Sokat olvasok mindenféle oldtimeres újságokat, néha írok is némelyikbe, feltétel nélkül habzsolom a téma minden apró morzsáját. De legyen az magyar, angol, olasz, vagy francia lap, mindegyiknél beleőszül az orrszőröm is, amikor hosszú cikkek jelennek meg különféle találkozókról. Ráadásul nem egy, hanem általában négy-öt.
Felületpazarlás, miért nem szerepel ott inkább még egy történelmi cikk, restaurálási riport, akár valami nyamvadt fotógaléria? A cikkíró szenved, mert minden találkozón ugyanaz történik, az ott szereplő autók bemutatására nincs elég hely, az olvasó meg unja. Alapvetően csak a rendezvény szervezője örül az ilyen cikkeknek, mert népszerűsíti az ügyét.
Mégis felrúgom most az elveimet, egyszer már muszáj valakinek írnia teljesen szabványos, csinnadratta nélküli, tizenkettő-egy-tucat klubtalálkozóról is. A legunalmasabb fajta klubról, ami épp tíz éve létezik, nincs bejegyezve, nincs titkárválasztás, nincs klubkassza, nincs tagdíj, mostanában még a klubhellyel is egyfolytában gondok vannak.
Ide nem járnak Ferrarik, Aston Martinok, Jaguar és Porsche is csak egyszer-egyszer volt a százhúsz alkalom során. Kábé harminc-negyven ember mégis ünnepként éli meg minden hó utolsó péntekjét. Mercis haverkodik pözsóssal, prospektusgyűjtő buszrestaurátorral, tizenhat éves srác a régi vasas nyugdíjassal. Nézetek, felekezetek férnek meg egymással, már többször jött ki a választások előestéjére az időpont, mégse volt soha vita. A veteránklubozás valahogy kisimítja az ember idegeit. Mondjuk kell is ilyen a mesteremberek után.
Szóval legutóbb Dunakeszin volt a chapter mítingje, szalonnázós, traubizós, rozsdaevős stílusban. A képek ott készültek. A legérdekesebb jármű a házigazda Szöcskéje volt. Ezt a NATO-csatlakozásunk előestéjén, egy katonai tenderkiírásra tervezték Magyarországon, a kilencvenes években, aztán az MN persze vett inkább jó olcsón G-Merciket.
A Szöcske hajtáslánca a VW Transporter Syncróból származik, két méterről le lehet ejteni mindennemű károsodás nélkül, száznegyvenet utazik, a terepszögei, emelkedőmászó-képessége, fordulóköre mind mondai. A Schwimmwagenen innen semmilyen terepjáró nem tud hozzá fogható dolgokat. A konstrukció tehát magyar, volt asszem három ilyen autó, emez véletlenül maradt meg, krosszautóként.
Mostanában már áll vissza az eredeti állapota. Ismét VW-dízel van benne, igaz, még a turbó nincs rajta, de így is egész jól megy. A futómű rendben, fékek működnek, bár a csővázon még mindig sok a versenyzős időszakban ráaggatott lemezburkolat. Ha hiszik, ha nem, teljesen tiszta, forgalomképes, a zöld betűs tábla erdészeti rendszám. Autópályán, meg a mostanában elszaporodott „traktorral behajtani tilos” területekre nem mehet, máshová igen.
Most készült el, a kipufogó egyik dobját még gumipók tartotta (le is szakadt a végére). Felkapaszkodtunk rá vagy tízen, kihajtottunk a reptérre, száguldoztunk fel-alá, higgyék el, jobb volt az egész, mint Range Rover Sporttal nyomulni Dubajban.
Közben megjött a Volvo Sugga, amit néhány hete bemutattunk a Totalcarban, Horváth Lacát még a fotózás után elhívtam klubozni.
Teljesen zavaros motorsereg parkolt fel a kertben a dűlő tetejére, kint az utcán Volvo P1800, BMW E12 meg egy 635, egy vadiúj – tehát az új-új – Fiat 500 még olasz rendszámmal, meg vagy öt fekvőlámpás és három állólámpás Mercedes.
Aztán begurult a tatai szekció is, a Bözsivel.
Próbáltak mostanában végighajtani a péntek estébe hajló Dunakeszin egy világoskék, csillogóan újnak tűnő, de valójában negyvenéves farmotoros Ikarusszal? Remek móka, serkenti az agyműködést. A sofőr közben kapja az agyvérzést, mert a busz nem fér be a szűk utcákba, fűrészelni kell vele a sarkokon, tolatókamera pedig természetesen nincs rajta, ezért a hátul ülők ordítják, hány még a centi. Olyan is lett bent a hangulat, mint valami osztálykiránduláson, közvetlenül azután, hogy elfogytak a zugpiák.
Klubozzon ön is! Nem kellenek igazán márkatársak, nincs szükség azonos nézetekre, minél többféle a jármű, annál kisebb az esély a súrlódásra. Elég hozzá az öreg vasak szeretete, az már önmagában garantálja az élményt. Love and peace, hippikultúra magas fokon – nem kell hozzá más, csak két Zsiguli, egy Komár moped, meg valami öreg Rekord.
