Tarkovszkij filmje, az Andrej Rubljov élete arról szól, hogy valamikor a 15 század elején egy orosz faluban ki kell önteni és beüzemelni egy harangot. A film nem kicsit lassúbb, mint A szállító, vagy az Expendables 2, de annyit tocsognak a szereplők a hideg orosz sárban, és a fekete-fehér kivitel miatt annyira tapinthatóvá tudja tenni az orosz ősz szürkeségét, mint semmi más, amíg ki nem fejlesztik az egerekből készült vászonra vetítő mozit. Mióta eljöttünk Kazanyból, kicsit visszatért a szokásos orosz életérzés, megint rosszabbak az utak, csúnyábbak a falvak, ráadásul az eső is eleredt.

Kazany óta megnyugodtam, hogy a magyarság, mint etnikum, vagy génállomány nem feltétlenül hibás attól, hogy nem nézünk ki úgy, mint a mongolok. A Természettudományi Múzeumban vagy ugyan egy szép kiállítás a honfoglalás-kori sírokban talált koponyák rekonstrukcióiból, és a régészet amúgy is amondó, hogy hogy már az Árpád-korban is mediterrán koponya volt nálunk a szabvány. Most, hogy láttam a tatárokat, megnyugodtam: nem kéne kutyafejűeknek lennünk. Persze még amikor Kazanyból kijövet megálltunk egy templomnál, és beszédbe elegyedtem egy párral, illetve édes hármassal (a menyasszony a mellékelt babaarcú bombázó, a másik gondolom, a barátnője), megkérdeztem a férjet, hogy akkor ők most nemzetiségileg tatárok-e. Jól beszélt angolul, és azt mondta, igen, mindhárman. Anyanyelvük már orosz, egymás között is oroszul beszélnek, de létezik még tatár nyelv, amit inkább falusiak, ott is többnyire az öregek beszélnek.

A csuvas nemzeti kongresszus szerény épülete

Tatárföldről s Csuvas Szövetségi Köztársaságba érve még mindig teljesen európaiak az arcok, pedig a csuvasok már rokonaink, MÉGIS csereszabatosak bármelyik svájci kanton népességével. Leszámítva, hogy a nők itt kategóriákkal szebbek, de az orosz területektől eltérően itt a férfiak is jól festenek. Mielőtt megérkeztünk Tatársztán fővárosába, Csebokszáriba, megnéztük a helyi traktormúzeumot. A csuvasok a mi kis igen limitált mintánk alapján ugyancsak aranyos emberek, az igazgató körbevezetett, mindenhez hozzá lehet nyúlni – oké, durva is lenne, ha egy látogató kárt bírna tenni egy lánctalpas traktorban –, még vezetni is lehetett, de mivel én már pusztán erről a kiállításról is vezettem az egyik traktort (DT 75), átengedtem a lehetőséget a német AutoBild-es srácnak.

A traktorokról majd később írok, lelkiismeretesen végigfotóztam őket, de ilyesmit csak nyugodt körülmények között lehet sajtó alá rendezni. Elöljáróban azért mutatok egy látszólag kevésbé érdekeset. Látszólag. Tudják, miről nevezetes ez a Vlagyimirec 2032-10-es? Mutatom:

Elemi orosztudással, vagy cirill betűs olvasási képességgel már látható is. A részletek dióhéjban: 2005-ben Vaszilij Hackevics novoszibirszki traktoros ezzel állította fel az azóta is megdönthetetlennek tűnő távtraktorozási világrekordot. Ínyencek azonnal keressék meg a feliratban a Guinness szót. 21 299 kilométert tett meg Vlagyimirtől, ahol a traktorgyár van, Vlagyivosztokig. A szibériai utak ismeretében, és hogy mennyire ráz egy ilyen traktor, ez már nagyobb sportértéknek tűnik, mint a portugál őrülteké, akik Piaggio Apével mentek Portugáliából Pekingbe. 2005 augusztus 6-án indult, 2006 február 6-án érkezett - Pozsarszkij herceghez képest, mint mindjárt meglátják, egyenesen eszelős száguldás.

Csebokszárinak van egy szép, Volga-parti része, egyébként csúnyácska, szocreál város, de a karmával nincs érzékelhető baj. Kedélyesnek, normálisnak tűnnek a népek, de Kazany után mi már semminek sem tudunk örülni, legfeljebb az ebédnek, ami megint csak kiváló. Borscsleves tejföllel, plusz kvasz, ami az oroszok szerint alkoholtartalmú ital, én két kancsóval és egy pohárral ittam, mert kegyetlenül ki voltam már száradva, de csak maximum annyi alkoholt éreztem, mint két korty sörben, azt is csak ha nagyon akartam. A kvasz finom édes, nem csoda, hogy Oroszországban kevesebb kóla fogy, mint máshol. Kenyérből erjesztik, de szerintem rá kéne még erjeszteni, hogy a cukortartalom nagyobb része alakuljon alkohollá, mert ettől lehetetlen beállni.

Előétel és kvasz

A jó kis céklás borscs, és valami csuvas finomság

Jó érezni az autóban az erőt, biztonságos, jó vastag, ahogy megy – sokat gondolkoztunk, mi okozhatja a javulást, végigvettük a szokásos ezoterikus magyarázatokat, és sorban el is vetettük, hogy mostanra kopott össze a motor, kikormoltuk a szelepeket, meg ilyesmi. Inkább az lehet, hogy Tatárföldre érve kezdhettük tartósan nyomni az autóknak, mint az állat, és ez hozta meg a rendes menetteljesítményt.

Egyre több az út menti árus, itt már nem lehet éhen halni

A navink olyan parajelenségeket produkál, hogy amikor átcébéztünk Saschának, mit tegyünk, mert kikapcsoltuk az útvonalvezetést, hogy ne veszegesse le a hangot a bal sávról, elvégre nyílegyenes az út, és azóta egyáltalán nincs bal hangszóró. A kijelzőn sem tudjuk vezérelni, szóval mire végigmondtuk a teljes poltergeist-komplexumot, kis csönd után Sascha csüggedten csak annyit recsegett vissza a CB-n, hogy sing a song. Már nem maradt sok agyam, úgyhogy nem tudom visszaidézni, hogyan szerelte meg végül mégis, viszont nem szabad megfeledkeznem az új Mazda3 szabad szemmel nem látható, de jól érezhető előnyéről. A műszerfalon úgy tapad minden, mint alvó űrhajós a tépőzáras lepedőre; ha ott felejtjük a telefont, még akkor sem esik, le, ha rossz úton nagyokat gyorsítunk. Péter kísérletképpen odarakta a napszemüvegét a szélvédő alá, és egy ideig mértük az időt, meddig nem esik le, aztán ott is felejtettük, és két óra múlva vettük észre, hogy még mindig ott van.

Tesztautónk, a car no. 6 a Volga partján

Nos hát, mivel hallom már a Kuzma Minyin Fan Club erőszakos farkasüvöltését, át kell térnem Nyizsnij Novgorod sztárjára, aki 1611-ben a lengyel betolakodók ellen gyűjtött komoly népfelkelő sereget. Ennek vezetésével, és Moszkva visszafoglalásával Pozsarszkij herceget bízták meg, aki csak azzal a feltétellel vállalta a feladatot, hogy maga mellé veheti a novgorodi kereskedőt, beginning of a beautiful friendship, bólintott Kuzma Minyin, és a herceggel tartott.

Nem a kanyar, hanem az elalvás a kamionos fő ellensége - itt száz kilométeres egyenesekben is esnek-kelnek.

Pozsarszkij herceg nem biztos, hogy a legrátermettebb ember volt egy hadsereg vezetésére, bár ahhoz képest, hogy II. Fülöp a Nagy Armada admirálisának azt a Medina Sidonia herceget nevezte ki, aki akkor járt először tengeren, talán nem is volt akkora melléfogás. A helyzet tehát a következő: megvan a sereg és a vezető, de a herceg nehezen szánja rá magát az indulásra. Úgy húzza az időt, mint olasz focista a hosszabbításban, amikor idegenben lőtt góllal továbbjutásra állnak. Mindent bedob, bár senki nem érti, miért: sokat imádkozik az egyik legszentebb orosz ikonhoz, a kazanyi Miasszonyunkhoz, de így is eltelik fél év, és a meglepetésszerű támadás esélye szertefoszlik. 1611 őszén indulnak Moszkva ellen, illetve nem indulnak.

Fél év tökörészés után végre megindul a sereg, de Pozsarszkij még így is mindenfélét kitalál. Rosztovban számos vallási szertartáson vesz részt, meglátogatja a szuzdali ősi szent sírokat, és istentiszteleteket rendeztet, egy gyenge ütközés után percekig ápoltatja magát, és sípszó után elrúgja a labdát. A Nyizsnij Novgorod – Moszkva távolság a Google útvonaltervezője szerint 421 kilométer, ezt a sereg végül tíz hónap alatt teszi meg, de még így sincs veszve semmi: épp elkapják az utánpótlást szállító Chodkewitz hetmant, és Pozsarszkij herceg szárnysegédje, Trubeckoj herceg gyors helyzetfelismerésének köszönhetően blokkolják is a szállítmányt. Moszkva lengyel védői közt éhínség tör ki, szabad elvonulás fejében megadják magukat, de a korban gyakori szokás szerint így is lemészárolják őket. Ezzel együtt november 4-e ma nemzeti ünnep Oroszországban.

A hátsó lőrésszerű kilátást a csomagjaink által felnyomott kalaptartó okozza.

Egyre jobban kedvelem az autót, mert amellett, hogy egészen jól megy, kényelmesen nyeli az úthibákat, de sportosan kanyarodik, és 16-os felnikkel se néz ki hülyén, ami a mai kompaktok közt ritkaság, és kifejezetten csendes. Nem triviális dolog, de ha egy autóban legalább hárman ülnek, a hátsó utas gyakran kimarad a társalgásból. A jelenlegi Focus például ebből a szempontból katasztrófa – tavaly mentünk eggyel Kecskemétre a Pistával meg a Papp Tibivel, és a hátsó egész úton csak mivanmivanozott. Az új Mazda3-ban még 150-es tempónál, nem túl jó úton, zene és klímasusogás mellett is mindenki hall mindenkit. A dolog annyira nem triviális, hogy régebben épp a Mazdák voltak hangosak. A felnire visszatérve Sascha azt mondta, eredetileg 18-as kerekekkel hozták az autókat, de Vlagyivosztokban látá az úr, hogy ez nem lesz jó, és lecserélé az ő felnijeit 16-osokra.

Ismerős troli Csebokszáriban

A váltó is mintha kellemesebben siklana, azt nehéz csak megtanulni, hogy előzéskor ketteshez felnyomjuk egy gázfröccsel a fordulatot, mert a Skyactive is Euro5-ös stílusban pörög fel. A gyűlöletes tételek közé tartozik, hogy csak a vezetőoldali ablak automata, a többi semerre. Csak hogy tudják, 30%-kal több jó csajt és árokba borult csőrös kamiont tudtam volna fényképezni, ha a jobb kezemmel le tudom venni az objektívsapkát, nem azt a kurva gombot kell nyomva tartalom, mert Hiroshima városában egy autógyár pénzügyi részlegén úgy gondolják, ösztönözni kell a fogyasztót a magasabb felszereltségi szintek megvásárlására. Biztos ami biztos, a hátsó térképlámpát sem lehet hátul kapcsolni, többször hurráztam már emiatt magamban csendesen, amikor sötétedés után kiszálláskor kerestem volna valamit, de a többiek már kiszálltak.

Ezúton is köszönöm kísérőink hozzáállását, akik csodálatra méltó munkát végeznek. Mi is elég zombik vagyunk a kialvatlanságtól, de ők már negyedik hete vannak úton, és egy rendező mindig korábban kel, és később fekszik. Haladunk, nyolc Mazda3-as és hat CX9-es, ekkora karavánnal már tényleg nehéz mozogni, de valahogy minden flottul megy, egyedül a pisiszünetek ütemezése okoz kis gondot ennyi embernél. Meghatódni leginkább azon hatódtam meg, hogy az édességek között van M&M-s is. A Mars, a Twix, a Bounty, meg a többi ragacsos, szörnyű édesség kézenfekvő dolgok, de én az M&M-st úgy érzem, mint ami ad egy kis lelki pluszt az ember végóráiban. Szerencsésen megérkezünk Moszkvába, ahol mi leszünk az egyik attrakció az orosz wannabe-Goodwoodon, a (még nem) híres Speedfesten.

Ma tényleg csak ezt a két jó csajt láttam, a csuvasok kicsit kevésbé szépek, mint a tatárok, meg időnk sem volt.

Az út további posztjait csokorba gyűjtve megtalálod ezen a linken.