Vettem én egy MV Agustát az imolai veteránbörzén, nem volt drága, annyiba került, amennyiért akkor sem fáj, hogy van, ha sose fog működni. Mert most már joggal hordhatok agustás kitűzőt, pólót, hiszen van. És persze mélységesen lenézhetek minden átlagos motorost…
Viccet félretéve – ez nem egy briliáns a legendás márka kínálatából, csak egy csoffadt munkásmotor. De benne van az MV-szív, egy német hirdetési újságban Miklós barátom talált hasonlót, jó drágán árulták, igaz, az szép volt.
Mivel olcsón mérték, természetesen nem is működik, nem vártam mást. Otthon először kivettem belőle az akkut, gondoltam töltök bele egy kis desztvizet, ráteszem az akkutöltőre, legalább legyen egy kis szikra, röffenjen be, aztán meglátom majd, mit kell tennem.
Amikor kivettem az akkut, és kitekertem a dugóit, kicsit alábbhagyott a lelkesedésem. Olyan porszáraz, fehér sziklákat láttam benne, amilyen a szódabikarbóna, amikor kap egy kis nedvességet, majd kiszárad a napon. Förtelmes.
Persze azért megpróbáltam a vizes trükköt, de magam sem gondoltam komolyan, az akkutöltő műszere pontosan nullát mutatott, amikor rátettem a csipeszeket.
Közelebbről szemügyre vettem. Az akku oldalán kis cetli, az üzembe helyezés dátumával. Nem töltötték ki, de a rubrikák többet mondtak mindenféle szervizkönyvnél. „78”, „79”, „80”, áll a cetlin, tehát az akku minimum 28 éves. Khm.
Az Agustámat tehát józan számítások szerint 1984-85 táján leállították, azóta senki sem röcögtette. Eszerint azok az idomok, amelyek mindenféle fura, tákolt rudakkal takarják a parasztmotoros belsőséget, valamikor a hetvenes évek derekán kerülhettek rá. Maradnak, döntöttem el, hiszen legalább harminc évesek.
Mivel hatvoltos akkuk nem henteregnek szerteszéjjel a garázs padlóján, Balázs Viktor kolléga pedig szervizbe vitte a Pannóniáját, ezért tőle sem tudtam elkérni az akkut, jobb híján a kisfiam távirányítós autójából vettem ki az Ni-Mh csomagot, az elméletileg 7,2 voltos. Próbálkoztam, szikra volt. Hurrá.
Megnéztem az olajat a blokkban, csodás, épp kellően sűrű, korántsem elhasznált, egy indításra jó lesz. Egyébként az Agustának már az olajbetöltő/olajpálcatartó kupakja is csodás tárgy – egy hatalmas, öntött, nehéz, míves, menetes dugó, aljában kardnak is megfelelő keménységű nívópálcával.
1972-ben még nem a spórolás szellői fújtak az MV-nél. Az én motorom egyébként már a hanyatlás első évéből származik, hiszen egy esztendővel azután készült, hogy gróf Domenico Agusta, az alapító fia meghalt, és a márka elindult a lejtőn, ami 1980-as eltűnéséhez vezetett. A mai Agusta már egy feltámasztott márka, bár nyálcsorgatóan vagány motorokat készít.
Megpróbáltam benzinnel is, de persze semmi, egy negyedszázada halott motortól az ember ne várjon pöcröfföt. Bontottam le hát sebesen burkolatot, tartót, miegymást, téptem le a Dell’Orto karburátort sebesen. És szét is szedtem.
Nagy, de buta, síktolattyús karbiról van szó, nem ördöngösség szétszedni, viszont gyilkos meló kitisztítatni. Atomjaira bontottam, iszonyatos, barna, ragasztószerű dzsuvát találtam minden járatában, az úszóház aljában olyan volt a paraffinsár, mint Velencei-tó alja a különösen trutyis részeken.
Azóta nem sok történt, a porlasztóalkatrészek egy kis doboz Brigéciolban lögybölődnek, naponta megmozgatom a dobozt, hogy kicsit járjon is a lé.
Lassan két hete mosódnak a cuccok, rövidesen megnézem, mennyire tiszták. Ha sikerül a röffentés, jövök az új poszttal.
