Mint már írtam többször, egy Mazda sosem romlik el.

Még huszonegy évesen sem. Még 300 ezer kilométer után sem. Még akkor sem, ha az enyém.

Bálványok márpedig azért vannak, hogy ledőljenek. Kérdezzék csak meg a Lenin-szobrot.

Egy hónappal ezelőtt megállt a 626-osban a benzinszivattyú. Azaz inkább meg-megállt, éppen annyit makrancoskodott, hogy random jelleggel óriási dugókat okozzak. Égő.

Mondták is a Jap-Ker bontóban, hogy mivel ez a fajta szivattyú nem a tankban, hanem kívül, a hátsó hídon van, ezért a fejszelepe elrohad, mindnek ez a baja. Adtak egy kicsit másfélét háromezerötér', de ugyanilyen autóból valót. Nem én szereltem be, hanem elvittem (az utolsó tíz kilométeren vontattam) egy szervizbe. Ott mondták, hogy nagyon zajos az új szivattyú is, hamarost megint bedöglik. Csak ötezer kilométert bírjon, csak ötezret, akkor megint nekiugrok - gondoltam. Hát nem, hamarább tönkrement, úgy ötven után.

Amikor régi jó autós trükkel 2T olajat akartam a benzinhez tölteni, hogy megkenjem a hevesen ordibáló szivattyút, életemben először lehajoltam a beöntőnyíláshoz. A legnagyobb meglepetésemre sok-sok homokot pillantottam meg a csőben. Aztán jobb fent megláttam a lyukat is, ami egyáltalán nem kéne oda.

A Mazdának ugyanis a kerékdobban szalad le a beöntőcsöve, a kerék pedig ide hordta rá egész ősszel, télen és tavasz elején a saras lét. Ezért is döglött be még az első szivattyú.

Gondoltam megoldom. Megemeltem a farát, két és fél literenként (ennyit tudtam biztonságosan kicsorgatni) leeresztettem húsz litert a tankból, közben kétszer teljesen eláztatott a benzin. Hogy milyen eszementen mar ez az újfajta ólmozatlan... Már üvöltöttem a végén. Annyira bódult voltam egy óra szipuzás után, mint egy szakmunkásképző egész harmadik osztálya valami kilencvenes évek közepi rave-dizsit követően.

A tankból azonban (viszonylag) kevés szmötyi jött le, viszont a benzin alján ott lotyogott egy külön lé-gömb. Mint valami gonosz amőba, benne pókhálószerű fekete izék úszkáltak. Vagy három deci víz volt, meg némi beazonosíthatatlan egyéb. Nyitva hagytam a leeresztőcsavart, hadd párologjon a maradék.

Szerencsére a régi szivattyúnak nem a fejszelepe ment szét, hanem valami csapágy rágódott be odabent, azt fel lehet újítani, viszem is mindjárt. Mivel a beöntőcsövet rögzítő két berohadt csavar fejét valaki már korábban lenyalta, nekem meg semmi kedvem nem volt kifurkálni őket, ezért helyben stoppoltam meg a lyukat. Hátulról alaposan lesmirgliztem, majd nitrohígítóval lemostam (ez leoldja mindazt, amit a ragasztó szedne le máskülönben), amíg a rongy fehéren nem jött ki a dörzsölésből, utána féktisztítóval befújtam (az egyik legjobb zsírtalanító).

Kikevertem epoxiragasztót, a masszát látatlanban, hátulról felkentem kézzel, rá egy réteg alufólia, száradás után még egy réteg epoxi, meg még egy réteg alu. Belülről meg eldolgoztam a rejtett zugokat szintén epoxival. Így már jó lesz ezer évig.

Aztán már csak ki kellett állnom a garázsból, mert arra ma más miatt szükség volt.

Ehhez némi benzincső és egy motorolaj-flakon segítségével vésztartályt eszkábáltam, utóbbit meg mint valami sziú indiántörzs-revival meetingen, a pótkerék rögzítőcsavarjának a helyébe tekert hosszú csavarhoz (in memoriam kinzócölöp) gumipókoztam.

Most akár autózni is lehet a Mazdával. Akár hét-nyolc kilométert is. Annyi fussa egy literből.