Klári mamát egyetlen ismerőse nem mondta volna autóbuzinak. Tökéletes úrinő volt. Tudják, az a típus, aki a harmincas években kabrió Adlerrel járt Chamonix-ba síelni, délutánonként ismerősökkel teniszezett a família Bimbó úti salakpályáján, és hatalmas családi villában lakott kicsit lejjebb, az Igazi Rózsadombon, a Szemlőhegy utcában. A vagyonból ’48 után persze nem maradt semmi, csak némi ezüst, meg a szellemi értékek: a csiszolt, hidegen kimért modor, az átfogó műveltség, valamint az a képesség, hogy a jelenlétében senki nem mert keresztbe tett lábbal ülni egy-egy családi összejövetelen, ne adj’ isten oda nem illő szavakat használni. Okkal gyanítom tehát, hogy az átlagemberekét messze meghaladó szótárából hiányzott a „buzi” szó. Az „autó” is csak azért került bele, mert a családnak a húszas évek óta volt olyan.

Az „autóbuzi” szó jelentését nem is kapisgáló Klári mama a feleségem apai nagyanyja volt. Kilencvenhárom éves korában még újságba írt cikket, a tízes évektől az ezredfordulóig a legapróbb dolgokra is pontosan emlékezett, hetvenévesen pedig vett egy kempingbiciklit a balatoni házba, amit tizenöt évvel később is rendszeresen, nagy elégedettséggel használt. És borzalmasan rossz süteményeket sütött.

Soha nem értettem, hogyan kerülhetett ilyen függöny a balatoni nyaraló két szobájába, a gardróbszekrény elé. Itt mindent a Klári mama szerzett be. A függöny létezése Balatonföldváron, a nagyanyai nyaralóban, tökéletes képtelenség. Törés a téridőkontinuumban. Egy kulturális fekete lyuk.

Miután Klári mama elment, végre alaposan birtokba vettük a házat. Például a Katival összetoltuk az addig erkölcsösen a szoba távoli falaihoz simuló ágyakat. Onnan meg éppen a függönyre látni. Egy igazi, perverz, monumentális, szockó, car nerd objektre. Imádom.

Valamikor a hetvenes évek elején készülhetett, már van rajta Zsiguli (a vitorláshajó-motívum), viszont a Vasarely-féle Renault-embléma még nem a Pina, a stilizált kivitel, hanem az a feliratos, ami például az R16-oson volt. A szöveten az információ lényegét egyébként egy nagyobbacska LCD-tévényi felület hordozza, a többi csak ismétlés. Erre azonnal rájöttem, amikor először láttam 1995-ben, mégis, a mai napig percekig bámulom reggelente, és keresem a szememmel a felfedezetlen márkajelzéseket.

A függönyminta furcsa keveréke a szovjet autótermelés ikonjainak, az akkori legismertebb nyugati népmárkáknak, a vágyott luxus-brandeknek, valamint a mifelénk azidőtájt teljesen ismeretlen japán gyártóknak – összesen 21 jel van rajta.

Eltűnt márkák garmada szüremlik elő. Simca: a Peugeot-ba olvadt francia népautó. Standard-Triumph: előbbi igen pocsék, és Nagy-Britannián kívül szinte ismeretlen családi kocsikat, utóbbi káprázatosan szép és tisztességes képességű sportautókat gyártott. Alig néhány évvel korábban olvadtak össze, még rajta volt az emblémán a már elkopott Standard, ugyanúgy, mint egy ideig az NSU az Audi-NSU-nál, vagy az ITT az ITT-Nokiánál. Később csak a Triumph maradt, amíg teljesen fel nem oldódott a Roverben. Meg a holland DAF, amely Variomatic-váltós (lejárt a szabadalom, ezt hívják ma CV-nek) kiskocsijaival lopta be magát a mozgássérültek és a lusta autósok garázsaiba. Aztán elnyelte a Volvo.

Hetvenes évek eleje, Kádár-korszak, természetesen a ruszkik dominálnak: a Volgáról ismert GAZ-embléma a legnagyobb a vásznon, és valós mértéhez képest az MZMA-logó (Moszkvai Kisautók gyára, alias Moszkvics) is aránytalanul nagy. No meg ott a már említett Zsiguli, ami még biztosan nem a LADA. Két szoci embléma van még, a Škoda, amelyen az indiánfej (más értelmezések szerint szárnyas nyílvessző) körül nyomát sem látni babérkoszorúnak, meg a Trabant (a stilizált S betű), még a régi szárnyas verzióból.

A Fiat a ferdén lecsapott tetejű A betűvel szintén a hatvanas-hetvenes évek fordulóját adja ki, a Peugeot oroszlánja pedig háromszögletű pajzsban ácsorog – jellegzetesen a 404-esé volt ilyen, az 504-esen már védtelenül strázsált. A Ford felirat körül akkoriban nem volt kék ovál, a Jaguar még talapzaton áll, mint valami díjkiosztón nyert serleg, a Rolls-Royce pedig olyan mint ma, csak piros a felirat, nem fekete.

Aki ezeket rajzolta, nagyon utálhatta az echte német gépeket, mert a többi, viszonylag precízen kivitelezett jel mellett a rettenetesen magas V, és a nyomott közepű W szinte felismerhetetlenné teszi a fauvé logót. A Mercedes-csillag szárai is borzasztó vastagok, ráadául túllógnak a körön. Viszont szinte tökéletes a Lancia, az Opel és a Volvo.

Hogy a Daihatsu mi a frászt keres itt, nem tudom, akkor ember nem ismerte Japánon kívül. A rajzoló talán az akkori Autókvartettből merítette ismereteit, abban szerepelt a Daihatsu Fellow. Aki 1973-ban volt gyerek, és igazi nördnek akart látszani a társaságban, jó eséllyel elismerést szerzett a Daihatsu név bemondásával. Viszont jó, hogy látom, máskülönben soha nem tudtam volna meg, milyen volt a cég emblémája a stilizált, ferde, piros D előtti időkben. És a fura T betű tudják mi? Hát a Toyota jele abból a korszakból, amikor a márka autóin még minden típusnak saját logója volt. Eztet, itten, pedig csak az irodaházakon és a levélpapíron használták.