Nagyon készültem a Dögkeselyűs cikkünkre. Hónapokkal korábban elkezdtünk szervezkedni, és az elején csak titkon mertem remélni, hogy Cserhalmi György is igent mond a felkérésre. Kicsit szorongva, izgulva hívtam fel, ki tudja, mennyire mennek az agyára a különböző lapok újságírói, egyáltalán hagyja-e hogy elmondjam, mit is szeretnék. De ezt a projektet egészen fentről áldották meg (kösz Robby és Tibby), nem csak a jelenetekben szereplő autók gazdái, de Cserhalmi is első szóra igent mondott. Nem tudok elég hálás lenni érte.
Sajnos az nem jött össze, hogy az autós jelenetekkel együtt vegyük fel az interjút, így arról is le kellett mondanunk, hogy megörökítsük, ahogy megkergeti a Ladákat. De ez így talán jobb is volt, két napot is feldobott a dögkeselyűzés. Éreztem, hogy mindenki, aki ott lehetett mindkét forgatási napon, a saját, személyes rózsaszín felhőjén libegve ment tovább a dolgára.
A Ladákkal, Nagypókkal, Zapóval forgatott jeleneteknél kezdődött a hitetlenkedő fejingatás. Reggeltől estig döbbenten néztem, ahogy a kedvenc filmem kockái megelevenednek. A délelőtti és esti akció közé egy kis közös bohóckodás is belefért –erre később még visszatérünk. Még az apróbb malőrök sem zavarták meg a szórakozásunkat –a Főtaxi pár nappal korábban vizsgázott, és a karburátor gépi finomhangolása tönkretette a kocsi stabil működését. Szerencsére mindenki segítőkész volt, egyszerre ugrottak fejest a csomagtartóba, hogy a karbi állításhoz szükséges csavarhúzót előkerítsék.
Azért volt egy pillanat, amikor megállt bennem az ütő. Mivel én vezettem a fahrtkocsi szerepét betöltő Transitot, folyamatosan és feszülten figyeltem a forgalmat és a tükörben rajta tartottam a szememet a hátul történő dolgokon is. A Jászai Mari térhez közelítő matuzsálem-konvoj élén arra lettem figyelmes, hogy egy sötétkék Fiat Brava hajt ki elém a parkolóból. Pedig égett a tompítottam, mögöttem is mindenki világított, de a Bravát ez kicsit sem zavarta, határozottan gurult kifelé, majd a sáv közepén megállt. Fékezni csak óvatosan mertem, nehogy Botos Tomi hátul összetörje magát, és azt sem szerettem volna, ha a többiek egymásba csúsznak. Csak egy-két méterre a Bravától álltam meg.
Annyira meglepett a dolog, hogy az ilyenkor általában feltörő, igen cifra szitokszórást is elfelejtettem (igen, tudom, csúnya dolog, de inkább kiadom magamból, mintsem elrákosítson). Éreztem, valami nem kóser. Se index, se tolatólámpa, se féklámpa nem látszott a Fiat seggén. Lehajoltam, hogy belássak az utastérbe. Bassz, meg a dob, ebben senki nem ül!! Vagy nem húzta be a vezető a kéziféket, vagy ügyetlenül tette sebességbe, mindenesetre elszabadult a paripa.
Sok választási lehetőségünk nem volt, mindenki kipattant a kocsijából, helyére toltuk az autót, a kerekei alá a szomszédos parkból hozott köveket tettünk, majd haladtunk tovább. Szóval, kedves Fiat Brava tulajdonos, aki 25-én a Jászain, a Fehér Ház előtt parkolt: nem neveletlen gyerekek rakosgattak kavicsot a kerekei alá. Nagyon szívesen, ugyammá.
A Cserhalmi-interjúra készülve a Vígszínház segítségét is ki kellett kérni, hogy a felhajtón ideális körülmények között tudjunk forgatni. A színház vezetősége mérhetetlenül segítőkész volt, körbekordonozták a területet, így a lehető legjobban el tudtuk rendezni a kocsikat, semmi nem zavart minket. Ezúton szeretném megköszönni a közreműködését, ahogy anno Friderikusz mondta: az interjú nem jöhetett volna létre, ha nincs a Vígszínház.
Míg a többiekre vártunk, a három Ladával elég rendesen keltettük e feltűnést. Jöttek is páran, fotózták a kihaltnak hitt autó-őshüllőket. Az egyik alak nagyon ismerős volt. Pillanatok alatt be is ugrott: a nyolcvanas évek vége, kora kilencvenes évek emblematikus figurája ő, a Solaris lemezbolt gazdája. Istenem, én még náluk vettem, illetve másoltattam egy rakás lemezt! A fél város járt hozzájuk kurrens LP-kért, kazettákért CD-kért, esetleg azok másolatáért. Egy csoda, hogy még mindig létezik a bolt, ugyanott, ahol korábban –ki vesz manapság CD-t?
Cserhalmival egy élmény volt beszélgetni, tökéletes megkoronázása volt az egész Dögkeselyű élményemnek. Közvetlen, vagány pali, úgy társalgott az interjú után is mindenkivel, mint ha régóta ismernénk egymást. Szeme sem rebbent, mikor a sok párás szemű rajongó (azt hiszem, nyugodtan állíthatom, most már mind Cserhalmi-fanok vagyunk) pózolt vele egy emlékkép erejéig, sőt, az ember úgy érezte, hogy örömmel vesz részt a játékban. Talán mondanom sem kell, hogy a Dögkeselyű DVD-met dedikáltattam vele (véletlenül épp nálam volt), mi több, a Dögkeselyű kislemezemet is. Az utóbbira ránézve csak annyit mondott Cserhalmi: ilyenem nincs is! Én is véletlenül bukkantam rá a Vaterán. Őrületesen nagy becsben tartom a csillogó fekete lemezemet, láthatóan csak párszor, ha lejátszották (én még nem mertem), ráadásul most már dedikált példány!
Igazából két lehetőség van, nekem bizony bármelyik megfelel. Vagy tényleg jól érezte magát Cserhalmi György - ha így van, minden képzeletemet felülmúlja a dolog. Még a totalcaros ajándékcsomagnak is láthatóan örült, a bögrére megjegyezte, jól lehet majd belőle viszkit inni. Vagy annyira jó színész, hogy mindenkivel, aki ott volt, el tudta hitetni, hogy jól érezte magát. Hogy melyik a helyes megfejtés, a képek alapján mindenki döntse el maga. Egy biztos: már ezért a sok vigyorgó emberért érdemes volt belevágni.
