Kint voltunk a hétvégi Oldtimer Expón a Vasúttörténeti Parkban, családostul. Szigorúan csak flangálni, gyerekfejet tágítani, óriáspalacsintát nyammogni, barátkozni az ismerősökkel. Ez alkalommal semmi munka, néha kell a kivétel. Ám az Expo annyira családias volt, mellesleg pedig a gép is az oldalamon lógott, hogy a reflexek beugrottak, önkéntelenül elkezdtem képeket gyűjteni. Ezt meg kellett örökíteni.
Mert akadt olyan stand, ami mellett egyszerűen bűn lett volna felelőtlenül tovalibegni. Például a 2CV hatvanadik születésnapjának megünneplésére összehozott dzsembori. Állkapcsom tartóizmai százszorosra nyúltak, az egész elem kiszakadt a helyéből, végig a földön vonszoltam, mire körbejártam a kiállítás idevonatkozó részét, úgy kellett kiszedni a csikkeket a nyelvem alól, mert addigra feltakarítottam a terepet. És észre sem vettem. A terem maga volt a döbbenet.
Jól eldugták a dösövósokat, hátra, a mozdonyforgató fordítókorong mögé, szerintem elég sok Expo-látogatónak kimaradt ez a rész. Mivel már megvolt a jegyünk a sínautózásra, mozdonyvezetésre és kézi hajtányozásra, kis híján nekünk is kiesett – hiába, a gyerekeim szeretik ugyan az oldtimereket, de még jobban örülnek, ha valami zajos géppel csinálhatnak is egyet-mást. Ám a mozdonyra várni kellett öt percet, ezért átruccantunk.
Hőőőő…Csak ennyi szakadt ki a tüdőmből, amikor beléptem. Citroen GS, SM, DS, Maigret a fogadóbizottság jobbról, odabent pedig gyanúsan francia csendőröknek látszó egyének rajzottak szanaszét. A klub tagjai voltak ők, persze maskarában, hát ott lepetéztem, nekem már nem volt tovább.
Pedig volt. Mert jött a francia pajtarészlet 1955-ből, szalma, rozsda, meg 'l'autoszerelö' inkluzíve – az az egy sarok maga volt a neorealista művészet. Még a szag is megvolt.
Innen már szilikongumi-lábakon rezgett tova a testemet nagy vonalakban jelképező, hüledező kocsonya. Ezek itt megfőztek engemet. Balra egy forgó állványon, az Arc de Triomphe előtt az ős- (de már sorozatgyártású) Deux Cheveaux, még azzal a fajta vászontetővel, ami a hátsó ütközőig tart, tehát a csomagtartóhoz is a ponyvát kell felhajtani. A családi fotózásnál ez az installáció először Bálint fiamat ütötte le, majd az anyját is, legalább ezzel ők is pontosan abba az állapotba kerültek mint én.
Az ütés nem volt nagy, inkább csak képletes, jó ilyenkor érezni, hogy nem Amerikában vagyunk, a túlbiztosítottságról és mindenkitbeperelekről szóló életforma hazájában. A mediterrán lazaság – mily' kedves, ó… De az úristenit, még a virágláda is 2CV volt a diadalíves látványterv tövében! (Ha rosszul írnám a francia neveket, elnézést a szakértőktől, próbálkozom, de ennyit szótárazni/guglizni nincs erőm.)
Ez a döbbenetes elmebajba fajuló szeretetet, a szórakoztatás mesterfokon űzése eleddig ismeretlen volt a magyar oldtimer-szcénában. Ilyet az angolok, meg a franciák szoktak a giga-kiállításaikon, de például Tullnban (Ausztria), Imolában (Olaszország) soha nem láttam olyat, amelyik akárcsak a cipőtalpáig felnőtt volna ennek.
Folytassuk. Állt ott például egy Ciwoo nevű 2CV-alapú, háromkerekű roadster, a Lomax, mellette egy Kacsa kabrió, mindkettő ékszerfinom állapotban. Aztán egy sor 2CV, köztük hátulról kicsi, pedálos példányok ugyanebből a típusból, de az igazat megvallva, az agyam már be se tudta fogadni az információt. Pihennem kellett.
A terem üresebbik részéhez vonszoltam testemet, meggyötört agyam hatszoros sebességre turbózva próbálta a magyar rögvalóba illeszteni a döbbenetes élményt. Fiaim követtek, végre találtak valami érdekes dolgot. Egy 2CV-váz állt itt, két üléssel, motorral, kormánnyal, no meg persze a legendásan puha rugózással. Beültek, verekedtek a kormányért, sikoltoztak, a 2CV-sek mosolyogva nézték őket, egy rossz szemöldökrándítás nem esett részükről. Az angyali tolerancia pillanatait éltük át, Budapesten, 2008 áprilisában, egy tömött rendezvényen, fényes nappal. Hihetetlen.
A falnál aztán állt még egy szétszedett, alváz- és technikaszinten restaurált, de elemelt (rozsdás) bódéjú 2CV, aki akarta, láthatta, mitől olyan, amilyen.
Mellette meg a Szigorúan bizalmas c. James Bond filmből az eredeti (a gyári múzeumból), sárga, gépfegyvergolyó-lyuggatta kocsi, mögötte persze a film ment nagyképernyős tévén.
Utána meg egy katonai szörnyeteg, mutatva, hogy a Kacsa megállja a helyét a srapnelek között is. Profíííí…
Meg akadt Méhari, Dyane, Acadiane,
négyhengeres GSA-motorral szerelt 2CV,
gázművekes HY-furgon (mögötte Louis de Funes-csendőrfilmek mentek) is.
Köpni, nyelni nem tudtam. Tényleg. Ha hetente egyszer látnék valami hasonlót, meg sem fordulna a fejemben, hogy jobb lenne a Kanári-szigeteken élni, londínerként.
