A blogposztok kegyetlenek. Ha nem lennének, kellemesen összefolyna az idő, és én is letagadhatnék egy-két évet, mint az idősödő nők. Fejből nem tudtam volna megmondani, mikor szántam rá magam, hogy szétkapjam, de pechemre letámasztottam ide egy-két mérföldkövet, csak hogy most bosszantson. Több mint két éve szét van szedve a 02-esem, és ha reálisan saccolok, eltelik a harmadik is, mielőtt megint egyben lesz. A kifogásokat és a kesergést most hagyjuk is.
Hiszen ez egy boldog pillanat, a leboldogabbak egyike az autófelújítás végtelenített kalandjátékának temérdek borongós fejezete között. Elkészült a fényezés. És ez nem csak azért óriási dolog, mert végre egyszínű az autó és megint egy jókora falatot megrágtunk és fuldokolva legyűrtünk a nyelőcsövünkön, hanem mert most már a desszert következik.
Nincs az a valódi párizsi krémmel töltött, könnyen és szilánkmentesen törő tetejű Dobos, az a lágy ízű, házi tejszínből vert habbal töltött Feketeerdő, ami olyan édes lenne, mint az összerakás. Amikor a megpucolt, felújított, netán új alkatrészek ismét elnyerik méltó helyüket az Univerzumban, vagyis a frissen festett kaszniban, és egymás után szép lassan elkezdenek működni, mint egy épülő, egyre ügyesebb robot, na, ez a felújítás legszebb fázisa. Ez jön most, jíhá.
De mivel a jövőbe látni szerencsére nem lehet, ezért inkább elmesélem, mi történt tavaly nyár vége óta. Akkor még drótkoronggal keltem és feküdtem, közben néha több komponensű anyagokkal inhaláltam, hogy az autó B oldalával ne kelljen foglalkozni legalább a következő tíz évben. Addigra meg remélhetőleg kitalálják a szert, ami a rozsda helyére visszanöveszti a vasat.
Nyilván mindent megtettem, hogy erre ne legyen szükség, de nincsenek illúzióim: ez sem tart örökké, ez az élet rendje. Most rajta van az alján egy rendes bevonatrendszer, majd pár év múlva meglátjuk, mit tud. Elhatároztam, tüzetesen nézegetni fogom, hogy ha kell, még időben be tudjak avatkozni. És ha disznóságok történnek, dokumentálom.
A hónapokig oldalára borított kaszni emlékét szívesen törölném emlékezetemből, mint a bad sectorokat a göthösödő merevlemezről. Amikor megint vízszintbe billentettem a dobozt, bennem is átbillent egy kapcsoló. Addig az volt a tervem, hogy magam fejezem be a fényezési munkákat, nekiállok gittelgetni, csiszolgatni, majd egy bérelt kamrában lefújom a végén.
De mivel arra, hogy az összes lemezfelületet szépen lecsiszoljam, lealapozzam, és az autó alját megfelelő védelemmel lássam el, közel egy évem ráment, újra kellett gondolom a tervet. Ami innen még hátra volt a lefényezett kaszniig, az legalább még egyszer annyi időbe telik, mint amit eddig eltöltöttem az alapozással és az aljával. Durván egy év. És már tavaly is pokoli kínokat okozott a BMW nélkülözése. Végtelenbe nyúlt így ez a felújítás, éreztem, bele kell tekerni a kazettába, különben nem bírom kivárni a végét.
Nehéz döntés volt, kicsit fájt is, de muszáj volt meghozni. Feladtam a kemény tökű hozzáállást, és elkezdtem fényezőt keresni, aki megcsinálja helyettem a gittelést, fújást. Amennyire lehet, a keze alá dolgozom, megcsinálom helyette a piszkos munkát, mindent lepucolgatok előre, csak vakolja fel szépen az oldalát és fújja körbe. Egyrészt neki kevesebb munka, mivel van tapasztalata és remélhetőleg profibb gépei, másrészt remélhetőleg nem csak heti átlag háromnegyed napot tud foglalkozni vele, mint én.
Már az elhatározás önmagában is felszabadított. Aztán második nekifutásra sikerült is találni egy fényezőt, aki látott már 02-es BMW-t, tudta, mire vállalkozik, és árajánlatával eltalálta a fájdalomküszöbömet. Kértem pár hét haladékot, amíg megcsinálom, ami még hátra van.
Első körben karosszériatömítővel az ujjamon mentem végig az utastér minden négyzetcentiméterén, ahová befészkelhetné magát bármilyen folyadék halmazállapotú anyag. Talán már írtam, hogy szentül hiszek ebben az anyagban, szerintem rengeteg vasat lehetett volna megmenteni vele az enyészettől. A korrózió a legritkább esetben indul a lemez közepéről, általában az illesztéseknél, hézagoknál, hegesztéseknél harap bele először az acélba - ahol meg tud állni a víz, pontosabban ahol olyan zugok vannak, melyek nehezen száradnak ki. Ha ezeket betömjük a fogkrémből radírgumivá szilárduló tömítőanyaggal, már egy kisebb csatában feltartóztattuk az ellenséget pár percre a rozsda elleni háborúban.
Így aztán az autó feneke után a kabinban és a csomagtartóban is mindent lelkiismeretesen végigmaszatoltam az általam ismert legjobb minőségű Teroson-féle varrattömítővel. A legszívesebben tovább mentem volna a motortérben is, de ott még gittelgetni kellett egy kicsit, azt pedig nem lehet a gumis anyagra.
Amit még a festés előtt fel kellett dolgoznom a pléhdobozra, azok a rezgéscsillapító lemezek voltak. Az autóhifiseknek ismerős lehet a holmi, nem ritkán meg is szokott szaladni a kezük a Dynamattal, illetve olcsóbb klónjaival. Gyárilag is fel szoktak ragasztani bitumenlapokat az autók padlólemezére, illetve oldalára, csak azok kevésbé látványosak, mint a ragyogó Dynamat és társai. Azért akartam feltétlenül a fényezés előtt felbitumenezni a BMW-t, mert elég rendesen fel kell melegíteni a lapokat, hogy szépen fel lehessen dolgozni őket, minden négyzetmilliméterük feltapadjon, ne maradjon alattuk levegő, szépen kövessék a hajlatokat. És egy friss fényezésre - amelynél ráadásul elkerülhetetlenek a tekintélyes gittrétegek a kiadós lemezmunka után - rámelegíteni hőpisztollyal, hát, az nem túl jó ötlet.
A 02-es BMW új korától fogva rendkívüli hajlamot mutatott a reménytelen rohadásra, ezért már tizennyolc évvel ezelőtt, amikor megvettem az autómat, sem lehetett könnyen találni 02-est sértetlen padlólemezzel. Így aztán nehéz volt rekonstruálni, hová tették a gyáriak az általuk használt, brutálisan vastag, 4-5 milliméteres bitumenlapokat, bár az évek során azért láttam már eleget ahhoz, hogy valami sejtésem legyen. Végül összevadásztam a neten néhány fotót, jellemzően kaliforniai restaurálásokról. Nem spóroltak, a taposókat telibe burkolták, az ajtók közepére paraszt módon feltoltak egy csúcsára állított négyzetet, és ahová csak tudtak, toltak az anyagból.
A kiadós lakatolás után az én BMW-m pedig szinte bitumenmentes volt. Komoly dilemma előtt álltam, mert egyfelől ahol nem tudok jobbat, szeretem helyre állítani a gyári állapotot, másfelől zavart volna meggondolatlanul felmelegíteni úgy ötven kiló zajcsillapító lemezt a kis 02-esemre, amellyel azért szeretnék gyorsan menni is. Vagyis a súly fontos tényező.
Ahogy azt ilyen válsághelyzetekben tenni szoktam, elkezdtem kérdezősködni a nálam okosabbaknál, és utána olvasni. Miután létrejött a fejemben a kapcsolat a rezgéscsillapító lemez és az autóhifi között, egyre tanulságosabb olvasnivalókat találtam. Végül eljutottam a témában legtudományosabb honlaphoz, ahol a homályos fogalmak végre éles körvonalat nyertek. Megértettem a zajcsillapító bitumenlemez működését.
A győri audis gyárlátogatáson láttam, hogy csinálják ezt a határtalan forrásokkal rendelkező profik: megpengetik a kasznit, és figyelik, hol rezeg, majd oda felnyalnak egy bélyegnyi bitumenlemezt. Egészen pontosan egy vibrátort szerelnek a nyers karosszériavázra, és a jellemző frekvenciájú rezgésekkel megremegtetik, miközben egy spéci kamerával felveszik a rezgetésre belengő lemezeket. Már itt láttam, hogy pazarlás telibe ragasztani a padlót, nem beszélve a túlsúlyról.
A Sound Deadener Showdown szerzője tapasztalatai alapján meggyőzően állítja, hogy egy sík lemeznél elég, ha a felülete negyedét beragasztjuk rezgéscsillapítóval. Ezzel ugyanis tényleg csak azt akadályozzuk meg, hogy zengjen, mint egy dob kifeszített bőre. A zajszigetelésre sokkal könnyebb és nagyságrendekkel hatékonyabb anyagok léteznek. A bitumenlapok az olyan jellegű zajokat szüntetik meg, mint a Wartburg-szerű ajtócsapódás, amikor a lemez rezgésbe jön, és úgy működik, mint egy óriási hangszóró membránja. Ha ezt megakadályoztuk, a membrán túloldaláról jövő zajokat más módszerekkel lehet hatékonyan kizárni, amennyiben erre van igényünk.
A BMW-mnél én egy olyan kompromisszumot céloztam meg, hogy lehetőleg elkerüljem a silányautós Wartburg-hangokat, de ne legyen nehéz, mint a sár. Mivel nem áll rendelkezésemre az Audi technikája, fölülről közelítettem a 25%-ot, de még így is kispóroltam a gyári rezgéscsillapításra szánt súly bő felét. Akit érdekel a téma, érdemes megnéznie a pár másodperces videót, amely szépen igazolja a tudományos megközelítést.
Természetesen a bitumenlapokból is a Terosont vettem meg, lassan úgy érzem magam, mint a márka nagykövete. De tényleg remekül lehetett dolgozni velük, melegítésre gyönyörűen alakíthatóvá váltak, még talán egy stoplis cipő aljára is rá lehetett volna dolgozni őket. Kell hozzá egy jó hőlégfúvó, egy kis tapétázóhenger meg jó sok türelem. Remélem, tényleg olyan jó munkát végeztem, mint amennyire elégedett voltam a végén az eredménnyel, és nem kúszik be alá egy csepp víz sem.
Innen már nem volt sok hátra. Az első sárvédőket jó kis gyurmaszerű butilcsíkkal tettem fel, leköszörültem a csavarhegyet, ami az első ajtónyitásnál bele szokott karistolni a fényezésbe, ahol az ajtóél bebújik a sárvédőperem alá, lepucoltam és felszereltem a fedeleket, és miután alá toltam a futóművet, már mehetett is a fényezőhöz. Egész autóformájú lett megint, már ennek is tudtam örülni.
Kétszer látogattam meg a fényezőt munka közben, hogy tisztázzuk a felmerülő kérdéseket. Szerencsére nem volt sok - észbe sem kaptam, és már jött is vissza a garázsomba. Most kevésbé autószerű, a fedelek külön érkeztek, és a motorháztető valószínűleg csak akkor kerül majd fel, amikor kész a motortér.
Nyilván az lett volna az ésszerű, ha a fényezés alatt megépítem a motort, rendbe rakom a váltót, felújítom a difit, de sajnos nem vagyok ilyen fegyelmezett. Ha az lennék, nem lenne mellette egy másik világoskék csoffadékom, amelyben véletlenül pont ezekkel a fő egységekkel foglalkoztam a megüresedett garázsban. Ezért húzódik már lassan három éve a BMW felújítása - mert amikor haladni lehetne, mindig előkerül valami más, amivel foglalkozni kell.
A lehető legkomolyabb, barna köpenyes technikatanáros arccal mondom, ha valaki veteránozásra adná a fejét, ne kövesse el azt a hibát, hogy a nagy habzsolhatnékban összevásárol egyből többet. Megvenni egy öreg autót a legkönnyebb dolog ebben a szakágban. Ha úgynevezett restaurálási alapról, magyarul roncsról van szó, akkor ez egyben a legolcsóbb fázis is. Ami utána következik, arról írjuk mi ezen a blogon karakterek százezreit, meglehetősen rendszertelenül. Hogy meglegyenek az emlékeztetők, nem három hete, nem is három hónapja pattintottuk le az első díszlécet a felújítandó gépről.
De ha bárkinek is kétségei volnának, ezeket a pillanatokat, mint amikor visszajön a fényezett autó, fenékig kiélvezzük. Most már tényleg látszik a steklámpa a kardánalagút végén, és ami hátra van, az a legfinomabb rész.
