Nem minden arany, ami fénylik, és nem minden Bugatti 57SC Atlantic valóban Atlantic is. Ehhez a kijelentéshez tartozik némi előzmény persze, a szombati Chromjuwelen-cikkünk.
A bécsi Technisches Museum különkiállításának egyik legizgalmasabb autójának sztoriját ugyanis nem varrtam el. Addig eljutottunk, hogy összesen négy Bugatti Atlantic készült, ezek közül az első egy magnézium-alumínium karosszériás prototípus volt, amit röviddel elkészülte után hivatalosan is szétbontott Ettore mester. A maradék három, ilyen vagy olyan formában ma is létezik.
Egy fekete Ralph Lauren divatdiktátoré.
Egy világos-metálkék Dr. Peter D. Williamsoné, annak meg burkoltak a hátsó kerekei.
Egy – ami korábban roncsként töltött néhány évtizedet egy bontóban, majd néhány eredeti fődarab megtartásával lényegében újragyártották – Nicolas Seydoux-é. Az metálbordó (élőben nem láttam, de a képek szerint leginkább ez lehet a színe), de küllős kerekeken gurul, és a hátsó sárvédői csúcsosak, meg a hátsó lámpái is teljesen mások, mint a másik kettőé. És négy fényszórója van ugyan, de máshol, mint a bécsinek.
A Chromjuwelen-kiállításon kitett Atlantic viszont barnáspiros, teli kerekes, mind a négy kerekénél nyitott a karosszériája, és majdnem pont úgy néz ki, mint Lauren feketéje. Viszont négy fényszórója van, kettő utólagos.
Ez volt a nyom. Egész szerda délelőtt azt kutattam, miféle szerzet lehet. A bécsi múzeumi kiírás a leghalványabb utalást sem tesz arra, honnan érkezett az autó. A kiállításról szóló élménybeszámolók szintén elegánsan megkerülik a kérdést. Gázszagot éreztem.
Azt tudtam, hogy Jay Lenónak is van egy replikája. Javarészt Bugatti alkatrészekből készült, de az Atlantic-karosszéria biztosan utángyártás. És az most kék.
.jpg)
Aztán, azt hiszem a hetvenharmadik egy időben megnyitott internet-oldal közül az utolsón, találtam egy orros fotót. Egy barna, négylámpás Atlanticról. Tehát egy replika. Tényleg az utolsó eleméig megegyezik az Atlantickal, hiszen minden fődarabja Bugattié, ráadásul ugyanolyan, mint az 57SC modellé, de ezt is többől szedték össze, a karosszériát pedig valamikor a hetvenes években gyártották. Lehet, hogy a nyolcvanasban.
A dán Erik Koux Bugatti-replikái fogalomnak számítanak a legmagasabb veterános körökben. Eredeti Atlanticot, ugye, senki nem engedhet meg magának, ha másért nem, hát azért, mert sosincs ilyenből eladó. Ilyet talán. Az első Koux-Atlanticok üvegszálas karosszériával készültek, saját alvázra, és általában valamilyen menő veteránautó-motor hajtotta őket. Koux saját autóját például egy 2,6 literes Alfa Romeo hathengeres. Az a sötétzöld autó most Belguimban van. Készült még két ilyen dán vevőknek, azokban 3,8 literes Jaguar-motor van.
Később Koux elkészítette a Bugatti Type 57SC alvázának és futóművének pontos másolatát, de a karosszéria továbbra is üvegszálas műanyagból volt. Négy ilyen autót fejezett be, az egyikbe már igazi Bugatti-motort tett, igaz, kompresszor nélkül. Ráadásul az egyiket később a brit Crailville cég alumínium karosszériával is ellátta. Az lett Jay Lenóé.
A Chromjuwelenen kiállított autó már a harmadik sorozatból származik. Ezek a harmadik szériás autók az eredeti Atlanticok pontos másolatai, rendes Bugatti-pontos alvázzal, kompresszoros 57SC-motorral, szegecselt alukarosszériával. Ilyenből legalább három készült, az egyik éppen ez a bécsi autó. Nem kell lenézni, csak mert csupán egy replika. Bár nekem lenne ilyen.
Egyrészt: ember meg nem mondja, hogy nem eredeti, hiszen Koux mester arrról az autóról másolta, ami ma Ralph Laurené, a koppintás idején pedig az angol Barrie Price-é volt. Másrészt: eszeveszetten gyönyörű munka. Harmadrészt: ez sem kis érték - egy hasonlót a közelmúltban egymillió euróért adtak el. Kellő tisztelet kéretik hát.
