Nem szeretek repülni. Macera, unalmas, a kaja nekem ehetetlen. Autózni annál jobb, minél messzebbre kell menni; izgalmas tájakon és kihalt országutakon keresztül. Mexikóban is a vezetést választottuk a belföldi repülőjárat helyett.
Az autóval kicsit mellényúltunk, a RAV4 lehet, hogy ügyes és okos, de nem utazóautó. 120 felett billeg, a hegyek közül kirohanva, mély kanyonokon átvezető hidakon a szél fellöki, gyenge a légkondija, béna a hifi, és nagy benne a szélzaj, de ez volt kölcsön, szabad Maserati GranTurismo pont nem akadt a családban, de még egy nyavalyás Mustang GT se. Pedig ide az kellett volna.
Mexikóban kétféle autópálya van, az autostrada és a superstrada, mindkettő fizetős. Az autostrada kétszer másfél sávos, a szembejövő forgalom nincs akadálypályával elválasztva, a lassan haladó járművek megbízhatóan lehúzódnak előzéskor.
A nagyobb forgalmú útszakaszokon építenek superstradákat, ez olyan mint a mi autópályánk, de kétszer három sáv, középen betonnal, árkokkal elválasztva. A kétszer egy sávos autóutakon nem kell fizetni. A sebességkorlátozás egységesen 110 km/h, de sok az ettől eltérő sebességkorlátozó tábla.
A Mexikóváros – Oaxaca City közötti, vegyes auto- és superstrada 450 kilométere 160 pesóba kerül, napos matricák nincsenek, csak fizetőkapuk. Az út 80%-ban jó minőségű, a sebességet nem figyelik radarok, forgalom alig van.
Nem véletlenül használ a mexikói autópályarendőrség tuningolt Dodge Chargereket. Feketében, dögráccsal.
Tud valaki állatabb dolgot egy dögráccsal megküldött szedánnál?
