Toporgok a külvárosi parkolóház alagsorában, még nem érkezett meg a tulaj. Összehúzom magam a túl vékony dzsekimben, amely a novemberi éjszakához már nem elég vastag, de belülről pezseg bennem a kíváncsiság. Negyed óra alatt értem ki a belvárosból, ami még az este tízkor elhagyatott, nyirkos utakon is túl rövid ahhoz, hogy be lehessen tartani minden közlekedési szabályt, de van mentségem. Egy 504-est jöttem megnézni. Nincs meghirdetve, igazából nem is akarják eladni, amit mélyen meg tudok érteni, bár még nem láttam az autót.
A Pista szavaival élve szerelmi vallomással felérő autonániám titokszobát nyitott ki. Olyat, amit egy porlepte lépcsőn gyertyával a kézben botorkálva talál meg az ember, és a rozsdás kilincs első nyomásra enged. A kicsapódó ajtón át pedig egy cédulát sodor szembe a szél, amelyen az olvashatatlan név alá töltőtollal lejegyzetelt telefonszám elvezet egy csipkerózsika-álmot alvó Peugeot-hoz.
Feloldom a rébuszt: Garfield13 néven kommentelő olvasónk küldött rám privát üzenetet, hogy nap mint nap egy zöld 504-es mellett sétál el, amely már hónapok óta porosodik a parkolóházban. Még a tulajdonos telefonszámát is megszerezte – egészen hihetetlen dolgok történnek itt, a Belsőségen. Nyilván azonnal felhívtam, és meglepően közlékeny volt a peugeot-s, aki valójában citroënes. Nem igazán akarja eladni az 504-est, de szívesen megmutatja. Akár este is.
Ahogy izgatottan járkálok fel-alá a pislákoló neonlámpák alatt, eszembe jut, ugyanez a bizsergés volt bennem, amikor még évekkel ezelőtt megnéztem az első 504-est, amit meg akartam venni. Roland barátommal, a megszállott bogarassal mentünk le Szegedre, még a nem véletlenségből Csótány névre keresztelt Escortommal. Fogalmam sincs, mikor lehetett, de mivel a Csótányt úgy három éve bezúzták, nem tegnapi a szürreális sztori.
Kifogásolható emlékezőtehetségem okán már kissé homályba vesznek a részletek; nem tudnám felidézni, mennyiért kínálták a babakék, dízel Peugeot-t, de fényképen igen jó kiállása volt. Aki kívánt már meg öreg autót fényképről, tudja, milyen fantasztikus, részletgazdag szellemképet, vágyálmot lehet felépíteni két homályos fotó alapján. Rolanddal ennek megfelelően már útközben is három dimenzióban láttuk magunk előtt a tökéletesen megőrzött állapotú, büszkén kuruttyoló, rozsdamentes kasztnis 504-est, amire lecserélem az utolsókat rúgó Csótányomat és boldogan élünk, amíg meg nem halunk.
A megbeszélt helyszín egy elhagyatott gyártelep volt. A tulaj, aki már telefonon szuperlatívuszokban regélt a Pözsóról, Kusturica-filmbe illő alak, valószínűleg portaszolgálatot teljesített. Amint megérkeztünk, mintha megnyomták volna a play-gombot, megállíthatatlan óda áradt belőle, mennyire remek a gép. Hány évet töltöttek együtt, milyen gondosan vigyázott rá, nemrég egy vagyonért cserélt benne motort, amit egy Ford Sierrából vettek meg a bontóban. Akkora típusismeretem már volt akkor is, hogy tudjam, ugyanazt a motort szerelték az 504-esbe, szóval nem kell feltétlenül kókányoltnak lennie.
A nyár végi, langyosan sütő nap már elég alacsonyan jár, de még nem láttuk az autót. Emberünk hömpölygő dicshimnusza nem apad, miközben egy ijesztő méretű hangárhoz kalauzol minket, egyedül az eposzban kicsit idegenül ható, többször felzendülő üzemképes jelző ad okot aggodalomra. A fószer matat a lakattal, csikorogva elhúzza a rozsdás vasajtót, és a kővel behajított ablakokon át laposan beszűrődő fényben ott áll a focipályányi üres hodály közepén a babakék 504-es.
Tétova léptekkel közelítünk a tárgyhoz, amely úgy hat az óriási térben, mintha legalább egy ötven éves Facel-Vega lenne, nem pedig egy harmincas Peugeot. A fellegvár, amit útközben felépítettünk, lépésről lépésre omlik össze. Először csak a vakolat mállik le róla, amikor meglátjuk a helyenként repedező, háztáji fényezést, aztán megrogyik a lakótorony, ahogy benézünk az utastérbe, amit egy barna belű utolsó szériásból építettek át bele, majd recsegve-ropogva bedől a várfal, amikor a műszerfal alatt a drótokkal matatva behergeli a tulaj az öreg dízelt.
Rémlik, hogy vitt egy kört az 504-essel, miközben Rolanddal könnyezve fuldoklottunk a visszatartott röhögéstől, de egyben sajnáltuk az autót. Nem ilyet vártunk a leírás alapján: talán a csalódás még jobban megkeserítette a randevút, de karmoltuk magunkat a koszlott barna ülések, a rozsdás hegesztésre tunkolt bitumenes alvázvédő, meg a talán Ikarus-ajtónyitóval induló motor láttán.
A kijózanodás metsző emléke hoz vissza a tripről a hideg parkolóházba, ahol barátnőm oldalamat megbökve egy látomásra hívja fel a figyelmemet. Egy Citroën DS úszik felénk méltóságteljesen, a fényszórója a kerekekkel együtt kanyarodva szúrja át a sűrű levegőt, a sofőr talán felénk int, bár ezt nem lehet biztosan látni a sötétben. De ha ketten is látjuk, nem lehet látomás: megérkezett a tulaj.
Jól áll a homály a Peugeot-nak. A katedrálüveggel beragasztott fényszórók groteszk rajzfilmfigurává változtatják. A szemcsésre mattult metálzöld fényezés hangulatát és színét imádom, amit az autó történetéről hallok, szintén. Filmes emberé volt, aki kiküldetésből hazatérve Bécsben vette meg, és lényegében ő tekerte bele azt a hetvenezer kilométert, amit az óra mutat. Csodás állapotú lehetett, amikor kábé tíz évvel ezelőtt letámasztották, de a szabadban állás betett neki.
Több helyen rúgja le magáról a festéket a rozsda, de messze nem menthetetlen. A motortérben még ott az eredeti, szürke szín, a vastag por alatt felületi korrózió terjeszkedik a kókánymentes gyári alkatrészeken. Kis féktisztítós unszolás hatására beröffen a négyhengeres és fantasztikusan szép hangja van. Nem hiszem el, hogy ennyi év keresés után itt állunk, Budapest egyik peremkerületében, és egy egészen megkapó állapotú 504-es bársonyos alapjáratában gyönyörködünk.
Magyar rendszámos, ez óriási pluszpont. Benzines, karburátoros - ez a második legjobb opció a számomra még vonzóbb dízel után. A színe csodálatos, eredetileg is metálzöld volt, a mostani állapotát is imádom. De a bele barna, enyhén lelakott, állítólag egy hajléktalan költözött bele pár hónapra, mielőtt megmentették az enyészettől. Padlóváltós, ami kevésbé izgalmas, mint a kormányváltó, bár praktikusabb. A kasztni pedig a sötétben olyannak tűnik, amit belátható mennyiségű munkával helyre lehet rázni, bár a hátfal és a csomagtartó padlólemeze csúnyán szétmállott.
A tulajdonos igazi veteránbolond, ért is hozzá, a félhomályban is világos, hogy tudja, mit ér az autó. Ahogy beszélgetünk, körvonalazódik bennem a kép, hogy ő is szerelemből vette meg, de a többi - citroënes - projektje miatt nem jut ideje rá. Sejtem, látja a szememben a tébolyt, ezért hajlik rá, hogy eladja nekem, de nem minden áron. Sokba van már neki a tárolás, alkatrészeket is vett már hozzá. Érzem, hogy nem bölcs dolog, de akkora lánggal ég a fáklya a kezemben, hogy bemondok rá egy ajánlatot. Abban maradunk, megnézi, milyen alkatrészei vannak hozzá, átíratható-e egyáltalán, aztán beszéljünk tovább.
Ezekben a napokban már elhatalmasodott rajtam a vírus, amit a lappangó stádiumból valójában Csikós robbantott ki bennem, folyamatos Mercedes-keresésével. Ahogy nap mint nap egyre zaklatottabb tekintettel mutatta nekem a bőséges Merci-kínálat legújabb csillagait (elnézést), visszafordíthatatlan, öngerjesztő folyamatot kurblizott be nálam is. Míg én arról győzködtem, Eránál jobb fekvőlámpást úgysem talál, rendszerint azzal bökött vissza, miért nem veszek én is egy olyan autót a hétköznapokra, amit szeretek.
Idővel megjelentek a képernyőmön a közismertebb európai használtautós oldalakon kínált 504-es romok. Folyamatosan pásztáztam a nem létező magyar kínálatot is. Ezt az állapotot ismerem, egy-két hét alatt lecseng a fellángolás és sikerül meggyőznöm magam racionális érvekkel - marad minden a régiben. De ezúttal nem hatott az antibiotikum, a hűtőfürdő is eredménytelennek bizonyult, lábon kellett kihordanom a negyven fokos lázat.
Éjjelente átköltöztem a szerb használtautós szájtokra. Kiderült, hogy anno Jugoszláviába hivatalosan importálták a Peugeot-kat, így jóval nagyobb az 504-es populáció odalent, mint nálunk. Először egy bordó dízelre gerjedtem rá, amelyet Belgrádban vásárolt első tulajdonosa. Ránézésre egész jól nézett ki, de a Google-translate elárulta, a tulaj saját becslése alapján hét-nyolcszázezer kilométer van benne. Tartós autó, persze, de ilyen mély kútba mégsem ugranék.
A következő egy metálkék benzines volt, a régi, arany oroszlános hűtőráccsal, meg egy gázszettel a csomagtartójában. A tájékozottabbak gondolom, már fogják a fejüket, hogy Unión túlról hogy képzeltem el a behozatalt, tekintve, hogy egy értelmezhetetlen kipufogógázt okádó, forgalomból kivont, veterán minősítésre esélytelen romot importálni és forgalomba helyezni a lehetetlennel határos vállalkozás. Ezek után talán el lehet képzelni, milyen állapotban hívhattam fel Attilát, szerbül perfektül beszélő barátomat, hogy csikarjon már ki néhány fotót a kiszemelt kékről, mert mindjárt indulunk érte a bolgár határhoz.
Szerencsére időben megküldte a képeket, amelyek ismét hozzásegítettek egy lelombozó kiábránduláshoz. Pedig tényleg ugrásra kész voltam már a szakadék szélén, elméletben lezongoráztam a vizsgáztatását Szerbiában, a sofőrt, aki áthozza a határon, itthon aztán majd kitalálunk vele valamit. Kész, innen nincs tovább, ellepett a mocsár, szívószálon át szívtam a levegőt.
Egyszer csak eljött a pont, amikor ultimátumot kellett szabnom. Az 504-es téboly olyan mértékben rám telepedett, amit nem lehetett sokáig elviselni. Elhatároztam, ha a hét végéig nem veszek meg egy Peugeot-t, akkor elvarrok minden szálat, kikapcsolom a figyelőket, letiltom a gépemről a használtautó-keresőket és kiköltözöm az erdőbe, gyökereket eszek, csapdával vadászok.
Ekkor hármat zizzent a telefonom és megjelent a kijelzőn egy telefonszám, amit Pista minden kommentár nélkül küldött át. Visszaírtam, hogy ezt biztos nekem akarta-e küldeni. Annyi volt a válasz, hogy igen, Csikós mindjárt hív, tegyem el jól a számot.
Nyilván egy többszörös 504-es tulajdonosé volt. Aki akár el is adna egyet-kettőt, ha úgy adódik. Szerencsére a hétvégére sikerült megbeszélni vele egy találkozót, vagyis a végső határidőmbe belefért. Égő szemekkel, bizsergő végtagokkal vonszoltam el magam arra a helyre, ahol eddig a legtöbb 504-est láttam egy kupacban.
Miért is nem lepődtem meg, amikor az udvarra belépve egy régi ismerőst köszöntöttem? Egy törtfehér dízelt, amelyet még tavasszal néztem meg Ürömön, de azonnal ki is vertem a fejemből, mivel osztrák származású volt. Pedig hibátlan volt a belseje, a kaszninak sem volt sok baja, csak egy kis törődést igényelt volna. Természetesen barna kárpittal, botváltóval, és akkor nem voltam olyan fogékony lelkiállapotban, hogy legyőzzem a racionális énemet. Most bezzeg majdnem ráalkudtam, de azonnal lehűtött a gazdája, az nem eladó.
Ellenben van egy ezüst színű automata injektoros, szintén Ausztriából, hasonló állapotban. Az udvariasság határait feszegetve törtettem feléje. De a csillogó fényezés alatt vastag gitt repedezett, a motortérben a nyomócsövek megnyitva rozsdásodtak, a problémás benzinmotorosra pedig annyira nem vágytam, főleg nem automata váltóval, olyan színű belsővel, azon az áron.
A mögötte álló zöld hasonló konfiguráció volt, viszont magyar papírral. Kasznija az eddig látottak közül a legjobb volt, csakhogy motor, na, az nem volt hozzá. Nem kell már mondanom, milyen színű volt a kárpit, de súlyosbította a helyzetet, hogy ez az utolsó szériás, unalmas műszerfalas, olyan üléses változat volt, amelynek nem süllyed a háttámlába a fejtámlája. Viszont fejben már összeállt a két kicsi legó, mert a negyedik 504-es a kertben egy izgalmas első szériás volt, matt bilikék festéssel, viszont papírok nélkül.
Vadul pörögtek a fejemben a fogaskerekek. A zöldet kétségkívül érdemes feltámasztani, hiszen a lemezei szinte mind épek, alig kell hozzányúlni. Forgalmis, elvileg átíratható autó, apró hiányosságokkal, na. De ott lenne a bilikék, amelyből át lehetne emelni a motort, egy kárpitológiai beavatkozás után a belsejét is, no meg a váltót és a diffit, hogy ne kelljen automatázni. Nem kevés meló, de talán megéri, ha sikerül megalkudni.
Bár minden autót áruló olyan becsületes lenne, mint az 504-es tulajdonosok. Csak azután beszéljünk, hogy megnézette, át lehet-e egyáltalán íratni. Beláttam, addig valóban nincs értelme számokkal dobálózni.
A hét eltelt, az ultimátum lejárt. Nem lett 504-esem. Vannak elvarratlan szálak, de egy komoly elhatározást nem szabad felrúgni. Ugye?
Az utolsó 100 komment: