„Ki kell úgyis vennem legalább egy hét szabadságot, hogy el ne ússzon jövőre. Ezért hétfőn leviszem Bazegkettőt Kareszhoz, megcsináljuk rajta azt az öt apróságot két nap alatt, aztán kedd este jössz a gyerekekkel, hozod a 190-est, otthagyjuk olajcserére, egyebekre, karácsonyozunk egyet, aztán hazajövünk az öreggel, oké?” – vázoltam Katinak a kissé zavaros helyzetet egy december eleji taktikai megbeszélésen, amiből mostanában egyre több van az életünkben.
Kár, hogy nem jutottak eszembe bölcs Bandi szavai, pedig azokat mindig érdemes komolyan venni. „Öreg autót, hobbiautót nem szerel az ember időre. Azt nem lehet.”
Aztán jöttek közbe még dolgok. Például, hogy a Katival való megbeszélésem utáni napon felhívott Losonczi Csabi, hogy sürgősen meg kellene néznem a Puchot Egerben, mert már nagyon a végét járja a projekt. Kedvesen, de ellentmondást nem tűrő hangon jelentette be ezt – éreztem, hogy lacafacának most nincs helye. Amúgy is mennem kellett a másik Csabihoz, aki alig háromutcányira lakik tőle, hogy időben nála legyen az időközben megérkezett vízlehúzó sín a Pontonhoz. Sóhajtottam egyet, fejben kidobtam bő tízezer forintot az oda-vissza útra (hiszen alig két héttel korábban jártam Egerben), és kihúztam a naptárból a szombat délelőttömet.
Az a szombat természetesen az elejétől megcsúszott, akár a hegyomlás. Különféle okok miatt a tervezett nyolc óra helyett már fél tíz lett, mire a lakásból eljutottam az utcán parkoló autóig, ekkor rájöttem, hogy negyed alatt van a tank, de nem volt nálam pénz, Kati elment vásárolni, a számlánk meg mínuszba ment pár nappal korábban, tehát a kártya se játszott. Az a húsz liter nyál mentett meg, amit vész esetére a garázsban tartok. Kivittem a stokit, rátettem a kannát, elővettem a lopócsövet, bedugtam a tankba, megráztam, de elállt a gázolaj-folyam, mert nem volt elég magas a sámli. Lerohantam a garázsba, előtúrtam a kislétrát, mert az magasabb, és kiszáguldottam.
A mai napig nem értem, pontosan mitől kerültem vízszintesen a földre, üvöltve. Egy darabig azon gondolkoztam, hogy felhívom a Katit, rángasson már be a házba, mert felállni nem tudok, de a telefon abban a zsebemben volt, amelyiken feküdtem, és mozdulni sem bírtam. Valahogy talán rohanás közben a jobb lábam beakadt a lépcsőbe, miután a sorban következhetett egy rendkívül érdekes, Superman-stílusú, vízszintes repülés, ám couleur locale-ként ezt egy kisipari alulétra tetején mutattam be.
Ám kellő propulziós erő hiányában nem tudtam eléggé elemelkedni a földtől, így nemhogy a kerítést, de még a lépcsőfokot sem vittem át, a szeretett nőt pedig nem mentettem meg a vésztől, ellenkezőleg, épp én vártam, hogy ő mentsen meg. Repülés közben azonban vagy a betonlépcső élében, vagy a létrában elakadt a jobb térdem, mindenesetre az a huncut él valahogy úgy ütött be a térdkalácsom mögé, hogy pont eltalálta azt az ideget, amiből van egy sokkal kisebb a könyökben is, és az ember üvölt, ha beveri. Ordítottam? Naná.
Aztán inkább abbahagytam, mert nem volt közönség, és valahogy felvonszoltam magam a lépcsőn a házba, majd lila fejjel feküdtem kicsit a kövön, újabb erőt gyűjtve. Közben jó Csabik vonultak el lelki szemeim előtt, kicsi felhőn úsztak, ilyen rugdalózó volt rajtuk, és remegő kezüket alamizsnáért nyújtották – egyikük a figyelmemet kérte, a másikuk valami vízelvezetőkről beszélt.
Ha eltört, ha nem tört, nekem Egerbe kell mennem, kész – keményítettem meg a szívemet. Nem szoktam panaszkodni ilyen fájdalmakra, a Clio hárommilliméteres illesztésű csomagtartófedele alá szorult, szétment hüvelykujjamat is elég jól tűrtem a Tannistest első délelőttjén, és Papp Tibi is igazolhatja, hogy minimális sziszegések kíséretében végigteszteltem, -fotóztam négy napot minden medikációs beavatkozás nélkül, de ez most valahogy nagyon furcsa volt.
Mindegy, végigcsináltam Egret, végigcsináltam a családi szülinapozást a nővéreméknél, este a balesetin aztán megnézték, mondták, a nagy ideget vágtam be, a térdkalács alatti vérömleny pedig pont azt nyomja, ezért nem bírok ráállni, de semmi gond, pár nap vízszint, borogatás, Flector, pihenés, de nem szabad erőltetni, és megint mobilis leszek. Ez volt szombat este, hétfő reggel a Karesznál kellett lennem, az emelő alatt, váltóval a vállamon.
Gyorsan átmozgattam az egész tervet szerdára. Tudtam, hogy a gyerekeknek csütörtök estéje lesz szabad, hogy jönni tudjanak a Katival Viszre, tehát maradt két teljes napom meggyógyulni. Úgyis bújnom kellett az újságokat az Év Autója előszavazás miatt. Aztán kiderült: Kareszt hirtelen felszólította egy kuncsaftja, hogy azonnal mennie kell Berlinbe autót vennie csütörtökön, ezért nem lesz jó a szerda, legyen inkább kedd. Hát legyen, de lehet, hogy semmit nem tudok majd dolgozni, ami pokol lesz. Nem baj, csak gyere.
Bazegkettőt elsősorban a kuplungja miatt akartam már megvásárlás óta műtőasztalra tenni, de a kuplungszett tervezett árát végül mindig elvitte egy hirtelen megvásárolandó tétel a Pontonhoz. Végigcsináltam tehát egy évet csörömpölő kuplunggal, úgy, hogy a váltót alig lehetett berakni fokozatokba, ha ment a motor, a rükverc pedig, amin nincs szinkron, csak úgy működött, ha egyesből villámgyorsan hátramenetbe fittyentettem a kart. Csoda, hogy mostanáig nem tettem tönkre a váltót, amelyben így részben a szinkrongyűrűk vették át a kuplung szerepét.
De mostanra a gázolaj is ömleni kezdett két porlasztócsúcsnál, az egyik fékköröm is gyengélkedett régóta, s fűtésem is csak bal oldalon volt valami minimális, a jobb oldali radiátor viszont teljesen eldugult, ahogy erről még a nyáron, csőbe fújás útján meggyőződtem. Autóm kidülledt állólámpákkal, résnyire szorított maszkkal, csendben, reszketve suttogta az utcán – „Kareszhoz, Kareszhoz vigyél engem, kicsi gazdám…”
De mivel ő állólámpás, így is működött. Állólámpa küzd, nem térdel le.
Tehát a kuplung lehetőleg minimális használatával megpróbáltam abszolválni a távot Viszig, mert már nem csak az volt beteg, hanem az őt működtető láb is. Most először káromkodtam, hogy a gyárinál hosszabb diffi van a kocsi alatt, ez ugyanis legalább hat-nyolc kuplungolásnyival terhelte tovább kínjaimat.
Viszen business as usual volt, Karesz három szál cigivel a szájában üdvözölt, megmutatta a fejlesztéseket a Mercijén, aztán kávé, stampó, ebéd, rosszullét, kávé. Berángattuk Bazegkettőt az oszlopos emelőre, tíz perc alatt leoldottuk a kardánt, kipufogótartót, sebmérőspirált, indítómotort, bakot, a tizenegyedik percben már a hátunkon volt a váltó. És megláttuk a kuplungot, ami addig minden jel szerint nem emelt ki eléggé.
Erősen berágódott kinyomócsapágy, fémtörmelék a szerkezetben, s magának a fémtörmeléknek a forrása – a széttört csillapítórugók a tárcsában. Hát, meg is vónánk, mondta Karesz, és a könnyű megoldás feletti meglepetésében elfelejtett szívni a cigijéből. Megrendelte a szettet a Unixtól (140-től 22 ezerig volt mindenféle, az autó értékére és a karácsony előtti időpontra való tekintettel természetesen a kínálat alsó szegmenséből választottunk). Volt még egy bő fél napunk, hogy a futár megjöjjön a cuccal.
A beköszöntő áldott hangulatban nem maradtak el az érzelmek – nem, nem léptünk a férfiszerelem bizonytalan ingoványába, ne aggódjanak. Karesz odasomfordált az alkatrésztartó hűtőszekrényhez, és előhúzott belőle egy kis csomagot.
„Ne, geci, a karácsonyi ajándékod!” – röhögte. A közlés módja Ratzinger pápának talán nem vált volna becsületére, de Károlytól szinte simogatásnak tűnt. És a tétel láttán kis híján kibuggyantak a könnyeim. Egy vadonatúj, soha fel nem szerelt kecskebőr volt a Merci adagolójába. Soha, de soha nem láttam még ilyet élőben, mindig bontottat tettünk be. Nem is tudtam, hogy eredetileg fekete a membrán, mindig azt hittem, barna.
„Tudod, amit nyáron beszereltünk a te lukasod helyett, az is már öregecske volt, hihi. Nem véletlen, hogy nem volt póver a motorban, azzal csak aládúcoltuk a rendszert. De majd EZ!”
Neki is láttunk gyorsan szétkapni az adagolót, ami elméletileg nem nagy művelet, hiszen csak a hátuljáról kell leszedni négy csavart, kiszedni egy stiftet, majd kicserélni a régit az újra és mindent visszacsavarni. De a csavarok elhelyezését valahogy nem gondolták végig Stuttgartban, hasmánt, hosszában rá kell feküdni a motorra, és mélyen benyúlva, hátulról kell csavarozni. Gyűlöletes művelet, kicsit bénáztam, nem állt rá a kezem, aztán Károly szokás szerint félrelökött („na, húzz innen, pesti surmó, hát erre se vagy képes”), majd nagy nyögések és káromkodások közepette leműtötte a fedelet.
Aztán vagy ötször elvesztette a stiftet, ami bent tartja a membrán közepét, kétszer letúrta az olajálló pasztát, amivel szigetelte, végül borzalmasan feldühödve, pőrén összerakta. Aztán a csavarokat azért én húztam meg. Jött a vákuumcső végéről cigifüst-befújásos próba, az installáció átment, felesleges volt az aggodalom a tömítőpaszta hiánya miatt.
Jöhetett a fűtés. Előbb még elhúztunk Látrányba Karesz selymesen duruzsoló, elképesztően finom és kulturált 126-osával vízkőoldóért. „A legerősebb kellene, drága, csak az van, amit a polcon látunk?” – kérdezte az eladónőt, aki nyomban eltűnt a raktárban, és hozott valami noname magyar terméket, ami furcsán sistergett és fortyogott már a flakonban is. Négyszáz forintnyi halál, két üvegben velünk, húzhattunk vissza a garázsba.
Elkezdett összeállni a rendszer. Előkerült egy 126-os Merci vízkeringető szivattyú, az patentfogóval rácuppant a szívókamra szélére. Én levettem a csövet a motorblokk jobb oldaláról, Karesz a balról; az ő csövét bekötötte a 126-os szivattyú nyomóoldalára, a szivattyú bemenő oldalára pedig faragott egy tölcsért sikító segítségével (mert a tölcsér csöve a merevítő-lélegeztető csíkok miatt nem zárt volna tökéletesen). A tölcsér kapott egyet a tetejére Margó nejlonharisnyái közül, belement egy 27-es stekkfej, hogy mélyedés legyen a közepében, abba belelógattuk az én oldalamon levett másik csövet.
„A lényeg az, hogy a vízkőoldót a normál forgásirány ellenében indítsd el, akkor esély van rá, hogy megmozdítja a belekühedt cuccot, ha pedig már mozog, utána idővel jó eséllyel kitakarítja az egészet, érted?” – magyarázta, miközben izgatott hamubolygók röpködtek a szájában tartott, hamvadó csikk végéről szanaszét.
Vagy tíz szál, egy ottmaradt 124-es benzines kábelkötegjének szétfejtéséből kapott dróttal térben fixre építettük a mosóhálózatot, majd a hegesztőtrafóról levett tápkábellel Karesz életet lehelt az ördögi szisztémába. Köhögve indult, köpködött minden szart, a barna, sárszerű lé eleinte hörögve csörgedezett a margói nejlonba. Aztán blütty, böffent egyet, és kicsit jobban megindult. Elzártam a vezetőoldali csapot, hadd küzdjön a Kati oldalával a sav, az nem működött egyáltalán.
Szenvedő szivárgás, némi epe csepegett, kicsit nyitottam a vezetőoldalon, nehogy leégjen a szivattyú. Ezt a játékot egy órán át minden mélységében kiélveztük, addigra már mindkét oldal szépen zubogott. Aztán hagytuk állni a löttyöt éjszakára, hadd csámcsogjon. Közben szépen ránk is esteledett, behúztunk hát a konyhába, stampó, halálos mennyiségű császárszalonna, házikolbász, spéci zsömle, savanyú – szétrepedtem a végére, mert Viszen mindig elfelejtem, hogy a levegőnek is hagyni kell egy kis helyet.
Könnyű, termékeny, jól végzett nap volt mögöttünk, lecsusszant még két-három gyűszűnyi. Karesz nyolckor aludni tért, én még egy órát dumáltam a keresztfiammal, Gergővel, aztán zuhany, pizsama. Ilyenkor a gyerekek szobájában alszom, általában az emeletes ágyon, fent, de most Gergő az alsó osztotta ki nekem, hogy az ágyam szélére ülve meg tudja nekem mutatni a facebookos játékokat, amiket talált, amióta profilja lett. Még egy óra elment mindenféle aranyrögök szörnyek általi hajítgatásával, kaszabolással, aztán bejelentettem – vége, apád négykor ki fog ugrasztani az ágyból, aludnom kell.
Mivel Kareszéknál rendszerint egész éjjel megy a tévé (mondjuk, én is elég jól el szoktam aludni előtte, amikor véletlenül nézem, de ha egyedül vagyok, valahogy mindig kikapcsolom), ráadásul most már nem csak az ő szobájukban van egy, hanem a Mama szomszédos szobájában, valamint a gyerekekében is, és mindegyiken más műsor megy, ezért befordultam a fal felé, és a szokásosnál kicsit erősebben szorítottam össze a szemhéjamat, hogy a villódzástól epilepsziás rohamot ne kapjak, ha már egyszer, ugye, a kakofónia. Szerencsére éjfél után valamivel automatikusan leállt legalább a rajzfilmcsatorna, nem sokkal utána elnyomott az álom. Hiába, nem tesz jót az alvási képességeimnek, hogy a Kati a legkisebb zajra felébred, és csak vaksötétben tud aludni. Túlságosan megszoktam a síri csendet és a fény hiányát az elmúlt tizennyolc év alatt. Pedig régen…
Aztán. Kareszék vettek egy profi kávégépet, pontosabban azóta még egyet, mert olcsó volt. Kis szerelés után mindkettő hibátlanul elkezdett üzemelni. Komplikált szerkezet a használatban levő, isteni kávét csinál, de az előadás udavarosdorottyai szintű. Gombnyomásra reccsen, kattan, nyenyereg, kattan megint, darál, sípol, bugyborékol, kattan, újabb nyenyergés, kis zúgás, sóhaj, és kész a lé.
Éberen fantasztikus élmény, hajnalban, kábé négy óra alvás után inkább mondanám szokatlannak. Először lefőtt egy kávé, de azt a pörformanszt beleszőttem az álmaimba, voltak benne mindenféle repülők, munkagépek, sebaj, érdekes volt. Tíz perccel később jött a második dupla, azt már az ébrenlét határán emésztgettem, mert igazán nem fogtam fel, hol vagyok, és milyen gépet hagyott bekapcsolva Kati. A harmadikra viszont már tényleg felébredtem, ekkora Led Zeppelin koncertre azért nem készül az ember álmában.
Te jó ég, már 5.11 van, rohantam ki - soha nem voltam ennyire kipihent. Gyors fogmosás, csipa kiáztat, kaptam a szerelőruhát, pulcsit, kabátot, indultam a műhelybe óriási bűntudattal, mert a Mester ilyenkorra már általában meggenerálozza a fél autót, ami kint hever. És ekkor felbukkant Karesz, világos neonkék frottírköpenyben, még cigi se volt a szájában. „Hát te hová igyekszel? Bálba?” – röhögött. „Dehát, dehát…” – kezdtem a pingvinezést, amikor megpillantottam az órát. Negyed öt volt. Egy órával elnéztem.
Innentől kezdve két és fél órán át reggeliztünk, részben az előző estéről megismert húshegy fennmaradó részét próbáltuk elpusztítani, részben Margó ajánlgatott mindenféle újabb nyammókat, de igazából elvesztettem a fonalat, csak tömtem, tömtem. Fél nyolckor stampó, kávé, munka.
Először is, ismét beindítottuk a vízkőtlenítő berendezést, ami csak úgy zubogott, sistergett, fortyogott, mint a Styx az utolsó kanyarban a pokol előtt. Aztán a résolajcsöveket cseréltük ki, majd Karesz húzott egy kicsit a porlasztócsúcs-házakon, hogy elejét vegyük a csepegésnek. Ekkor megjött a unixos futár a kuplungszettel.
Nézegettük - de szép, hiszen ez új! Karesz kicsit szkeptikusan forgatta a kezében a kinyomócsapágyat, de aztán legyintett, rakjuk össze. Tény, kicsit túlságosan behuppadt a tányérrugó közepe, mire meghúztuk a szerkezet csavarjait, de állítólag a kint, az udvaron álló, egy nappal korábban ugyanilyen szerkezettel elkészült 123-asban is negatívban állnak a lamellák, mégis jó a kuplung. Úgy látszik, ez a fajta szerkezet ilyen fura.
Ekkor még boldog és büszke emberek voltunk.
Kábé húsz perc alatt összeállt az autó, már csak egy főfékhenger-karmantyúzás lesz hátra, és készen vagyunk mindennel, gondoltam. Mire Katiék megjönnek olyan este 6, fél 7 tájban, mi már teli gyomorral, malacrózsaszínben fetrengünk a konyhában, valahol a negyedik sztori közepén. Aha. Mert ez így szokott lenni.
Motorindítás után ugyanis akadt egy kis bibi. A váltót egyetlen fokozatba sem lehetett betenni. Nem annyira, mint korábban, az az állapot szinte jó volt ugyanis. Most viszont nem volt olyan erő, ami kellően mélyre horpasztotta volna a kuplungpedál alatti padlólemezt. És a pedálon furcsa, surrogás, kaparászás, he?
Kicsit gyöngyözni kezdett a homlokom. Károly kiszállt, leült a sámlira, és rágyújtott egy blázra. Hangtalanul fújta a füstöt. Ilyenkor gondolkodik, tudom, nem szabad megszólalni. Én is próbáltam. Életjel belőlem csak annyi jött, hogy míves, szigorúan élő beszédben alkalmazott magyar szavak formálódtak melyről, torokból, hörögve – miarosseb%/!+%/+!+=/@&&^+!+!
Felemeltük az autót, mely SAS-24-ként sziszegve a magasba emelkedett, és ha nincs mögötte garázsajtó, esküszöm, el is repül a Hold sötét oldala felé. A repüléshez ugyanis nem kell kuplung, ahogyan ezt az aviatikából tudjuk.
Karesz komótosan elkezdte levenni az imént visszatett alsó munkahengert. Aminek azzal a mozdulattal le is tört az egyik füle. Később láttuk, a törési felület tiszta rozsda, régóta repedt lehetett hát, súlyos anyaghibába botlottunk. Samko a márka, tény, hogy olcsó volt, fél évet húzott ki az autón. Vegyenek drágábbat. Káromkodás szaladt neki a somogyi domboknak, éreztük, alattunk a szilárd beton apró moccanásokkal lavina lejtőjévé kezd válni.
Tíz perc, és a váltó ismét a földön volt. Majd sok érdekeset láttunk mi.
Például friss, éles kopásnyomot a kiemelővillán. Meg hogy a kiemelővillának az a füle kilyukadt, amibe a munkahenger rúdja beleillik. Ez, ha elkopik rendesen, át is tud szakadni, aztán volt kuplung, nincs kuplung. Tudom, milyen érzés, megesett már az egyik régi Mercimnél…
Nini, az új kuplungszerkezeten is karc, körben. Karesz még mindig vészjósló szótlansággal levette a kinyomócsapágyat, előtúrta az autó saját régijét, és összemérte őket. „Hogy bassza meg, bassza meg, bassssssza meg!” – káromkodott fennhangon. „Összekeverték a szettet, a 124-es csapágyát tették bele, hát nézd már meg, mennyivel magasabb a bele való, a büdös rossebbe!” – már-már ordított, pedig ez még csak a második váltó le-vissza-le-vissza volt a hasonló műveletek horizonton derengő, ciklikus sorában. „De valahol volt nekem egy tűrhető bontott, a múltkor hajintottam el, Margó, Margó! Hova dobtam a hétvégén azt a huszonhármas csapágyat?” – kiabált tovább.
Inkább ebédeltünk egyet. Lassan, férfiasan tüntettünk el egy félkondérnyi bablevest vagy kétkilónyi füstölt hússal, hiszen kell az energia az agymunkához. Aztán kell az izommunkához is, ezért az erdélyi stílusú, tésztába kevert kakaós, diós töltelékű, cukrozott tejfölös palacsintából is utána küldtünk párat. Oké, nem párat, mondhatjuk azt soknak is. Aztán egy időre megfeledkeztünk a kuplungról, mert rituális haldoklás következett fél könyékre ereszkedve az ebédlőasztalon, hiszen ilyenkor a kaja még a gyomornedveket is kipasszírozza valahová az agyba, nincs mi emésszen. Ilyenkor a kávé sem segít, csak a gyors gyomorműtét. Így kéne kimúlni a világból, a drága Margó és a Mama kombinált főztjén, tojnék én le minden kuplungot.
De a szétrepedt gyomor is összeforr egyszer, így a rehabilitációs stampó után nyakunkba vettük a garázst. Tíz perc múlva megtaláltam (én, én, én!) a ledobott csapágyat egy szétszedett diffi mögött a sarokban. Takarítás, próba, jó lesz már, rakjuk össze. Tehát összepakoltuk az egészet az immár jó, magas csapággyal. Négy óra tájban lehettünk ekkor, de már nem esett jól a második váltó felrakása. Mindegy, túl voltunk rajta.
A letört fülű munkahenger helyére felment egy bontott, jó, de letört légtelenítő-csavarú, ám azt előre alaposan feltöltöttük fékfolyadékkal, majd kicsit a csőnél légtelenítettünk Jobbat nem tudtunk, a unixos csak másnapra érkezett volna meg, nekem addigra otthon kellett lennem, hát még a családnak. Pedálnyomkodásra hallottuk, hogy lent kattog, végzi a dolgát, lássuk hát.
A korábbi alkalomnál most azért már kicsit feszültebben láttunk neki az indításnak. Motor bezizzent, traktorcsörömpölés visszhangzik, kuplung kinyom… Csak Karesz erőlködő kézmozdulatait, majd kifejezéstelen arcát láttam. Ahogy a frissen leállított OM615-ös motor dübörgésének utolsó, Toshiba klímaegységről lepattanó visszhangjai elültek a garázsban, tudtam, hogy valami nagy és vastag van a szánkban, és az nem a nyelvünk.
A szerkezet új, a másik autóban jól működik, a tárcsa ugyanilyen, a kinyomócsapágy most már hozzá való. Kicseréltük a kiemelővillát is, tehát csak a hidraulikus működtető résznél lehet a hiba. Nekiálltunk légteleníteni. Aztán levettük, majd visszatettük a munkahengert. Belepróbáltunk egy hosszabb működtető rudat. A pedálnál megkíséreltünk golyót tenni a nyomórúd és a főhenger dugattyúteteteje közé. Kellett volna fél milliméter, de a pedál felütközött, a dugattyút nem tudtuk eléggé lenyomni. Aztán Karesz inkább kivette a főhengert.
A satupad elé járultunk, ami szent hely a kareszi birodalomban. Elkezdte nyomogatni a dugattyút, hát alig jött valami kis szuszogás a főhenger alján. Szétszedte. A két kamra közül a fölső száraz volt, pedig onnan ömlenie kellett volna a fékfolyadéknak. Hühű, ez hibás, rossz a szelep a dugattyú alján. Háromnegyed öt volt ekkor, Katiéknak elvileg 45 perce útban kellett volna lennie Visz felé. Gyorsan felhívtam őket, mert a feleségem minimum félórás késésében mindig bízni lehet. Bejött a tipp, még csak a Hungária körúton araszoltak Zugló magasságában.
„Kati, ne gyertek még, parkolj félre, az autó nem működik, lehet, hogy alkatrészt kell hoznod a Unixból” – hadartam, miközben tudtam, hogy ez a nő, aki engem szeret, épp a halálomat kívánja, bár sose mondaná ezt ki. Gyorsan ment a telefon Torjay Lacinak – „Laci, nézd meg kérlek gyorsan, hogy nem Samko márkájú főhenger van-e a XIII. kerületi Unixban, mert a Kati jön Balcsira, hozná, mert elakadtunk…” Laci nézett, kiderült, hogy csak a központban van bármilyen, az meg még egy nap, olyan, mintha nem is lenne.
Hirtelen ötlettől vezérelve felhívtam Háda Szabit, akinek Merci-szereléskor édes a vére, ezért a végén mindig az övét szívom. Igaz, hogy most már egy pékségnél fontos ember, de régebben ő volt Budapest talán legjobb öregmerci-szerelője, most is mindig segít, van alkatrésze is dögivel. Amikor hívtam, épp az egy napja átadott, hatalmas, népligeti mintaboltban melózott lélekszakadva, hónapok óta azt csinálta, tudtam, milyen fontos neki. De nekem meg a főhenger volt fontos, és egy Merci-ipari Tarzan voltam, aki lendülés közben hirtelen nem látott más indát, amire átfoghatott volna.
Vázoltam a helyzetet, Szabi esze mint a villám, azonnal mondta, ő nem lesz otthon éjjelig, meg nem is Budaörsön lakik, de felhívja a Báthory utcai Merci-boltot, ami ötkor bezárt, és megkéri őket, várják meg a feleségemet. Így is lett, Kati fél hat előtt valamivel felszedte a munkahengert, megköszönte (én meg háromszorosan is köszönöm, fiúk, Szabi is), és elporzott Viszre.
Egy fizikailag és lelkileg a földdel egyenlővé tett csapatot talált, ilyen lehetett, amikor a katonák hazajöttek Isonzóból. Addigra készen volt ugyan a főfékhenger újrakarmantyúzása, és hogy legyen egy kis sikerélményünk, úgy tűnt, jól is sikerült, de ez nem sokat dobott a hangulaton, talán mert nem volt nálunk üveg Márka.
„Ugye, most hamar készen lesztek, csak két órát tudunk maradni, a Bálintnak holnap nyelvtan dolgozata van, és így is másfél órával fognak később lefeküdni” – suttogta a legkedvesebb mosolya mögé bújtatott leggyilkosabb hangján. Persze, szívem, tuti megleszünk mindjárt, menjetek be dumcsizni.
Nem mertem neki megmondani, hogy hülyék voltunk, és a pánikban elfelejtettünk alsó munkahengert is rendelni. Márpedig egy alul-felül megbolygatott hidraulikus kuplungrendszert légtelenítő-csavar nélkül légteleníteni nagyjából reménytelen. Az már a hipertér-hajtómű műszaki kategória.
Tehát még háromszor levettük hol az alsó, hol a fölső hengert, a világ összes trükkjét bevetettük a légtelenítésre, mindkettőnknek lerohadt a bal lába a pumpálástól, de néhány fékfolyadék-tartályban felbukkanó, kósza buboréktól eltekintve, nem sokat javult a helyzet.
Amikor már az utolsó doboz fékfolyadék is elfogyott, és a Bálint harmadszor jött ki, hogy „Anya azt üzeni, hagyjátok abba, mert mennünk kell, akármi is van”, nem húzhattam tovább a dolgot. Ám ha otthagyom Bazegkettőt, a Kati autóját lehet megint lehozni, az így, karácsony előtt megint egy bő tízes, ismét kétszer fél nap, nem fér bele, nem fér bele…
Kár, hogy Bandi nem volt ott, mert sugározhatott volna a büszkeségtől – „öreg autót időre szerelni nem lehet…”
Romokban, megverten, a cél előtt visszafordulva feladtam. Férfiember tudjon férfidöntést hozni, ez ma már nem megy. Mi elhúztunk fél tizenegykor, éjfél után értünk haza, Bálint írt egy négyest szövegértésből, de nem szidtam meg. Mint megtudtam, Kareszék Gergője hajszálpontosan ugyanezt tette. És Karesz is, mint én.
Ráadásul Károly másnap hajnali háromkor indult Berlinbe autót hozni az ismerősnek. Végül kint nem lett meg a kocsi, aznap még visszaautóztak Drezdába egy másikért, de ott meg nem lehetett elég pénzt kivenni a bankból, tehát összegezhetjük – drága barátomnak nem az volt élete legjobb hete.
Következő hétfőre már hatszor levette a váltót, folyamatosan lógott a telefonon Csereklyei Marci barátunkkal, aki a kertjében álló 123-asokon, a sufniban levő alkatrészeken folyamatosan alkatrészeket mért. Kiderült, hogy a szerkezetek kvázi mind jók, a kinyomócsapágy (a bontott) természetesen stimmel, a tárcsavastagság szabványos, a lendkerék kopófelületéből nem köszörültek le (pedig erre gondoltunk hibaforrásként, mert továbbra is gyanús volt, miért huppan úgy be a szerkezet közepe).
Keddre meglett a hiba. A Samsungom hangszórómembránja azóta kicsit torzít, amióta Karesz tudatta velem a hírt, természetesen ordítva a dühvel vegyes örömtől. „A BAROMJA! A szerkezet FELFOGATÁSI felületéből vett le! Tudod mennyit?! Ha jól mértük, valahol 0,7-1,6 millimétert! De tényleg, minden autó, amihez Magyarországon hozzányúlnak, el lesz baszva! Hogy a rossebbe már, a mamával ma tízszer levettük a váltót (ilyenkor a mama a Margó, azaz a felesége), mire végre megláttam, hogy a csavarok felfogatási furatainál a menetkezdés nincs megsüllyesztve. Márpedig a Mercedes minden ilyet süllyesztékkel készít, ilyen pocsék munkát nem végez. Gyanús lett, elkezdtem méregetni, és tényleg, abból vettel le. DE MINEK?!?!”
Hétfőn már szóltam Pistának (aki mindig eljön, ha Kareszékról van szó) és Daninak (aki már többször mondta, hogy szívesen eljönne egyszer), hogy lesz egy menet Viszre. Most élesítettem őket, mindenki hazaszólt a feleség/barátnőnek, felkészítettem őket, hogy ritkán megy az ilyen szerelés szívás nélkül, lehet, hogy hosszú lesz az éjszaka, vállalták.
Munka után bepattantunk a Kati 190-esébe (amit végre ott akartam hagyni, mert két hónapja fakanállal kell leállítani, lóg a kormányösszekötője és esedékes az olajcseréje), nekiindultunk az útnak. Először Csereklyei Marcival beszéltem meg, hogy leszed nekem egy lendkereket, aztán eszembe jutott, hogy Telki kiesik az útból, viszont Simon Laci (504Laci) is bont egy állólámpást, ő pedig Budafokon van. Laci még nem szedte szét a motort, de nála volt szokás szerint Pupp Balázs, azaz hosszú (nem kéne…), aki pont a Csereklyei Marcitól elhozott egy rossz lendkereket, amibe beletört a csavar, és nem lehetett kiszedni belőle. Mondta, jöjjünk, mire odaérünk, kiveszi.
Csak a napot nem tisztáztuk. Ő volt a legjobban meglepve, hogy húsz perc múlva zörgettünk Szájmon garázsajtaján. Befejezte a Renault 25-öst, amit szerelt éppen, majd kissé álmatagon megkérdezte – „most kell?”. Most hát, persze, hogy most, Hosszú… Karesz normálisan nyolckor fekszik, most fél kilenc van, 130 kilométerre van Visz, havas eső esik, legalább másfél órás szerelés vár ránk ott is, másnap munka, képzelheted…
Nekilátott. A csavart Marci már megpróbálta kiszedni. Félre volt fúrva. Hosszú is úgy gondolta, csak a készülő szobai állólámpájához lesz jó a lendkerék (értik, Állólámpa-állólámpa!), de most úgy döntött: megmenti nekem. Negyed tízre sikerült valami egész fantasztikus fúróhasználattal, sok-sok fogásból kiszednie. Addigra épp megjött a pizza, amit Pista rendelt egy órával korábban.
Próbáltak már nagyon lazának látszani, úgy, hogy a testükben levő valahányszáz izom kővé feszül? Rám ott Kőbájker is büszke lett volna, úgy szálkásítottam, amíg a többiek burkolták a pizzát. Közben Kareszre gondoltam és a szétszedett Bazegkettőre – szegények.
Nem mondom, hogy nem tapostam szét a 190-est Balaton felé. Ráadásul eszembe jutott, hogy már egy hónapja ki akartam főzni a Baby-Benz bal oldali ablakmosó-fúvókáját ecetben, mert ötpercenként elkövesedik, ráadásul mostanra a kétéves ablaktörlő is feladta a tökéletes törlésért vívott küzdelmet. Mondjuk úgy – nem láttam semmit, viszont nagyon toltam. De oda kellett érnünk, ha belehalunk is.
Fél tizenegy volt, mire a vastag ködfelhőbe és kutyavonyításba öltözött, sötét viszi utcába behajtottunk. Karesz hihetetlen lazán, szájában négy cigivel fogadott bennünket. Rá se néztünk a plafonhoz emelt Bazegkettőre, egyből a konyhába mentünk. Kinek stampó, kinek tea, kényelmesen leheveredtünk, én mindenesetre azonnal átöltöztem szerelőoverallba. Aznap este már másodszor megint bemutattam a „végy fel laza testtartást 400 darab kővé feszített izommal” műsorszámot, mert ha a többiek nem is, de én sejtettem, hogy baj vár ránk a sarkon túl.
Éjfél előtt kicsivel nekiláttunk. Karesz végigméregette a szerkezeteket, végül a legrozsdásabb mellett tette le a voksot, az tűnt a legmagasabbnak. Pista is beszállt a csavartekergetésbe, Dani röhögött, rendkívül vidám este volt, én is kicsit felengedtem, ennyi jó baráttal a színen nem férnek a Mercihez a gonosz szellemek.
Aztán fértek. A tökéletes, gyári méretű, piszkálatlan lendkerékkel, a jól működő autóból kivett kuplungszerkezettel, a szuper kinyomócsapággyal, az új főhengerrel, új köztes flexicsővel, új munkahengerrel, tökéletesen légtelenített rendszerrel… nem emelt ki a kuplung. Rükverc – krrrrrkrrrrkrrrrrr -, egyes – liluló fej, dagadó karizom, nyekk.
Az, ott egy nehéz pillanat volt. Sok-sok sötét arc vett körül hirtelen, a pillanatokkal előtte még poénkodó, kötözködő, jó hangulatú csapat tagjai buta, zavart kérdéseket tettek fel egymásnak, és nem néztek a másik szemébe. Ültünk, magunkba roskadva. A Petőfi rádióból már a kizárólag erős drogos behatás alatt élvezhető halálzene szólt, ami Kareszéknál nekem mindig azt jelzi – brutálisan szopunk, éjjel van, reménytelen a helyzet.
Végül Karesz előhúzott egy rudat az íróasztalról, csak úgy, a stokin tehénkedve. „Csík, próbáld meg ezzel. Ezt az új munkahengerhez adták, de nem ment fel, hátha most, az új lendkerékkel be tudod tenni” – szólt elhalt hangon. Közben már Pista is Karesz cigijét szívta, mert a saját, az induláskor vett teli doboza elfogyott, Daniból hang se jött, ami nála nagy szó.
Bepróbáltam, nem lehetett végighúzni a csavarokat. Károly ekkor újabb ötlettel állt elő. „Ezeken gyárilag van itt a munkahenger alatt egy műanyag távtartó, amin van egy kis luk, ezt a darabot mindenki elhajítja, mert nincsen semmilyen funkciója. Azaz van, az oldalában van egy kis luk, amibe egy villás célszerszámot kell bedugni, és a nyomótengelyre pattan rá. Ha bemegy, már csereérett a kuplung, mert ott vékonyabb a nyomórúd, ha nem megy be, még jó. Akkor most csinálok oda két vastag alátétet, hogy kipótoljuk” – mondta.
És tényleg jobb lett, már nagyon nehezen, de lehetett váltani járó motor mellett. Közeledett a megoldás. „Figyu, tedd be ezt a golyót a kuplung rúdja és a főhenger dugattyúja közé, most szerintem már befér. Szerintem ennyi hiányzik” – jegyezte meg.
Matattam tíz percet hanyatt a pedálállvány alatt, hallgatva a központi kályharendszer működéséhez szükséges ősrégi kompresszor üvöltését, és beszenvedtem. Indítottam. És láss csodát – a váltó, mint a vaj, rükverc reccsenésmentesen. Micsoda?!?!
Ekkor már kettő tájban voltunk, haza háromnegyed ötre értünk. Pistának nagy cikke volt aznapra, Dani címlapügyeletes volt, én a W210-es Merci vásárlói giga-tanácsadómat írtam, amit húsz forrásból szintetizáltam, aztán a Bálintnak volt fél ötkor karácsonyi ünnepsége, majd este a Veterán szerkesztőségében karácsonyi parti, amire a külsősöket is mindig meghívják. Mindenhonnan elkéstem, de másnapra utolértem magam.
Bazegkettő csodás fűtéssel, újult erővel, isteni fékekkel hazahozott bennünket, igaz, a szőnyeget kivettem a lábtérből Budapesten, mert recsegett a váltó.
És a legmegdöbbentőbb dolog: Kati reggel lazán el tudott menni az autóval gyerekeket isibe vinni, az utolsó (kicsit szomorú dolog, de ez van) budakalászi főépítész-helyettesi munkanapját, mondjuk úgy, megünnepelni. Legalább stílusosan tehette, imádja az állólámpás Mercit, ilyen helyzetben az apró öröm is lendíteni tud az ember lelkiállapotán. Derék autó az állólámpás, ha teheti, nem hagyja az embert cserben. És van egy újabb gyanúm, hol lehet még egy kutya elásva.
Minden, hangsúlyozom, minden Mercedesben egy síkban van a fék- és a kuplungpedál. Bazegkettőben a kuplung viszont lejjebb van. Ha pedig nem mozog eleget a pedál, nem is emel ki lent eléggé, sőt, valószínűleg nem is tudja magát lelégteleníteni. De fent a lemeznek támaszkodik, ott nem lehet állítani semmit, többször láttam.
Azóta itthon összehasonlítottam a garázsban álló családi zöld állólámpással, abban jól állnak a pedálok, Bazegkettőben egyértelműen rövidebb a pedál útja. Állítani csak a visszahúzó rugó erején lehet, a pedál karja nem görbe, a felütköző gumi gyári cikkszámos, pont olyan, mint a másikban - egyszerűen nem értem...
Mindegy, meglesz most már a hiba, érzem a zsigereimben. Mindenesetre a 27-i tavaszias időt kihasználva lebontottam még a leömlőnél a kipufogót, mert a rosszul összehegesztett kipufogó miatt nagyon szelelt, mert a kúp nem zárt a leömlő kúpjára. Vágtam oda egy hőálló klingerit tömítést, most jó, bár kíváncsi vagyok, meddig bírja.
Ja, és az autó megkapta végre a karácsonyi ajándékát is, a fehér kormányt. Kicsit ütött, kicsit kopott, de nagyon elegáns, nagyon rég vágytam egy fehér kormányos autóra. Borzasztóan tetszik, így most már tényleg nagyon jó lett az autó. Csak szegény Kareszt sajnálom, soha nem akartam ennyire megszívatni. De sajnos - ezek az öregek mindig rejtegetnek egy-két taposóaknát...
