Évi harmincezret szeretnének eladni a Lexus CT-ből Európában. Nem túl szerény terv. De ha abból indulunk ki, hogy a nekem kevésbé tetsző autók sikeresek szoktak lenni, még össze is jöhet nekik.

Azt szokták mondani az ilyen dizájnra, hogy vannak szögek, ahonnan jól néz ki. Van is benne igazság. De ha tovább fordul a tálca a fényszórók alatt, máris előjönnek az én szememnek kissé kellemetlen dudorok. Valahogy nem áll össze a kép: sarkos is, gömbölyded is, agresszív és elegáns akar lenni egyben. Meg fogjuk szokni, annyira nem otromba, de a szép, az más.

Félórán keresztül kellett engesztelnem a lelkiismeretes kirendelt lexusost, miután leaurisoztam a CT-t. Nagyon a szívére vette szegény. Pedig kíváncsiságból tettem fel a kérdést, hogy mik is a különbségek a Toyotához képest, ő viszont csak udvariasságból nem sértődött meg látványosan. Hiszen ez egy egészen más autó - mutassam meg, hogy mi az, ami az Auris-ra emlékeztet. Stratégiát kellett váltanom, elkezdtem dicsérni.

Erre csak előhozakodott az infókkal, megmutatta a remek kettős keresztlengőkaros hátsó futóművet, amelyet kifejezetten a sportos karakterhez fejlesztettek ki, az üzemmódválasztó gombot, amellyel akár tisztán elektromos hajtást is választhatunk, de sportra kapcsolva vörösre állítja még a műszerfalvilágítást is. Aztán vett egy nagy levegőt, majd egy rövid pauza után visszatértünk a kiindulóponthoz. Hogy tetszik a műszerfal? – kérdezte, de innen már végképp csak a tiszteletköröket futottuk meg.

Persze ott van a Lexus-specialitás, a miniatűr botkormány, amellyel a nyolc colos képernyőn lehet mozgatni a kurzort, meg egy egészen furcsa, magányos fabetét az utas előtt, de a minőségi kidolgozás ellenére nem éreztem azt a felsőbbrendűséget, amit egy ilyen prémiumtermékben érezni kellene. Mert akárhogy is nézzük, harmincezer eurós árával majdnem pontosan másfélszer annyiba kerül, mint egy Auris HSD. Pedig az sem olcsó.