A legnagyobb baj talán, hogy van végre egy igazán jó állólámpás Mercim. Nem, nem a Szobor, hanem a másik. Amelyik az utcán lakik, lóg az orra, horpadt az ajtaja, itt-ott elég szakadt, és a testét kézzel festettem pöttyösre a nyáron. Foltos annyira jó kocsi, hogy most már nem csupán nekem, veterános rózsaszín ködön át tűnik zsír verdának, hanem még egy sokkal újabb autóhoz szokott valakinek is. Persze, tohonya, nincs benne ABS és klíma, de még fejtámla sem, de olyan kellemesen működik, mindene olyan lineáris, hogy elmenne egy öt-hat éves használt autónak. Pedig nyolcszor idősebb.
Gyűrjük is rendesen, most két hete megint elvitte a családot Miskolc-Tapolcára, egy héttel ezelőtt pedig csak Budapesten belement bő százötven kilométer, mert a családom különböző tagjait szállítgattam vele mindenfelé. Imádom, egyfolytában örülök neki, nem tudom megunni, pedig huszonegy éve ilyen kocsival járok. Ez, látják, egyfajta autizmus, de vállalom, mert nekem jó.
Sajnos Foltos nagyon is rámutat Szobor hibáira, amelyek, amúgy, standalone verzióban egyáltalán nem tűnnének súlyosnak. De amikor előbbivel, a kopottal, elmentem a másikért az anyósom garázsába, és átültem a csodaautóba, hát… A csoda csak a szemnek szólt, nem az egyéb érzékeknek, töredelmesen bevallom.
Hidegen a váltó sípolt, melegen a motor rángatózott ütemes „karakkk-karakkk-karakkk-karakkk” stílusban, miközben a sárvédők hamisítatlan Csepel D-420-stílusban, masszává olvadva rezegtek. Ez ciki. Ja, és dőlt a füst hátul, amit utálok.
De egy ennyire makulátlan autóhoz nehezen nyúl az ember, kezdem belátni, hogy a szépre restaurált autók vagy hónapok alatt elvesztik a hamvasságukat, vagy föld felett lebegő, vastag gyolcsba tekert, lassított mozgású szerelőgárda javítja őket, vagy nem használják őket. Nem nekem való az ilyen, én szar autókon nevelkedtem, olyanokon, amelyeknél nem számít, ha a melegítő cipzárja kicsit felszántja a sárvédőt, ha a racsnis kulccsal kicsit leverem a festéket a doblemezről, ha a pergamen színű ajtóbehúzó két nap alatt gusztustalan, fekete kiflivé ocsmányul. Az olyat szívesen szerelem, megcsinálom rajta a legtöbb szerelni valót, de egy ilyentől félek, sőt, rettegek. Kiestem már a gyakorlatból, meg aztán, heti fél-egy óra rendelkezésre álló időben, időre szerelve nehéz vigyázni bármire is. Vagyis inkább: haladni nem lehet semmivel.
Arra talán emlékeznek páran, hogy a veszprémi veteránvizsga után, de még a szüleimmel lebonyolított bécsi túra előtt volt egy vizitem Viszre, a diffi ugyanis elfosta magát, mire az inspektorok alánéztek. Tehát jött egy difficsere, de azt már megírtam akkor, másfél éve.
De az, ahogy a motor alapjáraton rángatózott, azaz tarakkírozott, az, ahogy füstölt, az borzasztóan zavart, bár egyébiránt baromi erős volt, fordulaton gyönyörű hangon muzsikált, lettek volna sokan, akik legyintettek volna az aggályaimra. A váltó pedig azért idegesített, mert a gyerekeim mindig rájátszottak a hangjára – elindultunk az autóval, és szinkronban sípoltak a zajjal, amit aztán az első röhögésig bírtak.
Ez a sípolás nagyon fura volt ám. Erős, éles hang, csak toló üzemmódban jelentkezett, egy bizonyos sebesség fölött pedig a pillanat tört része alatt megszűnt, mintha lekapcsolták volna. Aztán ahogy bemelegedett, a hang maradt ugyan ezen a kis fordulaton, de nagyot csökkent az intenzitása. De Foltos finom működéséhez képest már zavart.
Döntöttem. Szétbombázzuk, úgyis volt még vagy harminc nap bennragadt szabadságom. Irány Visz, keblemre Karesz, jöjjön a szétrepedő gyomrok, füstben pácolt, csípős szemgolyók, százhúsz decibeles káromkodások és olajos autóalkatrészekből kirakott, megoldhatatlan puzzle-játékok két, varázslatos napja! A festésre és a kárpitra pedig, hm, majd vigyázok valahogy…
Amikorra megbeszéltük a szeánszot Karesszel, az adagolós elment szabadságra. Visztől egynapi járóföldre pedig nem könnyű ám másik jó Bosch-szakembert találni… Maradt a B terv, viszek én adagolót. El is ugrottam Csereklyei Marci barátomhoz egy jó adagolóért, előtúrt valami agyig olajos, koszos romot, mondván, az biztos jó, mert működő autóról szedték le. Sajnos, ha valaki ilyen öreg autóval járkál, annak ritka opció a csillogó, bolti cucc. Jó, hogy eszembe jutott ez a dolog, még ki se fizettem, pedig Marci nem kért sokat…
Tehát adagoló- és váltócserére készen (Karesz mondta, hogy nála van egy ledobott váltó), egy szép napon elzörögtem Viszre. Olajcserével kezdtünk, aztán rátértünk az adagolóra, hiszen – mint minden igazi autóbuzi – Karesz mindig a motorral indítja a szerelést.
Lekaptuk az összes csövet, Karesz elővette a nagy dugókulcsot, forgatni kezdte a motort az ékszíjtárcsa csavarjával. Jelre tette, nézte, mikor jelenik meg az adagoló megfelelő hengerénél a gázolaj. Az egyes henger knapp jelen volt, a négyes jóval odébb. Hogy lehet ez?
„Amit gyanítottam, a rossebbe! Az adagoló bütykös tengelyének van az a két csapágya az elején és a végén, vágod? Ezek közül az egyik vagy nagyon kopott, vagy törött. Ferdén áll a tengely, ezért nem stimmelnek a befecskendezési időpontok, ettől járkál az alapjárat. Jól van, lássunk neki, rángassuk le ezt a budit!” – mondta Karesz, miközben alig láthatóan cigifüst szivárgott a fülén át.
Leszedte hátulról a csavarokat, majd levette magát az adagolót. Ez utoljára 2003-ban volt lent a motorról, amikor az autó még egy rom volt. Akkor úgy gondoltam, jobb lesz először megjavítani a motort, mert úgy nem kell majd később azonnal szerelgetni a frissen restaurált autót. A szerkezet akkor járt is az adagolósnál, be lett lőve, felújítottuk a hengerfejet, a vízpumpát, a fékszervó membránját, minden csodás volt.
Nos, valami történt időközben, feltehetőleg, amikor épült a házunk és összevissza laktunk mindenfele. Szegény autó egy egész telet egy félig nyitott garázsban állt, utána pedig egy mélygarázsban dekkolt, amit többször is elárasztott a szennyvíz. Tudjuk jól, se egyik, se másik nem tesz jót a finommechanikának. Mindenesetre a tarakkírozást és a füstölést akkor vettem először észre, amikor az elkészült házunkba beköltöztünk, és egyik éjjel hazavezettem az öreget. Ez valamikor 2006 novemberében volt.
Most viszont végre a kezünkben volt a tarakkír forrása. Beszorítottuk satuba, Karesz villáskulcsot tett a tengelyre, elkezdte tekerni. Szívott egy jelentőset a cigijéből, ledobta a kulcsot a satupadra, félreállt, és alig láthatóan intett a fejével. „Nnne” – jelezte az isteni mozdulat, tehát én, a plebejus is tekerhettem egyet.
Kezembe vettem a villáskulcsot, forgattam – te jó ég. Úgy darált, mint egy kétszáz éve beragadt ónémet vízimalom, amikor megindul minden idők legnagyobb áradása az Elbán. Ez így működött? Ráadásul egész vidáman és egészségesen? Egy common-rail rendszer töredék ekkora hibával letérdel és félmillió forint beömlesztéséig meg se moccan. Becsülöm ezeket az öreg dögöket.
„Mondtam előre, törött a csapágy, kár is vele foglalkozni. Szar, ahogy van” – summázott egy jóízűt Karesz Tehát elugrottunk a lellei Landba, vettünk olajat, szűrőt, Brigéciolt, ami kellett. Viszen Karesz elém tett egy lavórt és a Marcitól hozott adagolót – „pucold el!” – felkiáltással. Az elkövetkező másfél órában csavarhúzóval és fogkefével, a lehetetlenül elkoszolódott fémfelületeket megpróbáltam gyárivá fényesíteni. Valamennyire sikerült is. Talán.
Persze a hozott adagolóban szakadt volt a kecskebőr, ahogy az lenni szokott, a szivattyú is rossz volt az oldalán, tehát mindent átszereltünk a régiről, majd pucoltam még egy kicsit, csak hogy alapozzak egyet a kajához.
Most mondjam azt, hogy szarvasgerinc volt gombamártással ebédre? Fánkkal utána, négyféle házi lekvárral? Fájdítsam a szívüket? Inkább nem, Margó főztjét csak megtapasztalni lehet, elmesélni nem. És én mindig repedésig zabálom magam, Margó pedig olyankor is úgy néz rám, amikor a második tányér végét már csak hörögve tömöm be, mint aki két falat után ott hagyta az ételt, egyben foltot ejtett a család becsületén. Stampó diópálesz, folytassuk, mert a bernáthegyi már elaludt a küszöbön keresztben, jelezve, vége a bulinak. És persze várt minket a sok csavar.
Karesz az adagolót még a satupadon beállította pontosan jelre, hogy az első hengernél legyen a befecskendezés, az adagoló oldalába betekert egy jó hosszú csavart, hogy pozícióban maradjon, a főtengelyt is jelre tette, egyes henger felső holtpontra. „Így legalább jó közelítéssel megvan a jó helyzet, csak finomállításra lesz szükség” – magyarázta nekem személyesen a világ nyolcadik csodája, a Viszi Füstölgő Buddha.
Innen az immár műtői tisztaságú, ennivaló adagolót visszapakolni a motorra fél óra kérdése volt. Jó felpumpáltuk kézi szivattyúval a gázolajat, majd beültem, és hosszan, hosszan, hosszan, még tovább, no még egy kicsit tekertem. Igen már köhög, mindjárt, mindjárt, mindjárt, és megy!
Hagytuk bemelegedni, hadd halljuk meg a lesújtó tarakkírt. Ha van. De az elmúlt, a vízhőmérő elérte a hatvanas, majd nyolcvanas osztást, ám semmi, a motor szépen járt, bár kicsit kuttyogósan. Leállít, adagoló lelazít, pajszer elővesz, Karesz rángat, visszahúz, újraindít. Sokkal szebben jár, a kuttyogás elmúlt, tarakkír semmi, a füstcsavar tekergetése viszont majd rám marad, mert a kipufogó annyira tele van korommal a másfél évnyi rossz adagolós járatás miatt, hogy nem látnánk az állítás eredményét.
Adagoló, olajcsere készen, jöhet a váltó.
Mivel már eleget gyakoroltuk az efféle testmozgást a nem túl távoli múltban, a váltó úgy jött le, ahogy M&M's olvad a kézben, az egész jó, ha tizenöt percet tartott. Bontjuk az elejét, bontjuk a hátulját, mindent logikusan teszünk, hogy a hézagolók jó helyre mehessenek vissza, szuper. Végre kilóg a váltóból mind a négy tengelyvég, rángathatunk. A nyeles tengely – lóg, de rettenetesen. A másik vége – szintén lóg, brutálisan. Kivesszük a két csapágyat, finoman surrognak, de lötyög a közepük. Ajjaj.
Nézzük a másik tengelyt, a kihajtásét. Ez nem olyan szörnyű, de itt is van mindkét végen játék. A primer tengely két csapágya tehát mindenképpen csereérett, a szekunderé határeset. Oké, nézzük a kódszámokat – sok-sok krikszkraksz – vegyük elő a gépet, szerencsére Károlyomnál férfias a wifi a műhelyben is, zúz a bit, zeng a sok hátéemel, seperc bent van az összes szerelőoldal.
Sehol nincs ilyen kód, de erre a nagy ember előre figyelmeztetett, jelezte, hogy a gyártók mindig trükkös méreteket használnak, és átlagos csapágyboltban, de általában még autóalkatrészes helyen sem kapni olyanokat. Hát tényleg nem. A nyomozás szálai az anyacégig vezettek, és igen, legalább maga a Mercedes-Benz ismerte a számokat. De sajnos, nem rendelhető, ha lenne ilyen csapágy, darabja 75 ezerre jönne ki. Te jó isten...
Maradjunk a csereváltónál, javaslom a következő fogást a menüben, mire Karesz – honnan? Hát, azt mondtad, van másik váltó, majd megveszem tőled. Másik váltó? Milyen másik váltó?! Volt egy szar kint, de a rosseb tudja, milyen állapotban van, azt se tudom, hol van, de biztos egy trágyadomb. Szerezni kell egyet. Hát, jó, még szerencse, hogy elhoztam a földvári kulcsokat, a garázsban ott a régi drapp Mercim váltója. Remélem
Vacsora a halálig, stampó pálesz, egy órát ejtőzünk, a gomolygó füstben világot megváltunk, nem akarok túlságosan szerény lenni, de úgy vélem, igen nagy sikerrel. Ha a Parlament Viszen lenne, szerintem ebben az országban boldogabban mennének a dolgok, Karesz lenne a prezident, én beállnék ügyeletes jobbkéznek, Margó főzne, a nyolc macskát befognánk, hogy végezzék a papírmunkát, a Mama pedig lehetne a földművelésügyi miniszter, úgyis mindig a kertben matat. Jó világ lenne, úgyis jön a szavazás, voksoljanak ránk.
E nagy örömben gyorsan el is nehezültek a pilláink, s egy gyors zuhany után már csak annyi erőm volt, hogy a keresztfiam, Gergő fölötti emeletes ágyra felmásszak, kivárjam azt a röpke két és fél órát, mire vége a tévéadásnak, és már el is nyomott az álom.
Önök nem tudják, amit én már igen: Kareszéknek új kávéfőző gépük van. Majdnem olyan csodakávét főz, mint a tízperces hangversenyt előadó régi, de emez szinte zajtalan. Amint ez reggel fél hétkor (kábé két órával az után, ahogy náluk kelni szoktam) kiderült, már a Mama, Karesz, sőt, Margó is kint volt koffeinért. Én igazából arra ébredtem, hogy a bernáthegyi abbahagyta a horkolást.
Na, kelj már, a hasadra süt a nap – recsegte Károly, én meg szégyenkezve, hogy a pesti puhány itt fetreng délben a pihe-puha ágyban, rohantam az öltözéssel. Bevágódtunk Máté (igen, Karesz nagyobbik fia betöltötte a tizenhetet, ezért jogsija, sőt, saját autója is van, ez készült egész nyáron a belső műhelyben) Fiat 127-esébe, ami igazából egy dízelmotoros, brazil 147-es Suzuki Libero-fényszórókkal, csak az okmányirodában nyilván nem volt olyan típus, amikor beírták, és elhúztunk Földvárra, a váltóért.
Szét kellett pakolni a télire megtömött garázst, kicsit féltem is, hogy valamibe már elhasználtuk azt a váltót, de a Ponton-kardán, -futóművek, -kormánytengely alatt ott volt a jó öreg állólámpa-cucc.
Viszen megint várt rám vagy másfél óra brigéciolos-fogkefés-csavarhúzós kúra, önöknek is ajánlom a diétát, fogyókúrás, szinte paleó. Komplikált lett volna kikeverni a színkódot, meg aztán a kosz alatt a váltóházon a gyári fényezés nagy része meg is volt, csak a tetején pergett le, és folyt onnan a rozsdalé. Azt a részt megküldtük feketével, hogy ne rontsa el a többit a lefolyó rozsdalé, olajat cseréltünk, felszereltük. Késő délutánra fent volt, kardánt visszahúztuk, kipufogó a helyére ment, indítottunk, Karesz megint állított kicsit az adagolón. Addigra meg már este lett, vaskosan.
Eljött a szakítás ideje, még egy félórát persze búcsúzóul eltöltöttem az oszlopos emelő tetején az autóban, mert a váltórudazat nem volt jól beállítva ehhez a váltóhoz, és szörnyen akadt a H síkjaiban a kar, de az is jó lett végül.
Nagyon fura, ha az embernek sokáig ugyanolyan fajta autója van, mely autók közül egyiket, másikat olykor el is bontja. A zöld Merciben utazva eddig is sokszor gondoltam arra, hogy ugyanazt a kormányt fogom, amivel az imádott, nyolc évig használt drappom a haláláig ment. A jobb első ajtó is arról az autóról van, a bal első pedig az, amit még ahhoz vettem Ausztriában, hogy kicseréljem a saját rozsdását. A szélvédő, a hátsó lengéscsillapítók is a régi drapp autómból származnak, miként a sebességmérő műszer is – erre emlékeztet a karc a 160-as osztásnál, ami még egy Alig utcai szerelés alatt került bele.
Most pedig már a váltó is átjött, vele pedig egy ismerős érzés: a Szobor eredeti váltója ujjbeggyel volt kapcsolható, a drapp autómé kicsit mindig akadósabb volt – hát most a Szoboré olyan. Az emberi lélekvándorlásban nem hiszek, de az autókéban, bizonyos körülmények között nagyon is.
A Szobor azonban nagyon gyenge lett, a Viszről az M7-esig vezető, 110-es korlátozású úton alig bírtam feltornázni 100-ra a mutatót, ami súlyos. De a pályán elkezdett megjönni az ereje, Karesz előre mondta, hogy figyeljem csak meg, változni fog a viselkedése. Mire az Egérúthoz értem Budapesten, már megint viszonylag virgonc lett, alig láttam füstöt, igaz, az alapjárata is jóval keményebbé vált.
Itthon, másnap alaposan lepucoltam a kocsit az Estelcar Gyuritól vett száraz lemosóval, amit már vagy hat éve minden autómon használok (mosóba szinte sose járok, mert annyi alatt megvagyok otthon, mint a mosó oda-vissza, és sokkal szebb lesz a kocsi), majd eltettem kicsit pihenni anyóshoz, a garázsba. Érdekes, a váltó hangja mintha ugyanolyan lenne, szinte hajszálpontosan azon a frekvencián szól, ugyanott hallgat el.
Diffit cseréltünk, váltót cseréltünk, ha mindkettő után maradt a hang, már csak egyetlen alkatrész van a láncban, ami maradt: a kardáncsapágy. Az új, de tény, hogy a zaj csak az után érkezett, hogy az autót Csabi összerakta vele. Adhat az ilyen hangot? Tanácstalan vagyok, de már tényleg nem akarom rommá szerelni ezt a szép autót, így is már levertük a festéket egy csomó helyen, akármennyire is vigyáztunk. Szerencsére semmi olyan nincs, ami szem előtt lenne, de akkor is. És az is vicces, hogy az OT-vizsga megszerzése óta a hajtásláncban már csak a motor a sajátja, az adagoló, a váltó, a diffi máshonnan van.
Következő feladat: vennem kell egy rövid száras, 19-es villáskulcsot, mert azzal tudom tekerni a füstcsavart. Hozzá kell nyúlnom, érzem is, Karesz is követeli. No de, az már 2014 feladata marad... Viszont, amikor ezt a posztot olvassátok, én már repülök kifele Japánba, a Tokiói Autószalonra. Most egy kicsit biztos nem szerelünk.
