Orrba-szájba ajnározzuk itt a TC-n a különféle japán autókat, hogy milyen csoda egyik-másik öreg darab, ott fityeg benne a háromszázezer kilométer, oszt’ mégis milyen szépen ketyeg, egy gyanús zaj nem jön a motorjából, olajat csak cserénél kér, és még a kárpitjai is egész tűrhetőek. Persze, itt-ott egy kis rohadás, fényezni már kellett, meg – natürlich – zörög benne egy csomó minden, autópályán aztán fütyül is a szél rendesen, mert a tömítések itt-ott szakadozottak. Na de húszévesen, három kilóval az órában, mit várhat bárki?

Én is ennek a frontnak az élharcosai közé tartoztam, például saját, szintén 300 ezer fölött járó Mazda 626 GT-met dicsőítem itt rendszeresen, meg különféle ismerőseim idősödő japcsi autóit is piedesztálra emelem, ahol csak tudom. Aztán a múltkor a feleségem autójának a kilométerszámlálójára esett a tekintetem, és a fejemhez kaptam. Nem szoktuk nézegetni, megvallom, az a számláló ebben az autóban csak arra való, hogy tudjuk, mikor esedékes az olajcsere. Különben egy közömbös érték, annyi, amennyi, ez egy Mercedes, megy és kész.

A 190 D a feleségemé, meg egyébként a familivágen, arra van, hogy használjuk, nem pedig, hogy autós körökben trófeákat gyűjtsünk vele. Családostul ezzel megyünk mindenhova. Kismotor, gyerekülések, utazóágy, táskahegyek, ládányi játék a két babaülés között hátul, több tucat MP3-as CD elöl, meg persze a rágcsálnivalók, irány Hévíz, Sopron, Balaton, Ausztria. Másfél éve van meg, mentünk vele eddig bő húszezret. Egyszer volt baja, a túlfeszített ékszíj miatt eltörte a vízpumpa rögzítését. Akkor is még hazament, csak otthon kért kegyelmet.

Nem szeretem túlzottan a Bébi-Mercit. Kicsit bénák az arányai, nem taposós benne a rögzítőfék, egy ekkora utastérben pedig végképp vicces a malomkerék-kormány. Csak azért vettük, mert W124-est kerestünk, az mind drága és szétütött volt. Kínunkban elkezdtünk 190-eseket nézni. A bevallott 2–300 ezer kilométeres futás mellett háromból összehányt belső tér, szétrepedt műszerfal, csupa girbeguba, rohadó, agyongittelt elem, beteg motor, rángatás, csörömpölés, bömbölő, lemállott kipufogó, törött műanyag elem volt mindegyiken. Vajon azokban mennyi lehetett? Kilencszázezer? Egymillió-kétszáz?

Emezt azért vettük meg, mert szemre és mérésre is eredeti volt a fényezése, benne voltak a gumidugók az aljában, és szép volt a belseje. Összesen egy apró, filléres (ám annál nehezebben kimutatható) adagolóhibát kellett orvosolni: a láthatóan szeretettel, gondosan karbantartott autóban meglepő módon nem volt termosztát. Nosza, tettünk bele, a motor onnantól három hengerrel járt. Nyilván ezért is adták el, kis trükkel átverve a hülye vevőt. Nem vágott földhöz, számítottam valami szemétségre, elvégre Magyarországon élünk. Amikor a hiba miatt diagnosztizálták, akkor derült ki, hogy soha nem bontották még meg a motort, aminek egyébként tökéletes a kompressziója.

Azóta vakon használjuk. Síri csendben, csuklóból tolja a 140–150-et, a vége 160 fölött van (szívódízel, 72 lóerős!), ennél jobban a mai C osztály sem utazik. A rugózása, mint az álom, a vizsgán egy hibát nem találtak rajta. Még érezni a belsejében a Mercedes-szagot, a világos kárpitok szépek, bekapja a maga 6,5–7 literjét, olajat semmit, egy gyanús zaja nincs, a kormánya pontos, csak a váltója lötyögött kissé, de azt még az elején olcsón megcsináltattuk (köszi Sághi Iván!).

Az órája egy hete fordult át a 445 ezren. Vicces, nem? Én meg bele se gondoltam.

Persze, az epedás vezetőülést kiülte a két tulaj, aki 1986 óta használta (’89-től 2006-ig egy kézben volt), ezért kispárna kell a derékhoz, és a napi számláló sem működik. Ja, és egy apró helyen virágzik a fényezés a hátsó sárvédőnél. Különben? Mint az új. Egy nyikanás, zörgés nem jön belőle, füst- és csepegésmentes, szép a fénye, csak a vezetőajtó horpadt egy tenyérnyi részen, ahol valami tulok belerúgott.

És szerintem bő 150 ezer még benne van ugyanilyen állapotban, mert semmi nem változik, ahogy használjuk. Amikor mutatom az embereknek a számlálót, látom rajtuk, hogy nem tudják értelmezni a számot, kikapcsol az agyuk, nem szólnak semmit. Mazda? Toyota? Mitsubishi? A háromszázezren túli japánok már közel sem tűnnek ennyire újszerűnek, még azok sem, amiket vattában tartanak… Nem rossz a lenézett bébi-Benz, ugye?