Takács Dénes barátom, klubtársam ismert wartburgos személyiség, keze alatt mindenféle Wartburg megfordult és elkészült már – olyan is, amilyenről Eisenachban álmodni sem mertek. Idén visszatért a gyökerekhez. Abszolút. Meséljen erről inkább ő. A szerk.
Június végén részt vettem a dornburgi Wartburg-találkozón. Ez önmagában véve egyáltalán nem különleges, hiszen 1997 óta minden évben felkerekedünk a wartburgos barátaimmal, és elkocsizunk vagy 850 kilométert északnyugatnak, hogy ismét találkozzunk azokkal az arcokkal (és autóikkal), akiknek szintén a Wartburg az életük.
Vannak magyar wartburgos betegtársak, akikkel kint többször találkoztam már, mint itthon, sőt itthoni Warbira is alkudtunk már meg Dornburgban. Minden tavasszal összeállunk néhányan, megállapítjuk, kinek van éppen bevethető Wartburgja és azzal nekivágunk. Voltunk már az enyémmel és másokéval is; eredetire restaurált vagy éppen négyüteműsített gömbölyű Wartburggal, nulláról újonnan épített, napi, cuccolós, kétütemű gázüzemű, Tourist, apukás, elölhűtős, 30 ezret futott és mindig garázsban állt, avagy hátulhűtőssé visszaépített, tuningolt kockával. Egyszóval a baráti kör szinte minden Wartburgjával.
Amikor az akkor épp a semmiből megépített Wartburggal mentünk, evidensnek tűnt, hogy el kell vinni őt Eisenachba is, hiszen sohasem járt még ott. Az már csak további 120 km, igazán csekélység. Aztán az évek alatt kialakult a szokás, ha újabb autóval megyünk, mindig átnézünk Eisenachba egy kis hazai levegőt szívni. Ilyenkor megnézzük a régi gyárépületben kialakított múzeumot, van-e valami újdonság. Ellenőrizzük a várat, megvan-e még a névadó, és hogyan haladnak a felújítással. Wartburggal ingyen parkolsz a várnál! És a kirándulás fénypontjaként lefotózzuk az épp aktuális autót, amint kinéz a régi gyárkapun.
Az idei dornburgi túra azonban nem azért volt különleges számomra, mert a saját autómmal mentünk, hanem azért, mert az elsővel.
Igen, az első autómmal. Ő a CM-67-21, egy világoskék-fehér, kiskerekű, 1966-os. Gimnazista jó barátom apukája vette újonnan, felépítette vele a házukat, majd a három fiú megtanult rajta vezetni. Ehhez képest egész remek állapotú, kissé kopottas volt ugyan, de látszott rajta, hogy műszakilag mindig rendben tartották.
Az osztálytársamat nem érdekelte túlságosan, mert nem volt eléggé Zsiguli, engem meg nagyon, mert eléggé Wartburg és eléggé gömbölyű. Így aztán 1990 végén, az első néhány havi fizetésemből megvettem az autót. Akkor 24 éves volt, én meg 19. Teljesen bizonyos voltam benne, hogy a harmincadik szülinapjára hibátlanul felújítom, ilyen Wartburgja nem lesz senkinek. Hat év alatt gyerekjáték lesz.
Aztán rájöttem, hogy napi használat közben nem lehet autót restaurálni. Emiatt kellett vennem egy kockát, járósnak. Amit aztán folyton szögelt az ember. Közben a púpost nyugdíjaztam, de ettől nem lett rá több időm. Valahogy mindig közbejött valaki másnak az autója, vagy a sajátom, vagy épp el kellett bontani az addigit és venni egy másikat, amit aztán megint lehetett csavarozni. Nem azért, mert Wartburg, és ettől alapból rossz, hanem mert a saját autón, ugyebár, mindig lehet valamit jobbítani. Meg persze kopik is.
Majd egyszer csak úgy alakult, hogy megnősülök - ilyen a legjobb családban is előfordul az emberrel. Az esküvőre meg esküvős autó kell. Gömbölyű Wartburg, mert az a kedvenc autóm, és sárga, mert a nejnek meg az a kedvenc színe. A baráti kör egyetlen sárga Wartburgja épp darabokra szedve várta a négyüteműsítést, így hirtelenjében egyetlen megoldás maradt: a kopott világoskék helyett ideiglenesen Suzuki-sárga színt kapott a paripa.
Innentől viszont mindenki azt hiszi, hogy deszépenfelújítottadazautódatöregem, és menni kell vele mindenféle találkozókra. Ez így megy már vagy tíz éve, és persze a rendes felújítás meg elmarad.
Az első autóm tehát idén ellátogatott Dornburgba, hogy találkozzon a testvéreivel. Azután a szülővárosában felkereste gyártásának (emlék)helyét: 46 év és 145 ezer kilométer után ismét áthajtott a gyárkapun, végül névadóját is meglátogatta. Köszönöm neki, hogy magával vitt engem is, és hogy kiválóan teljesítette a mintegy 2000 kilométeres túrát.
A dornburgi találkozó amúgy idén volt 25 éves, én meg negyven. Az tényleg olyan jó, kerek évszám, amikor az ember meglepheti magát valamivel. Vagy az autója?
