Havi tizenötezer forint. Nyomorult tizenötezer. Tétel ez egy jól menő cégnek? Sok-sok alkalmazottal? Nem, nem lehet az. De igen, úgy látszik, van, amelyiknek igen. Például a Totalcarnak. Ennyibe került ugyanis az ikonstátuszba emelkedett szerkesztőségi Zsiguli parkoltatása a mélygarázsban. Nem naponta - havonta. És eddig.

Pedig a Zsiguli jóban-rosszban velünk volt. Nem kért enni. Amikor pótautó kellett, belefeküdt az igába. Amikor gyanús izéket kellett tesztelnünk, öreg, de még izmos testét felkínálta minden praktikának. Mi, a hálátlanok, pedig e sok jót azzal háláljuk meg, hogy ez első embernek eladjuk. Jó, kábé a harmadiknak.

Ennek az eladásnak azért persze története van, hűtlenségünket tudjuk mivel indokolni. Az 1976-os Zsigulit akkor szerezte be a Totalcar, amikor Karotta és Winkler még tévéztek. Egy teljes adást kitöltött a Lada-vásárlás, majd –pimpelés. Nyolcvanezerért sikerült megvenni, nem volt ez sem sok, sem kevés 2006-ban egy Ezerkecskéért, amely eredeti és csillogós volt ugyan, de már ütköztek ki rajta a rozsdafoltok, eresztett el a varrás az üléseiben.

Aztán szerepelt egy későbbi tévéadásban is, amikor már jól bemelegedett a totalcaros hámba. Magát az adást sajnos nem találom, csak a róla szóló blogposzt, elnézést.

Aztán afféle mindenesként szolgált. Rácz Tomi használta egy autóeladás és egy autóvásárlás közötti légüres térben. Tamás Zsigulitlan közegben nevelkedett, tehát nem szerette, legfeljebb csak a kiváló váltót, a földutas rongyolást, és a kilátást belőle. Hármat szeretet tehát a négy tulajdonság közül, amit nem lehet elvitatni a korai Ladáktól. A negyedik a három villáskulcsos, egy csavarhúzós szerelhetőség, azt ő nem próbálta. De legalább írt egy Zsiguli-tesztet, azóta azt linkeljük hozzá minden Totalcar-cikkbe, amiben szerepel a típus.

Ha Tamás nem is, de volt webszerkesztőnk Égő Axa annál többet szerelte. Egy hosszú télen át a Zsigával járt, eléggé isten háta mögötti helyen laknak, Biatorbágy mellett, az ezerkettes nélkül ücsöröghetett volna otthon, a romantikus hóesésben, elvágva a külvilágtól, kizárólag mentőexpedíciók által megtalálhatóan. Így viszont mobilis maradhatott, cserébe ezt-azt javított a Zsigán. Csak akkortájt jött vissza a szerkesztőségbe a kocsi, amikor Axáék megvették a családi Sciont, és mellesleg először felvetődött az eladásának gondolata.

Az érdemes tudni, hogy a Totalcarnál a gejzírként, őserővel feltörő, kollektív szándék és a valódi megvalósítás között rendre eltelik valamilyen hosszabbacska idő, nagyjából fél évtől a végtelenigben mérhetően. A Zsiguli-akta a végtelent vette irányba.

Mivel tehát az eladásból sokáig csak a szándék volt meg, tettek azonban nem követték, ezért még egy lopás- és rablásgátló szerkezetet is beleépítettünk, amikor egy cikkhez felajánlottak effajta izét, meg is jelent az írás, nagy móka volt.

Aztán még szerepelt az index.hu-n is egy zseniális Grand Theft Auto-paródiában, érdemes megnézni, de csak ha megírták a végrendeletüket, mert a végére biztosan meghalnak, akárcsak azok, akik a világ legjobb viccét elolvasták a Monty Pythonban.

Közben elkezdett hülyéskedni a motor, valószínűleg a nagyfesz kábelek öregedtek el. Mivel csak havonta egyszer-kétszer mozdult ki a garázsból, a gumik is ereszteni kezdtek. Addigra valahogy eltűnt róla a TC-adásnál rápimpelt dolgok egy része – a beltéri neon, a kormányvédő, a világító visszapillantó, a ventilátor, a ködfényszórók, a nagy féklámpa a hátsó ablakból. De még tartotta magát a Faguli (fagolyós üléshuzat), az ál-borostyános váltógomb, a két perzsaszőnyeg, a krómozott tűzoltó-készülék, a fokozatmentesen állítható hűtőtakaró, a Koppány kipufogótoldalék (ugyanis nem dobot, csak véget vett a TC anno), az óriási méretű Totalcar-matrica, amiből szerintem már nekünk sincs több.

Tom, a mostani webszerkesztőnk egyszer hazament vele Bényére, amikor késő éjjelig hegggesztettük a nyomtatott TC-Expressz magazint, és már elment az utolsó vonata. Nála derült ki, hogy nem működik az ablaktörlő. Aztán én is hazahajtottam vele, mert valami logisztikai örvénybe kerültem, a tesztautó visszament, a sajátom otthon volt, maradt volna a három átszállásos BKV-út nyolc és fél kilométerre. Hát azt nem.

Néha pedig – mivel nyáron csomóan motorral járunk dolgozni, néhányan pedig BKV-val – indultunk volna ebédelni Endréhez (ez werknév, igazából a Centrál). De nem volt autó, ezért előkaptuk a Zsigát, és azzal nyomultunk. Ennek megvolt a rituáléja – hosszú indítózás, reménykedés, hogy még van annyi töltés az akksiban, hogy bírni fogja, három hengerrel bepöccenés, kuplunggyilkolásos, motorbőgetéses, elégetlen benzinfüstös kiállás a motorosan emelhető garázsgépezet alsó állásából, kútra menés, ablakmosás, kerékfújás, aztán gerappa!!!!

Szerettük ezeket a TC-zsigulis ebédeket, akik jártak így Endréhez, mind emlékszünk rájuk. Egyszer még Bende ügyvezető is elment vele haza, amikor nem volt autója – mintha akkor is esett volna az eső, és valahogy elfelejtettünk szólni neki a bedöglött ablaktörlőről…

Aztán – nem is tudom, hogy hirdettük-e, vagy csak kézen-közön terjedt az infó – tényleg elkezdtük árulni. Ez tavaly szeptember környékén lehetett, akkor már egy hónapja lejárt a Zsigáról a vizsga. Hatvanezret kértünk érte. Senki sem emlékszik hogyan, de felbukkant az újpesti autónepper, Kupé, elvitte, mindezt öt perc alatt. Kupénak óriási, de rettenetesen zavaros dumája volt, amíg itt járt, minden velvetes csajt be akart fűzni egy aznap esti randira, egészen elképesztő ajánlatai voltak.

Kupé ajánlata a velvetes csajoknak

Mindezt üvöltve, egy tömött szerkesztőségben, ahol elég sokan elég elmélyülten dolgozni próbáltak kifelé a fejükből, bele a számítógépbe. Vicces volt, felvettem egy keveset belőle a mobilomra, hámozzák ki belőle Kupé színes egyéniségét. Aztán rossz nyelvek azt mesélték, hogy Kupé kikötött a pszichiátrián, ami persze alaptalan vádaskodás. Mindenesetre a Zsiguli eltűnt, Kupéval és a foglalón túli ellenértékével együtt, de valami papírok nálunk maradtak. Három hét múlva felbukkant, sokkal visszafogottabban, de elég vésztjóslóan követelte vissza a pénzét, mondván – nincs törzskönyv.

Nincs, nincs, már ez is probléma? De tényleg nem volt. A TC-nél valaki elfelejtette átvenni, még amikor a cég megvett az autót. Ezt az okmányirodában is megerősítették – visszajött a törzskönyv, igen, selejteztük, igen, az új tulajnak csak eredetiségvizsgáztatnia kell az autót, automatikusan kapja az új törzskönyvet, semmi baj, adják el nyugodtan. Na ezt adja be valaki a vevőknek.

A Zsigát tehát visszakaptuk – Kupé szépen lemosta, ilyen évek óta nem történt vele. Még valami Zsiguli-szakértő felesége is megnézte, dicsérte, hogy mennyire nem volt lakatolva, de azért ő is látta, hogy ezen a kasznin sok helyen már nem segít az ecset, csak a flex és a hegesztőpisztoly.

Végül a múltkori veteránklubon Mayer Andris – aki a telephelyét felajánlva megmentette tizenegy éve összejáró kis csapatunkat a széthullástól – megkérdezte, hogy nem tudok-e egy gyönyörű, eladó Zsigulit. Mondtam – gyönyörűt nem, csak olyat, ami kicsit rohad, nincs vizsgája, viszont műszakilag egy éve még egész tűrhető volt, is nincs is rajta sok buherálási nyom.

Következő héten már jött, megnézte, beajánlott húszezret. Havi tizenötezer a parkolóhely, augusztus vége óta 120 ezret buktunk a tárolásán, láthatják, igazából mindegy volt. Bende rábólintott.

András tegnap megérkezett Pajerójával és egy trélerrel. De nem engedhettük, hogy a Zsigánk, mint valami halott, roncs jármű, kötél végén távozzon a garázsból az utcán álló trélerig. Vályi Pista már vette is elő a bikakábelt - Zsiga orr felnyit, Pajero szintén, kicsit hagytuk, hogy felszívja magát, aztán indítóztunk.

Mivel én elég sokszor leheltem már életre az öreget, beerőszakoskodtam a volán mögé. Ilyenkor, ugye, az a baj, hogy a benzin visszafolyik a tankba a benzincsőből. A cső üres, a karbiból pár hét alatt szintén elpárolog a benzin, az AC-pumpa pedig csak gyengén szívja a benyát a hátul lévő tankból, és csak akkor tesz bármit, amíg indítózik az ember. Tehát hosszan indítóztam, és arra gondoltam – lehet, hogy az öreg Zsiga méltóságát az fogja megmenteni, hogy vettünk bele új akksit a nem túl távoli múltban. A harmadik maratoni tekerés után bepöccent. Csak így.

Aztán kezdődött a hacacáré. A csodás, emelhető garázsrámpának az az előnye, hogy egyikünknél sem a vizsgán derül ki, hogy rossz a rögzítőfék, mert nap mint nap próbára van téve a Himalája-meredekségű rámpán. Ez annyira meredek, hogy Hillary is csákánnyal indulna a megmászásának, van autó, amire hólánc kell, hogy ki tudjon jönni onnan.

Miközben az egész TC figyelt, megpróbáltam bőgő motorral, óvatos kuplungcsúsztatással kilengetni a Zsigát. A gyengélkedő gyújtórendszer miatt általában csak három henger működött még ilyenkor, sajnos azóta romlott a helyzet, és már csak kettő. Az egyenetlen gázlökések úgy dübörögtek a kipufogóban, hogy azt hittük, lukas.

Tehát lengettem a 4,7 lóerős Ladát, ami egy képlopásos ügy kapcsán – amikor címlapképpé vált egy könyvhöz – még most is szerepelt egy blogposztunkban, nemrég. Zsiga szenvedett, csörömpölt hengerében a sok elégetlen benzin, közben pedig keservesen erőlködve óriási koromfoltokat fingott a falra. Akár az altamirai ősemberből a barlangrajzai, a Zsiguliból is legalább ennyi megmaradt belőle nekünk. Valószínűleg emlékhelyet létesítünk majd itt.

Miközben a Totalcar személyzete egy emberként tanúbizonyságot nyert arról, hogy vezetési képességeim arra sem elegendőek, hogy kiparkoljak egy egyszerűen kezelhető, jó karban lévő autóval a garázsból, a kocsi meggondolta magát, és centinként ugyan, de leküzdötte a távot.

Az óriási eseményre való tekintettel kipattantam, fotózni kezdtem, de mivel a rosszul elégett benzinfüst keveredett a csípős, friss benzinpárával, amihez jó adag égett Ferodo szaga is vegyült, ezért visszamenekültem a Zsiga hirtelen szagtalan bunkernek tűnő belsejébe. Még egy csapatás a lapos gumikon a kijáratig, aztán fel, egy emeletet az utcára.

Szinte biztos voltam, hogy nem tud majd elindulni az emelkedőn, a Balázs Vitya pedig ráállt két centire a seggemre az Avensis Versójával, tehát kollégák közötti betétlap-osztás is kilátásba helyeződött. Ekkor csoda történt, és megjött a négy henger. Mondjuk háromfél.

Még akadt egy kis káosz, a garázskijárónk mellett ugyanis van még három másik, ezt a szakaszt pedig rendszeresen parkolónak használják azok, akiknek nem drága a mások idegrendszere és ideje, csak a sajátjuk. Mobilos delnő volt a bűnös, mire felbukkant, addigra az őrajta keresztül az eggyel odébbi mélygarázsba beparkolni akaró papa elállta kínjában az én kijáratomat, mögötte feltorlódott a sor, amitől meg a nő nem bírt kiállni, s csiki-csukit a másik irányból érkező, feltartott autósor zárta le végérvényesen. Volt ott sok-sok kedves szitokszó, páran ellenőrizték, hogy működik-e autójukon a duda, én meg – hogy hozzátegyem a magamét – derekasan gázosítottam a Ladával. Elsősorban Balázs Vityát, hiszen ő állt mögöttem, de jutott abból fél Újpestnek, ne aggódjanak.

Aztán valahogy – talán daruk és katonai teherszállító helikopterek bevetésével megoldódott a helyzet, már csak a Munkásotthon utcai drag-strip volt hátra, amit csikorgó gumikkal abszolváltam (a bennük lévő 0,3 atmoszférával nem volt nehéz), én voltam hirtelen az Olaszok hihetetlen kalandjai Leningrádban (apropó, nincs meg valakinek a film? 33 éve nem láttam).

András érkezett is sebesen a már tréleres díszítésű Pajeróval, egy utolsó nekifutással fent termett Zsigulink. Persze önerőből, ahogy kell. András mondta, hogy pakoljuk ki nyugodtan a kesztyűtartót, neki nem kell semmi belőle.

Így lett a Vályi uramnak Ssangyong márkájú, napelemes (sötétben világítós), stílusosan art decós, krómozott műanyag hamvedre, én pedig egy talpát vesztett, karcos plexijű, eredeti magyar, LED-es ELKA-fordulatszámmérőt mentettem meg. 5500-ig mér – csak hogy tudjanak mihez viszonyítani.

András állítja – rendbeteszi a Zsigulit, mert vészesnek vészes ugyan, de azért nem annyira rossz. Látszik mennyire begerjedt rá, mire felpakoltuk a dögöt, már az ujján pörgette a Lada-kulccsomót. Vagy talán csak a Playboy-nyuszi miatt?