Már akkor megfogant a gondolat, amikor Papp Tibi évekkel ezelőtt megírta anyám drágán vásárolt K11-es Micrájának történetét. Azt tudtuk, hogy ez az autó a magas, hatezer eurós ár és az újszerű állapot ellenére Németországban már roncsnak számít, legalábbis a roncsprémiumnak nevezett autócsere program fogalmai szerint.
Azóta biztosan rengeteg, keveset futott tíz év körüli kocsiból lett már sörösdoboz, Angela Merkel elégedetten dőlt hátra, mert vitték az új Polókat a polgárok. Én pedig továbbra is egy olyan Nissanban ülök ami bírja a padlógázos utazást, mindene működik, múltkor egy Daihatsu Copennel versenyeztem a Köln és Frankfurt közti kanyargóson. Gyári kipufogó rendszer van alatta és így hatvanötezer kilométernél még a rettegett légtömegmérő sem adta fel a harcot. Magyarországi forgalomba helyezéssel nem is próbálkoztunk, hiszen a fél családom Brüsszelben él, így a honosítás mindössze párszáz euróba került, a rendszám belga, a szervizeket viszont itthon végeztetjük, ez utóbbi Budapesten a brüsszeli átlagár fele-harmada. Elvileg erről is szól az Európai Unió, még ha ezt nem is veszik túl könnyen az országok döntéshozói.
A Micra csak a kezdet volt, lavinát indított el, az maga alá temetett, onnan írok most is. Levegőm továbbra is a mobile.de és az autoscout24.de, de elég is ez. Most nekem kellene valami helyváltoztató eszköz a derék, de megunt Suzuki Swift helyett. Nem típusra, hanem árra keresek. Higgyék el rengetegen vannak, akiknél otthon porosodik egy-egy menetkész jármű, néha még a liebhaberstück kifejezéssel is találkozom, így nem elképzelhetetlen, hogy van olyan filléres autó ami képes megtenni párszáz kilométert az első szervizig!
Nézzük mit kaphatnék ezer Euróért a Passau és Aachen közti térségben, ahol a legtöbbször fordultam meg az elmúlt három évben. Egy régi kollégám, rengeteget mesélt azokról az autókereskedésekről, ahol a németországi kocsik utolsó lehetőséghez jutnak. Ezeket úgy kell elképzelni, mint egy szervizbe oltott bontóba oltott roncstelepet. Mindig kiraknak néhány példányt eladásra, de az arcvonal folyamatosan változik. A kiesőkre halál vár, ott a helyszínen összelapítják őket, és mennek a darálóba a régi Corollák, Kadettek és Sunnyk után.
Már alig több, mint ötszázért vannak egyben lévő kocsik. Nézzék csak ezt a 2.0-s Opel Omega Caravant. Beleférne a teljes baráti köröm. Rendszám ugyan nincs rajta, de a képeken olyan, mintha még lenne benne némi élet. Állítólag klímás, Euro4-es motorral, és még emlékszem, amikor ezeknek a kocsiknak itthon presztízsük volt. Ez biztosan segítene elviselni, hogy kilencvenes évekbeli Opelhez méltóan sok elem rohad, és az Ecotec motorok ilyen futásteljesítmény mellett már nincsenek a helyzet magaslatán. Mindegy, legrosszabb esetben is jó lesz donornak.
Ha már kilencvenes évek, akkor ott a Fiat Brava. Imádom a formáját. Amikor 1996-ban megérkezett az első téglavörös példány a megboldogult Fiat Boldizsárhoz, percekig csak ültünk benne apámmal, és nyomkodtuk a drágább rádió gombjait, mint akik megértettek valamit az ezredforduló üzenetéből. Végül lett is egy ilyen autónk, egyhatos motorral, SX felszereltséggel, légkondi nélkül. Ezt később megbántuk, és tetettünk bele egy Diavia klímát, amit szintén megbántunk. Nem volt rossz, de azért vérbeli Fiat volt. Néha egyik kulcsával sem tudtuk kinyitni, de elég jól ment, és sokáig megnézték az utcán. Azóta szeretnék vezetni is egyszer egy Bravát. Ez valami olyasmi érzés, mint leszámolni a gyerekkori legendákkal.
A helyzet komolyságát jelzi, hogy az ötszázasok klubjában egy gokartot is hirdetnek és ott virít egy NSU Prinz valamivel lejjebb. Ezt meghagyom Csikósnak. Nehezen tudom elképzelni, hogy egy ilyen kocsival el merném hagyni a kerület határát.
Szálljunk vissza a földre. Lehet, hogy nem mutat nagyot, de bizonyítottan halhatatlan autó a régi Toyota Starlet. Igazi Jolly Joker, áradoznak róla a Népitélet szerzők, és mivel a papírkasztnis korszakban készült, kb. úgy törik mint egy Swift, de ezzel az egyhármas, tizenkét szelepes motorral meglehetősen jól megy. Nyolcszáz eurót kérnek érte, Essenben várja a megváltást, és már lendül is a kezem a telefonért, hogy Herr Erginnel vagy Herr Ghazival egyeztessem a részleteket, de nem jut eszembe, hogy mondják törökül, hogy export rendszám.
Jól látszik, hogy a német vásárlók mennyire lenézik a használt Hyundaiokat. Épp múltkor olvastam egy jó hangulatú beszámolót valami régi Lantráról. A tulajdonos gyakorlatilag családtagként írt róla, az övében minden extra működőképes volt, a kocsi kényelmesnek mondható, és aki nem kifelé él, annak legalább olyan hálás inasa lehet egy ilyen koreai gép, mint mondjuk eggyel alatta a hétszázról leárazott Kia Sephia. De most tényleg, itthon ennyi pénzért még robogóból is csak erősen kalandos életűt lehet kapni. Hát nem megéri?
Magam mögött hagyva egy-két W124-es Mercedest, mindenféle Ford Fiestákat és Ka-t, egy csomó nyolcvanas évekbeli Toyotát és néhány Mitsubishit, illetve egy igazi Nissan Maximát, végül úgy érzem egy Honda lehet a megfelelő választás. Az ötajtós, angliai gyártású 1.4i elég erős, ismerem a motorját. Aki nem próbálta még, menjen egy ilyen Civiccel, mert lehet, hogy később nem érti majd, miért ábrándozunk a régebbi Hondák csodásan pörgős blokkjairól.
A tréfás eladó, szintén kereskedés, még a színt is az extralistára írta. De ezen kívül van még két légszák (ezekért itthon odaadják az autó kinti vételárát a bontók), ABS, szervokormány, sőt ködlámpa, állítható kormány és fűthető tükör. Egy japán kocsinak csak bemelegítés a százötvenezer kilométer. Festékvastagság mérőt pedig komoly ember nyilván nem visz egy ilyen értékű autó vásárlásakor. Hát nem sokkal könnyebb az élet, ha tudjuk, mire számíthatunk?
Autonánia
Gyakran bóklászunk a Mobile.de-n és a Használtautó.hu-n érdekes autók nyomában, amiket aztán nem veszünk meg. Ismerős? Ha ön is szokott ilyet csinálni, írja meg nekünk!
A konkrét használtautókra mutató linkeket a posztok publikálásakor ellenőrizzük, utána azonban lehet, hogy eltűnnek, mert eladják az autót vagy leveszik az oldalról.
Ha nem szeretne lemaradni egy részről sem, tegye el a sorozat okos könyvjelzőjét (RSS).
