Üdvözlök mindenkit Indiából. Kicsit megkésve ugyan, de jelentkezem e rövid, második résszel. Kérem, mielőtt még elhamarkodottan kommentelni kezdene, olvassa el ezt a pár sort és/vagy nézze meg sorozatunk első részét.
Ők a kétkezi munkások egy építkezésen. Falusi, egyszerű emberek. Egy nagyon érdekes dologra eszméltem hamar rá: az iroda állandóan tárva-nyitva. Pénz hever az asztalon, sokszor a heti fizetésük nagyságrendjében. A táskámat rendre elhagyom valahol a site-on. A zsebei nyitva, pénz, fényképezőgép, tablet benne. Telefonok, laptopok, drága műszerek, üzemanyag, szerszámok, minden mennyiségben hevernek mindenhol. Soha semmi sem tűnt még el. Többször előfordult, hogy a pénztárcaként használt nejlonzacskómat loholva hozták utánam. Kéthavi fizetesük volt benne. Hihetetlen, de itt nem lopják ki az ember szemét.
Ja, még valami. Itt a fehéret tisztelik, de csak formálisan. Minden fehér egy pöcs, gondolják magukban. Hónapokban mérik azt az időt, amire tényleg elfogadják az embert vezetőként. És igen, néha én is rekedtre üvöltöm magam. A csapat fele muszlim. A többiek nem, de munkában nem éreztem még piaszagot soha. Reggel hatkor mindegyikük megjelenik az építkezésen. És a rosszkedv szinte ismeretlen fogalom errefelé.
