Jobb hátul, piros pólóban, öt és fél évesen
Mire öreg leszek, és a mostani rossz tulajdonságaim már a környezetemet felőrlő mániákká válnak, addigra nyilván kiderítik az orvosok, hogy tudathasadásban szenvedek. Autós életem – lényegében akaratomon kívül – két vonalon zajlik. Az egyik a mercedeses szál, ami gyerekkorom óta végigkísér.
Ez konkrétan az állólámpás-vonal, de tettem már kitérőt W123, W124, 190-es irányba is. Mindig visszatérek az öreg W115-höz – az volt a legjobb mind közül.
A másik a fiatos fonal, hiszen az első autóm egy 500-as volt, aztán lett 850-es, 850 Sport Coupé, 124 Sport Coupé, 128 Rallye, 127-es (három), Panda is, illetve kicsit belekóstoltam az Alfasud-Giulia-75 vonalba később. A Giuliám egészen sokáig, öt évig megvolt, de elvitte az építkezés.
A németautósok a keblükre ölelnek, ha felvetem, hogy tizennyolc éve mercizek, de azonnal krákogni kezdenek, amikor a Fiatok erényeit kezdem ecsetelgetni. Az olaszbuzik a hátamat lapogatják, amikor az Alfa kétvezértengelyeséről zengek ódákat, de a garázsomban álló Mercedes hallatán hümmögni kezdenek, a cipőjük orrát nézik, és mindenféle rosszakat gondolnak rólam. Persze próbálok középen is maradni, ebben társam a Steyr-Puch-szál is, amit ápolok. Hiszen a Steyr felerészt olasz (Fiat-kaszni), felerészt osztrák (motor, váltó, elektromosság), utóbbi meg már majdnem német. De a Puchhal kevesen tudnak mit kezdeni, a többségnek túlságosan abszurd és ismeretlen.
Mostanában Mercedesszel foglalkoztam sokat, mert nagyban készül egy projekt, ilyenkor nagyon hiányozni kezd az olaszozás. A Panda megvan, köszöni, teszi a dolgát, de azt már megszoktam, viszont egyre jobban hiányzik a keményebb italo-vonal. Ép 131-es kétajtóst találni lehetetlen, a 124 kupéjából kiábrándultam, kabriókra nincs pénzem (nem mintha most másra lenne), Alfa 75-ösöm most volt nemrég, de Alfa-bokszer – na, olyan rég nincs már az életemben.
És milyen jók voltak ezek! A régi Alfasudra konkrétan azt írta nemrég az angol Autocar, hogy minden idők legkezesebb elsőkerék-hajtásos autója. A korabeli német tesztekben (amíg ki nem derültek az iszonyatos korróziós problémák) egekbe menesztették a típust. Szuper helykihasználás, kormánymagasság-állítás 1972-ben(!), eszeveszett motor (pedig akkor még csak az 1,2-es létezett), csodás rugózás, tökéletes ülések, a futóművéhez foghatót pedig addig nem ismertek. Volt egy rom Alfasud Sprintem 1992-ben, az összes sejtje beteg volt, de minden percre földöntúli élvezetként emlékszem, amikor néhanapján, véletlenül jól érezte magát. Persze éhes ember elé bármilyen ételt oda lehet tenni, tehát objektívnek közel sem mondható a véleményem.
És milyen olcsók ezek az autók, úristen! Alfasud persze már csak kertből, seprűvel kupacba gyűjthető állapotban van, de utódja, a hasonló 33-as még itt van köztünk. Ennek már kicsit jobb volt a korrózióvédelme, így a húsz éves kor határán is akadnak még hunyorított szemmel egyben lévőnek tűnő példányok.
Például ez itten, kétszázezer forintért. Nem pénz, gondolom, százhatvan-százhetvenezer magasságában elhozható lenne, tizennyolc éves, a legjobb kor. Nőben. Meg whiskyben. Vonalban van a kaszni, kicsit csúnya a dísztárcsa, de azt azonnal ledobnám, hátul már úgysincs rajta.
De egy olyan eladó, aki azt sem tünteti fel, hány köbcentis és milyen motor van a kocsijában, ráadásul hosszú ó-val írja, hogy Romeo, nem valószínű, hogy dédelgetett kincsként óvta az autóját. És matt a fényezés, ami nem azért zavar, mert csúnya, hanem mert a matt festék telis tele van mikrorepedésekkel, ergo átereszti a vizet, tehát titkon rohad az egész.
Inkább adnék pár tízezerrel többet, és ezt a három évvel idősebb, de csinos egynégyest hoznám el. Gyári hifi, elektromos ablak, megkímélt állapot, nyamm.
De 1987… Kicsit fázom egy ilyen öreg Alfától. A 75-ösömmel mázlim volt, nem romlott el, de aki túl sokat játszik a tűzzel, megégeti magát.
Akkor már legyen öt évvel odébbról egy utolsó szériás 33-as. Ilyen volt az első tesztautó, amiben ültem, igaz, összkerekes, nagymotoros, piros, nagylyukas felnikkel. Ez is csak 299 ezer forint, nem túl sok, szalonállapotúnak írják, bár nem tudom, mikor tettek fel utoljára autószalonban Tesco-gazdaságos dísztárcsákat.
Ez is egynégyes (vagy egyhármas, szokták így is, úgy is írni), van benne ABS, meg szervo, a képek alapján rendben lévőnek tűnik, csak azokat az üléshuzatokat tudnám feledni…
És azok az illesztések ott a bal elején nem tűnnek igazán intaktnak, bár lehet, hogy a kép rossz. Viszont adnak hozzá egy PDA-s navigációt, az is megér pár tízezret.
De igazából nekem sose tetszett ez a 33-as széria, és a kor csak nem akarja megszépíteni az origami-designt.
Akkor már inkább a 145-ös. Egy formatervezési remekmű, ötszögletű hátsó szélvédővel, alaposan átdolgozott Alfasud-örökség futóművel, és még ott dobog benne a Rudolf Hruska-tervezte bokszerszív. Lüktet, dörömböl, zizzenti a mogyit, spannolja a vércukrot – kell a francnak Subaru Impreza. A későbbi Twin Sparkokra ügyet sem vetek, egyrészt azokban mindig meghal a szelepvezérlést állító tárcsa, és nem is túl olcsó a csere, másrészt közel nincs ilyen hangjuk. Oké, másfél literrel kevesebbet esznek, de hát egy Alfa Romeo nem spórolni van.
Tudják azonnal mennyiért találok egyet? 400 ezer forintért. Elismétlem – négy-száz-e-zer fo-rint. A példány alig tizenhárom éves, ráadásul a nagyobbik, 1,6-os motor morajlik benne. A dísztárcsák hiányoznak, meg mintha az első ködlámpák is homasitás cuccok lennének, de van ABS, légkondi, elektromos minden, kormányszervo.
Luxusautó ez a javából. Csak azt nem tudom, mennyire látszana meg a fényezésen, ha leszedném róla azt a rettenet sok hivalkodó matricát.
Mert az ember mégsem járkálhat úgy a városban, hogy a kocsijának a fenekén öles betűkkel hirdeti: Rómeó, miért vagy te Rómeó? Ráadásul olaszul.
Gondolatban inkább szökkenek egy százast felfele. Ugyanebből az évjáratból, nagyjából azonos extrákkal egy sokkal csinosabb példány, igaz, unalmas szürkemetálban.
Félmillió alatt az ember ne akarjon ugrálni, mondanák erre az öregek.
És persze vannak még 146-osok is. Ez a 145-ös négyajtós szedánváltozata, de annyira csapott a háta, lejtős a hátsó szélvédője, rövid a vízszintes szakasz a farán, hogy ha nem létezne a háromajtós, ezt is ferdehátúnak néznénk. Ám a magyar ember még ilyen egyértelmű esetben is, amikor a ferdehátú verzió sokkal-sokkal szebb, a lépcsőst tartja többre.
Rövid felmérésemből levonom a következtetést: a 146-os egy bő százassal drágább itthon, mint a 145. Akkor inkább már az a szürkemetál tatabányai autó. Vagy talán a ’87-es 33-as? Hmmm, nehéz döntés…
Autonánia
Gyakran bóklászunk a Mobile.de-n és az Expressz.hu-n érdekes autók nyomában, amiket aztán nem veszünk meg. Ismerős? Ha ön is szokott ilyet csinálni, írja meg nekünk!
A konkrét használtautókra mutató linkeket a posztok publikálásakor ellenőrizzük, utána azonban lehet, hogy eltűnnek, mert eladják az autót vagy leveszik az oldalról.
Ha nem szeretne lemaradni egy részről sem, tegye el a sorozat okos könyvjelzőjét (RSS).
