Hitelért kuncsorog? Fizetésképtelen? Lemondja a takarítónőt, a bébiszittert, maga szögeli vissza a leszakadt ereszcsatornát, otthon cseréli autójában az olajat? Sokan csináljuk ezt mostanában, és mivel már érezzük a válságot, bocsánatos bűnnek számítanak a fenti dolgok.
De mi van, ha egy gyártó tesz így? Ha egy gyártónak fogy el a pénze? Ha ő küldi el az alkalmazottait, és a falakon belül, saját forrásokból próbálja megoldani problémáit, ahelyett, hogy az addig alkalmazott, munkájukat jól végző alvállalkozókat hívná segítségül? Válság ide, válság oda, ilyenkor illik utálni a nevezett autógyárat, minimum röhögni a kínlódásán.
Vajon miért? Egy autómárkát sokkal komplikáltabb fenntartani, mint egy családot, egy konszern hibás döntései nem derülnek ki azonnal, a rosszul vezetett házi kasszáé viszont elég hamar, viszont egy autómárkát ugyanúgy bajba sodor a válság, mint egy családot.
Aljas dolog kigúnyolni azt, aki a padlóra került. Persze, önhibájából, meg szóltak is neki, mindig vannak okoskodók, akik tudták előre. És lehet, hogy szóltak is. De ha baj van, inkább azon kéne lenni, hogy a legkisebb veszteséggel megoldjuk. Aki pedig benne van a csávában, nem tehet mást, mint hogy méltósággal, és ha még azon túl képes rá, humorral és eleganciával viselje a gondjait.
Ha készített is néhány kirívóan pocsék autót, amikbe mind belegázoltam különféle tesztekben – szervo nélküli, kínzócölöp-ülésű, nemlétező futóművű és váltójú Corsa B, hasonlóan pocsék alap-Astra F a Szaharában is kilyukadó lemezekkel, megmozdulásra csak marginálisan képes, 1,6-os Vectra B, a gyomrot az öklendezésig felkavaró rugózású Sintra, mérőpontok nélküli, akár közepes töréskár után is helyreállíthatatlan Tigra – az Opel ma már nem érdemli meg a bajt, amibe a GM miatt került.
Láttam, ahogy óriási erőfeszítésekkel próbálnak kimászni az egész gyártmányfejlesztésre kiható, milliárdokat elsikkasztó Ignacio López beszerzési főnök örökségéből. Az Astra G, a Vectra C, a Corsa C már tűrhető termék volt, kirívó hibák nélkül, mostanában pedig tényleg kaptunk néhány ügyes járművet Opeléktól – gondoljanak az új Zafirára, meg pláne az Insigniára. És egyik-másik Cadillac is érdekes, minőségi autó, bár nem látom át, hogyan akartak helyet szorítani a márkának Európában.
Komolyan mondom, még a Ferrari California vezetése után is szeretem a legutóbbi, faceliftelt C6-os Corvette-et, nehezen tudnék dönteni, hogy egy California-szólam hiányzik-e jobban, vagy hogy a gázpedál letaposására amúgy Corvette-mód megnyíljon alattam a föld, és az összes vér kimenjen a fejemből. Igaz, azt meg aljasságnak tartom, hogy nem nevezhetem Chevrolet-nek a Corvette-et, corporate identity ide vagy oda. Az amerikai belpiac termékeit viszont tőlem boríthatnák egyenesen a kukába – amit azokból láttam, attól nagyjából kifordult a belem.
Szóval a General Motors mostanában nem tesz mást, mint a tipikus átlagember. Szarban van, pénzért kuncsorog, próbálja menteni, ami menthető. És nehéz elegánsan előadnia a kínlódást, mert a GM, vagyis amit abból mi, európai újságírók láttunk, az Opel PR-gépezete valamennyi közül a legtökéletesebben működött. Ha az Opel PR-t gyártott volna, nem autókat, harminc éve úgy hívnák: Toyota.
Ilyen előzmények után már az is feltűnik, ha nem ezüstvillát adnak az Opel-ebéd mellé, hanem acélt. Az újságíró segge kilóg a gatyából, de amikor sajtóúton van, fenemód ért a flanchoz. Ha viszont nincs pénz, nehéz nagyvonalúnak lenni, még nehezebb őszintén, humorral kommentelni a hiányosságokat.
Lépjünk.
Most zajlott az Insignia Sports Tourer bemutatója Frankfurtban, ami megérzésem szerint a legjobb autó, amit az Opel a Rekord C óta bemutatott. Sajnos a válság közbeszólt, de az eddig a legborúsabb időszakban eladott 80 ezer darab Insignia azt mutatja, hogy ha 2008-at írnánk, az Opel sikoltva szörfözne az euromilliók tájfunjában. Abszolút értékben még így is szépek az eredmények.
Erre sokan azt mondják, a német öregautó-csereprogramnak köszönhető az Insignia meglepő sikere. De nem. A dajcsoknál a konstrukció miatt elsősorban az olcsó minik fogynak szépen, mert azokra plusz kedvezmény jár. Ráadásul a német extra aggódós állatfaj, ilyenkor nem vesz nagyautót, széles képernyős plazmatévét, még ha bőven jut is rá. Meglepődnék, ha nem ők kászálódnának ki az elsők között a válságból. És még jobban meglepődnék, ha munkával csak alig-alig fedezett vásárlási és jóléti elvárásaink miatt mi pedig nem az utolsók között.
Az Insignia eladásai szárnyalnak. Úgy látszik, azért elég jó az autó. De az is tény, hogy az Opelnek fogytán a pénze. Drukkolok nekik, hogy húzzák ki, amíg valahonnan meg nem érkezik a mankó, mert kár lenne a korábban számtalan csodás járművet produkáló Opel márkáért, kár lenne a sok tízezer dolgozóért, akik mind az Opeltől függenek akár áttételesen, akár közvetlenül, és kár lenne az Insigniáért, ami helyett más, nagy valószínűséggel rosszabb és csúnyább autót kellene vennie a vevőknek.
Mert nincs pénz, ez egyértelmű. Az Insignia Sports Tourer egynapos bemutatóját Frankfurtban tartották, a reptéri Sheraton szálló egyik konferenciatermében. Hasonló eseményt egy évvel korábban még minimum két-, esetleg háromnaposra szerveztek volna, valami szétfolyóan gazdag amerikai, illetve német turistáknak szánt luxushotelben, esetleg francia chateau-ban, amit kizárólag a "Leading Hotels of the World" katalógusból lehetett volna ismerni.
Egynapos útnál nem kell szállást fizetni. A PR-es kollégák is csak egy napra esnek ki a munkából. Kevesebb a kajáltatás. Rüsselsheim közel van Frankfurthoz, ezért nyilván a terembérlet is kedvezményes. Nem kell húsz autót kétezer kilométerre elutaztatni, ez is masszív eurókat takarít meg. Nincs esti whiskyzés, sajtótájékoztató előtti sherryzés. Egy rakás pénz. Egyszer nekiálltam kiszámolgatni, mennyibe kerül egy tipikus, kétnapos, spanyolországi sajtóút pro kopf, és kicsit elállt a lélegzetem.
150-250 ezer a repjegy. A szálló minimum ötcsillagos, igaz, általában főszezonon kívül, egy este olyan 80-150 ezer lehet. Ebédek, vacsorák, koktélok, korlátlan italfogyasztás: másik 150-200 ezer, ötcsillagos áron mérve. Autók benzinje, odaszállítása, terembérlet, bemutató mögé díszlet, sajtóanyag, tesztút-bejárás, -tervezés, -biztosítás, anyagok kinyomtatása extra igényes papírra, fényes festékkel, a cégkívánalmak szerint méregdrága panton-színekkel – további minimum 150-300 ezer fejenként, még ha kétszáz újságíróra oszlanak el a költségek, akkor is. Úgy elmegy hétszázezer-egymillió egy fő utaztatására, mint a huzat. Az Opel meg néha huszonöt embert is kivitt, de a tíz-tizenkettő általánosnak volt mondható. Ez kábé nyolc-tizenöt autó importőrnél megjelenő profitjának az összege fejenként, tehát az egész slepp olyan száz-kétszáz autót él fel egy úttal.
Biztosan van a számításaimban valami hiba, mert ennyit egyszerűen nem lehet elkölteni marketingre és PR-re (például az esetek többségében az utak kinti részét a gyár állja, az importőr csak a gyűjtőpontig tartó repjegyet és az addig, valamint onnani újságíró-etetési költséget veszi át), de ha csak a fele, akkor is borzalmas pénz. Mellesleg egy élő lelkiismeretű újságírónak elég nagy nyomás, amikor írnia kell. Ha az ember az olvasót próbálja szem előtt tartani, meg kell kérgesítenie a szívét, hogy kritikusan tudjon írni az autó hibáiról. Vagy vak és süket tulokként hangosan kántálnia magának és a többieknek, hogy ez jár neki, ez a minimum, ez benne van a pakliban. Persze – csakhogy a vevő fizeti ki, akinek írja a cikket, akit félrevezet, ha jónak mondja azt, ami rossz.
Na mindegy, én pont a fentiek miatt örülök, hogy rövid, vedelés- és ottalvás-mentes utak következnek mostanában. Meg persze azért is, mert kevesebbet szakadok ki a munkából, többet láthatom a családomat. De a szállás-, koktélparti- és éjszakai bározás-hiányon túl, miből volt kevesebb az Insignia Toureren?
Úgy tűnik, semmiből. Az útvonalat jól kitalálták, mint mindig, volt benne autópálya, szerpentin, város, falu. A napközbeni kaja mesterszakácsi szintű volt, egy várszerű kastélyhoz tartozó étteremben, csoda-előétellel, színhússal, dermesztő édességgel, mindenféle piákkal. Még bort is lehetett volna inni, de nem mertem.
A sajtótájékoztatón ugyanúgy kitették a lényeges technikai elemek metszetét, volt óriás-kivetítő, sok-sok gyári ember, a repülőre várós üresjárati szobában wifis noteboook-sereg, fotel, ingyenszendvics tonnaszám, kóla, kávé, süti.
Amikor sebtében indulni kellett a géphez, és a váró elhagyásakor a "még megeszem az utolsó opeles zsömlémet!" felkiáltással szalvétába csomagoltam a mozzarellás-paradicsomos szendvicsemet, mert nagyon finom volt, és anyukám arra tanított, hogy nem szabad otthagyni ételt, a céges emberek arcán fájdalmas vigyor vonaglott át.
Persze, pocsék volt a vicc, elismerem, de jól állták a sarat, még ment utána egy darabig a poénkodás. Elegánsan viselik a helyzetet, bő humorral, máshogy nem is lehet. Drukkolok nekik. Az Opelnek PR-munkából továbbra is megajánlom a jó jegyet.
