is. Ráadásul felírták a nevemet a Black Rockban, nem ülhetett más a kocsimba, a Porschének is rendkívül kellemetlen lett volna, ha nem vezetek…
Tízpercek zúgtak el anélkül, hogy bármi történt volna. Bukó hamar lett, elkezdtek előszivárogni a Porsche múzeumi karbantartói is, sorra indították a problémás járműveket. Annette és a többi PR-es közben mind lázasan telefonálgatott overallok után. A román kollégának hamar lett egy S-es, ilyenkor jól járnak a kicsik. Az ukránnak is túrtak valami M-eset, ami rám esélytelenül apró lett volna. Végül beindították az én dakaros autómat is, mondták – vezessek végig a tömegen így, ahogy vagyok, álljak be a sorba, ahol a pályára hajtásra várnak az autók. Ott majd biztosan eltelik 5-10 perc, az alatt találnak valamit, majd legfeljebb ott átöltözöm. Ja, a motort ne járassam túl sokáig alapjáraton, mert felforrhat a benzin, és akkor csak sokára lehet újra beindítani. Szuper.
Brutál a kuplung, alig bírom lenyomni. Máris izzadok. Egyes, nyomnám a gázt, de ha lehet, ez még nehezebb, mint a kuplung. Jacky Ickx kérte így, hogy ne bakkecskézzen az autó attól, hogy a testét dobálják a bukkanók. Kidagadnak az erek a vádlimon, megtiprom a gázt, az addig alapjáraton köhécselő motor hirtelen ötezren vonyít. A kipufogó aljasul hangos, a motorból ezer zaj, fújás, hörgés, hirtelen az összes szerelő, nézelődő, szervező rám néz, aki a bokszok előtt téblábol. Mit csinál ez az idióta, nem tud vezetni?
Amikor megtapad, a kuplung hirtelen harap, hiszen versenyszerkezet és –tárcsa van bent, hogy is tenne máshogy. Szerencsére mégsem fullasztom le a motort, büszkeségem maradék morzsáin gördülve megpróbálok elegánsan kiívelni a helyemről, majd finom gáz- és kuplungkezeléssel (sejtik, hogy ez teljességgel lehetetlen) nem elütni az előttem a tömeget szétválasztó, nekem az utat mutató felvezető embert. Azóta se tudja, micsoda veszélyben forgott az élete.
Közben próbálok videózni is, hiszen életem legnagyobb pillanatait élem át éppen. Még valamit beszélek is a kamerába, ráadásul angolul, mert kitaláltam, hogy a cikket magyarul írom majd, hogy a hazai olvasók hozzájussanak a gazdagabb élményt nyújtó betűkhöz, a videó meg idegen nyelven megy, oda is jusson valami. A hangok illusztrálásához pedig majd a hazaiak átkattintanak az angol verzióra – kettő ugyanis nem megy egyszerre. Karotta így is megjegyezte, hogy a videózás minden autós élményt tökéletesen lenulláz – ha ott a kamera, pokollá válik a legédesebb élvezés is. Ki vagyok én, hogy ellentmondjak neki?
Tízesével fotózzák az autómat. Százasával. Bekopognak, feltartott hüvelykujjal jelzik, kúl a verda. Végre sikerül kirángatnom a beszorult plexiablakot, mert már nyolcvan fokos vákuum lett az utastérben. Valaki behajol – „a te autód?” – kérdezi vigyorogva. Nem, az anyukámé, gondolom, ehelyett udvariasan válaszolok – „dehogyis, csak vendégsofőr vagyok”. Amikor épp három ájfón szegeződik a kocsimra, megjön Annette és egy ruhát lobogtat, kicsit úgy néz ki a kezében, mint a kezeslábas, amit Norbi hordott kábé egyéves koráig. Biztosan jó lesz az rám? Persze, ők tudják, ezek a Nomexek nyilván sokat tágulnak…
Lelövöm a motort (most már biztosan elég meleg, csak be tudom indítani újra), kikászálódok a Recaro és a bukócsövek öleléséből. Nevezzük inkább úgy, kiesek az aszfaltra, ami nem valami elegáns, de tőlem ennyi telik. Megrángatom a ruhát, nem, sajnos nem tágul. Nagyon erős anyagból van, dupla varrással, ezzel teherautót lehetne vontatni. Magamhoz mérem – ő kábé M-es méret, én XL vagyok. Sajnos nincs másik, ezt kell felvennem, mindjárt indul a mezőny.
Ekkor már nem három, hanem inkább harminc ájfón szegeződik rám, a piszkok érzik, hogy itt mindjárt valami érdekes történik. Vajon hogyan oldaná meg ezt a helyzetet Gabi barátom, aki nem hord alsógatyát nyáron? Mindegy, én szerencsére hordok, ezért ott, a Tyrell-stand előtt bemutatok egy rögtönzött sztriptízt. Talán csiszolni kéne még a számon, mert elmaradnak a melltartóm mögé tűzött százdollárosok. Mindegy, legalább sokan gazdagodnak egy zöld alsógatya képével a „Goodwood” feliratú galeriben, az se lehet rossz.
Derékig felhúzom a ruhát, de a szárának a vége elakad a vádlim közepénél, kicsit halásznadrágosan, csak ez közel sem annyira buggyos. Dugnám a jobb karomat az ujjába, de a luk valahogy gyanúsan lent kezdődik, beteszem hát hirtelen a balt is, hátha vállból majd erőből felrántom kifejteni. Hárman rángatnak, komor elszántsággal, ők nem veszik észre, hogy a két szár találkozásánál levő varrásban, pontosabban abban akadunk épp el, ami nekem ott van, azaz volt életem során egészen addig. Emelnek, a lábam már szinte elhagyja a földet, közben arra gondolok, hogy illik-e már erre ordítanom. Addig ugyanis a Winnetou-ban tanultaknak megfelelően összeszorítottam a számat, nem jajgattam, de arról a négy kötetből egyikben sem volt szó, hogy az apacsok négyeltek-e fel sziú harcosokat a töküknél fogva.
Gyáva kutyába váltok át, sziszegek, inkább S alakba tekerem a gerincemet, valahogy magam átbuktatom a vállamon a gúnyát. 187 helyett hirtelen 168 centis leszek, slagként tekeredő testem kitölti a ruha belsejét, a beleim kibuggyannak a cipzáron. Segítőim ezt próbálják felhúzni, de reménytelen, pedig kötelező lenne. Legalább tudok néhány utolsó levegőt venni.
És még be is kell ülnöm. Behajítom a nadrágomat a jobb egy lábterébe, betekerem magamat a bukócső által szabadon hagyott résen, vér serken a hónom alól, nem érdekel, mentem én már frissen összerakott Steyr-Puchhal Heidelbergbe, azt is kibírtam. Most meg Nomex-ruhában, versenyzésre készülök az 1984-es Párizs-Dakar Porsche volánja mögött, ezt nem hagyhatom ki. Újra beindítom a motort, morajlik a bokszer hatos, fúj a hűtőventilátor, kinyúlok az ajtóért, megmarkolom a hevenyészett fogantyút a kárpiton (nini, ismerős, ez Fiat 500-asé!), becsapom, becsatolgatom az öv hat pontját, amennyire tudom, meghúzom a szárakat. Kész vagyok.
A hőség elviselhetetlen. Még jönnek a fényképező tömegek, még, még, milyen sokan vannak, te jó ég, de nekik már csak azért sem villantok bugyit. Cicit se. Végre elindul a kocsisor eleje, szédülök az izgalomtól. Szédülök a félelemtől is, mi lesz, ha lefullasztom? Mi lesz, ha nem érem el a kormányt, úgy visszatart a pattanásig feszített ruha? Vagy majd talán az öv? De sikerül, magam sem tudom, hogyan. Egy balos, egy jobbos, már látom a pályát, igen, még egy jobbos lefelé, a start irányába… és már robogok is a nézők sorfala előtt. Mondjuk úgy, inkább araszolok, de ez már nagyon jó. Összeszorul a torkom, kihagy a szívem - ha már ennyi jutott nekem az életben, meghalhatok, innen úgysincs tovább, Anyu, magasra kapaszkodtam a mászókán, nem tudok lejönni, szóljál Apunak, vegyen le.
A goodwoodi pálya egy kanyarokkal tűzdelt, egyirányú autóút fel a dombnak, összesen 1,88 kilométer hosszú. Azon azért lehet autózni. A pályán először legurulnak az autók a startvonal mögé, az ott kezdődő rész alsó végén van egy kis tér, ahol meg lehet fordulni, hogy mégiscsak orral felfelé álljanak a startnál. Lefelé is óriási a dugó, felfelé is. Mellettem, már a pályára ráfordulva, BDA-motoros 1-es piskóta-Escort versenyautót túráztatnak, mögötte sorban állnak a legendás Le Mans-i versenyautók. Fojtogató a füst, a zaj, nagy divat a gázrugdalás, reped a dobhártya, vágni lehet a hangulatot, én a bal oldali mutatócsoportra pillantok, és hirtelen regisztrálom – nincs benzinem.
Ajjaj, ha ez most épp alattam kifogy… Gyorsan inkább kilövöm a motort. Szédülök a hőségtől, még jobban szédülök az izgalomtól, fejemben a találomra szétszóródott mozaikokból képtelen vagyok összerakni, hogyan kerültem ebbe a hihetetlen helyzetbe, álmodom ezt, nem tudom, de érzem – mindjárt elájulok. Ciki lenne, ha úgy locsolnának fel a pálya mellett, de nem kizárt, hogy megesik, mert ez az egész felfoghatatlan. Szerencsére találok még pár műszert, rájövök, hogy jobb oldalon egy másik a REAR feliratú nem a nullán pihen, tehát van elég nyál egy tartályban, hogy felmenjek a pályán, nem kell aggódnom a kifogyás miatt. Már csak nekem nincs.
Mellettem elindul a Le Mans-iak sora ellenkező irányban, üvöltve füstölő Renown-Mazda, óriási kígyózással katapultáló Silk Cut Jaguar, talán épp Derek Bell cserzett ábrázatát láttam a plexi mögött? Egy pályabíró közeleg, próbálom az övek száraival takargatni az összecsatolhatatlan overallt. „Vissza tudnál tolatni? Ha nem, nincs gond, tolni is tudjuk…” – kérdezi. Vissza, vissza barátom, csak mutogass, mert fogalmam sincs, mi van mögöttem, a tükreim babatenyérnyiek, hátsó ablak nincs, mert az utasteret kitöltik a pótkerekek. A Párizs-Dakaron nem kell hátrapislogni…
Nagy nehezen oldalra húzódok (nem fullasztom le), másik narancssárgába öltözött személy érkezik, most egy csaj – kérek-e vizet? Hogyne, hogyne, ez szuper. Az a fél flakon víz ment meg az elájulástól, még órákkal később is azt iszogatom. Csoda történik, szabaddá tesznek egy kis sávot, bennünket, igazi versenyautós versenyzőket leterelnek a megfordítóig, visszakanyarodunk, előreintegetnek, hoppá, négyautónyira vagyok a starttól. Mindenem izzad, kamasz koromban izgultam ennyire, amikor az imádott leányzónak próbáltam kinyögni, hogy izé, lehetne-e, hogy járjunk.
Készítem ki a kis Ricoh-t, videó üzemmódban van, lefilmezem, ahogy az előttem induló elstartol. Hiszem én. Újabb versenybíró jön, kérdi, hol a kesztyűm? Hol lenne, hol lenne, a mosogató mellett hagytam… Tapogatózik – „Is it just a demo run that you’re doing?”, „Sure, sure”, bólogattam, végül legyintett, kis sneci vagyok én itt, menjek, hadd éljek.
Tudják, amikor az ember ott áll a goodwoodi felfutó rajtvonalánál, pályabírók fogják az autója négy sarkát, hömbörög a motor, forrósodik a levegő, közben arra gondol, hogy a kuplung nehéz és hirtelen fog, a motor nem valami boldog kis fordulatokon, a gáz kőkemény, de ha megrúgja, hirtelen ellágyul, s legalább három tévékamera, valamint egyéb sufni médiavállalatok vagy tucatnyi másik lencséje szegeződik rá - na, olyankor nem szabad lefullasztani.
És ha nem fullad le véletlenül, utána jön a pálya, amit csak a szórólapon feltüntetett nyomvonalból tud felidézni. A nyomorult tudja, hogy az autó, amiben ül, százmilliós érték, ráadásul egy Nagyon Híres Autóversenyzőé. Mi több, kéne legalább egy kicsi, egészen aprócska videót készítenie, hogy meglegyen az élmény, a hang, de mivel korábban nem tudott arról, hogy vezetni fog, ezért nemhogy a szerkesztőségi GoPro, de még egy normális kompakt gép sincs nála. Ilyenkor a nagyonszerencsés kicsit szarul érzi magát, legyen bármily magasztos is a pillanat.
De aztán meglendül a kockás zászló, az automatizmusok működésbe lépnek, sikerül nem ledögleszteni a motort, felbőg a motor (istenem, micsoda gyönyörű bokszer léghűtéses hang…), kilövök – na, nem mint egy puskagolyó, de legalább mint egy jobb karban levő Nerf Gun szivacstölténye.
Elő a Ricoh-val, kormányt fogó bal kezem két ujjával szorítom, jobbal váltok, jön az első jobbkanyar, tolom talán 80-nal… ajjaj! Ennek az autónak nincs tapadása, jövök rá hirtelen.
Nem tiprom a gázt, de így is úgy vesztem el a trakciót, mint dubajzó kurva a becsületét az első ezerdolláros éjszakán. A pályának egészen a széléig sodródok, felkapok egy kis füvet is, megáll bennem az ütő. Pillanatra átvillan az agyamon, hogy ha már összetöröm az autót, legalább tegyem azt rendesen, álljak fejre, gyulladjon ki, váljon lángok martalékává az én testem is, nem próbálok majd meg kimászni.
Egyrészt, mert egy perc hírnév mindenkinek jár az életben, másrészt, mert engem ne interjúvolgassanak utána mindenféle újságírók, hogy én, a láthatatlanul pici ország megjegyezhetetlen nevű senkije honnan vettem magamnak a bátorságot, hogy felelőtlen száguldozásommal a világ legrangosabb autós eseményén rommá törjek egy legendás Porschét egymillió ájfón kereszttüzében.
De hiába csúsznak a kerekek, mint vaj a forró teflonon, az autó jóindulatú, az összkerékhajtási rendszer teszi a dolgát, s a Ricoh-t hirtelen a lábtérbe ejtve, a kormányt két kézzel megmarkolva viszonylagos arcvesztés nélkül összeszedem az autót, kívülről még akár azt is hihetik; profi vagánykodott éppen. Ha tudnák…
Naja, azok a régi, sivatagi gumik, a puha, engedékeny futómű a legkevésbé ilyen útra való, ilyen körülmények között lehet, hogy egy jó gumikkal szerelt Daihatsu Hi-Jet pickup nagyobb g-ket tol kanyarban. Ez itt egy sivatagi autó, amivel kétmétereseket lehet ugratni, és nem ragad benn a homokban, nem pedig valami aszfaltkrúzer.
Kint járok az egyenesben, a kastély előtt, ahol a legnagyobb a tömeg. A porschésok előre szóltak, hogy azért legalább ezen a szakaszon toljuk meg kicsit az autókat, hogy a nézők hallják a hangjukat. Tehát megtolom, felbőg a bokszer, a libabőrök lyukakat ütnek a kölcsönruha tűzálló rétegébe, legszívesebben üvöltenék, bár úgysem hallanám a motorzajtól, inkább az élményre koncentrálok.
Ami nagyon intenzív. A futómű engedékenységén túl a kormány nagyon precíz, a váltó finom, pontos, a motor, ha mai mércével nem is túl erős, de gyönyörűen krémes a nyomatékleadása, minden újabb százasnyi fordulatsáv újabb élvezet is egyben. Újabb kanyar jön, visszakapcsolok, a bokszer fújtatva ugat, és megint elsokallom, hiába, elvitt a hév, ami Goodwoodban nem zöld és szentendrei, hanem kék és Rothmans, legalábbis nekem.
De ezúttal két kézzel a kormányon ér a jelenség. Csodásan megfogom az autót, kintről nézve egy isten vagyok, holott csak a szerény sebességgel kombinált csekély trakció, valamint az ügyes technika tette a csodát. Kicsit óvatosabban, a tapadást fukar nagymamaként beosztva, de a finom váltóval sokkal többet kapcsolgatva autózom tovább. Valamennyire ráérzek az autó ritmusára – amikor haladósan mész, már nem is olyan vészes a kuplung, a gázt is bátrabban nyomod, összeáll az egész. És eszméletlen jó.
Szerencsére az előttem haladó autót jóval korábban indították, ezért nem érem utol, az utánam jövőt pedig szintén nagy hézaggal, ezért szabad vagyok, mint madár egy óriási kalitkában, magam autózom. Nem mindenkivel volt ez így. A neten például fent van, ahogy az idei Festival vasárnapján Alistair Weaver, az edmunds.com újságírója vezeti ugyanezt az autót.
Neki nem volt szerencséje, a 953-as először lerohadt alatta a startnál, aztán amikor végre mehetett vele, konvojban kellett haladnia a többiekkel, mert nyilván akkor kevesebb idő maradt a lerobbanás miatt. De neki legalább volt fedélzeti kamerája, az jól jött volna nekem is. Mindegy, itt az ő videója, jó az, hasonlókat éltem át mén is, és igen, neki is nagyon megcsúszott az autó, és igen, ő is csak lelkendezni tudott a végére. Az emberből gyereket csinál egy ilyen Porsche.
A pálya legfelső szakaszán előveszem pillanatra a Ricoh-t, megpróbálok felvenni valamennyit a száguldásból, aztán inkább leteszem és keményen odalépek. Felpattanok a nyomatékhullámra, s szörfözni kezdek rajta. Itt már el nem cseszhetek semmit, mert sehol egy autó, nyílegyenes az út, itt nézők sincsenek, a legnagyobb baj az egésszel, hogy csak pár száz méter az egész. Kísérőm a kéjben a legtisztább 911-es bokszerhang, amit valaha hallottam, nem éles, inkább szárazon puha, de nagyon hangos. Elképzelem, ahogy Ickx, vagy éppenséggel Metge ezt hallgatta kilométerek ezrein át, ahogy repülve, bukdácsolva, tízméteres homokuszályt húzva falatta az autóval a homokdűnék százait. Azt hiszem, az ilyet hívják egyéniségformáló behatásnak – biztosan más emberként szálltak ki a 953-asból Dakarban, mint ahogyan beültek Párizsban. Elképesztő lehetett, mert még nekem is az az élmény, ezen a sima, tapadós, egyenes, steril aszfaltcsíkon.
Felérek a fordítóba, ahol már gyülekeznek a versenyautók, amiket lent, a rajtnál már egyenként megnéztem. Előkapom a Ricoh-t, remeg a kezem, igazából remeg mindenem. Valamit makogok a mikrofonba, végtelen kimerültség és mennyei boldogság ömlik el rajtam. Vajon milyen apró maroknyi ember élhette át eddig a világon a 953-as Porsche vezetését bármekkora távon, pláne nézők előtt? Nem felvágni akarok, isten őrizz, egyszerűen csak úthengerként lapít agyon az esemény utóhulláma, s még most is azt teszi, ha rágondolok.
Kopogtatás riaszt fel a félkába állapotból.
– Helló, a tiéd az autó? – kérdezi a résen bekukucskáló illető. Versenyoverallban van, tehát nem dilettáns, mégis ilyet hisz?
– Nem, dehogy, csak a Porsche elintézte, hogy vezethessem, újságíró vagyok, Magyarországról – vágom rá.
– Aha, mert kíváncsi voltam, mennyire szereted. Én rendszeresen szoktam versenyezni ilyennel, egy barátomnak van két 953-as speckós 911-ese is, ralikon indulunk az egyikkel, hétvégéken. Nagyon jó autó, még ma is ütőképes a kisebb osztályokban, elképesztően tartós, látszik minden porcikáján, hogy nem átlagos raliautó, hanem hosszú távú gyötrésre készült. Szinte csak gumikat és fékbetéteket cserélünk rajta, a motorhoz évek óta nem nyúltunk, a futóműhöz se. Egyébként, szia, ezmegez vagyok, Belgiumból jöttem, itt az egyik kocsink képe is” – s ezzel egy telefont fordított felém, amely egy piros 953-ast mutatott éppen, ugyanolyat, mint az enyém.
Így lettem én a ritka kivételezettek egyike ezzel a 953-as vezetéssel.
Gondoltam, ha már felfelé csak szilánkokat sikerült, majd lefelé, amikor csorgunk a hegyről, csinálok egy jobb videót. A Ricoh akkuja azonban feladta. Ebben a pillanatban jelezték, hogy mindenki indítsa be a motort, azonnal rajtolnunk kell lefelé. Gyorsan előtúrtam a nadrágomat a jobb lábtérből, kikaptam belőle a mobilomat, és abban a pillanatban, ahogy gázt adtam és felengedtem a kuplungot, már forgott is a kamera. Abszolút lájtos volt a tempó, videózó, fotózó emberek ezrei integettek, röfögtettem nekik a motort, hadd élvezzenek. Persze, én is vigyorogtam mint a tejbetök, hiszen ugyanolyan néző voltam, akárcsak ők, csak egy pillanatra elkapott egy váratlan mázlicsúcs.
Visszaérve a bokszokhoz, leparkoltam a Porschét, még utoljára megsimogattam. Háromnegyed öt, szinte garantált, hogy lekésem a repülőt. Letéptem magamról az overallt, vissza a saját, izzadt göncömbe, tüdőmet kiköpve rohantam a transzferparkoló felé, bár annyira még megálltam, hogy a Cartier et Luxe kiállítás legszélén álló autóiból a legérdekesebbeket lecsattintsam. Ide el se jutottam, basszus.
Fél órája álltunk a dugóban a Cayenne-nel, amikor megcsörgetett Annette – Zsolt, elvileg nem tudnád már elérni a gépedet, de kigyulladt az etióp légitársaság repülője a Heathrow-n, minden csúszik, még az is lehet, hogy törlik a járatodat. Sietned tehát nem kell, de ha szállást kell intézni, hívjál.
Végül borzalmas csúszással elindult a gép – jellemző a Heathrow-i káoszra, hogy amikor végre lett engedélye a gépnek, nem volt hozzá személyzet. Amikor visszarángatták a személyzetet a reptérre, nem volt busz, ami kivigyen a géphez. Amikor végre lett egy szem rövid busz, az csak három menetben tudta kivinni a társaságot, óriási szünetekkel. Amikor fent ültünk a gépen (már vagy fél órája), kiderült, hogy nincs olyan futóműtoló teherautó a láthatáron, amivel a gépek tolatni szoktak. Á, pokoli volt, de letojtam.
Hajnali negyed ötre értem Ferihegyre, de addigra már legalább azt az 53 képet kiválogattam az 1240-ből, ami a fő cikkben megjelent. Másnap tízkor keltem, első dolgom volt letölteni a videókat a Ricoh-ról és a telefonomról. Mit találtam?
Egy csomó hülye blablát amit a bokszban állva mondtam fel a kocsi mellett, egy keveset a nézők között araszolva, egy homályos semmit a start felé autózva, amikor kikanyarodtam a pályára. Magából az elstartolás utáni szakaszból egy szem élesen felvett, hibátlanul exponált ablaktörlő snittje maradt fenn, háttérben iszonyatosan túlexponált, elmosott tájjal, illetve vagy másfél másodperc a szalmabálák közötti suhanásból. A telefon, amit lefelé menet használtam? Annak a memóriája megtelt, de mivel rásütött a nap a kijelzőre, nem láttam a figyelmeztetést, meg amúgy se volt nálam más, amivel fel tudtam volna venni. Ennyit az operatőri pályafutásomról.
Tehát egy kevésbé tartós és két tartósabb emlékem maradt életem vezetéséről. A kevésbé tartós egy rakás lila zúzódás volt, amit a három mérettel kisebb Nomex-ruha varrása okozott hónaljban. Utóbbi kettő a karszalag, valamint a saját memóriám. Ezzel a poszttal most már lett egy harmadik is, megnyugodtam. Több nem is kell, unokáim majd olvasgathatják, ha akarják.
Azaz, még valami. Nagyon-nagyon vágyom egy 911-esre, fújjon a hátam mögött, morogjon, nem lehet, hogy legalább egy hónapig nem használok egy ilyen autót, hogy a gyerekeimet nem viszem el vele a Transz-Pilisire. Sokkal jobban vágyom rá, mint előtte valaha, pedig eddig is imádtam.
