Kis túlzással kijelenthetjük, hogy a Dacia standja az egyik legüdébb színfolt a Párizsi Autószalonon. Semmi elektromos vacak, nem hirdetik, hány grammot sikerült lefaragniuk a blue-efficient-űrtechnológiával - egyszerűen és őszintén odateszik, amijük van. Logan, Sandero, Stepway, meg persze temérdek Duster. Az a Duster, amelyért nyugaton sorban állnak, Romániában meg nem győzik növelni a kapacitást, hogy hat hónapra leszorítsák a várakozási időt.

Nekem tetszik a Duster. Kívülről legalábbis. A buta bumszli orra, tömpe fara nálam megnyomta azt a gombot, amitől megkívánok egy autót. Még ha a műszaki tartalom csapnivaló is, a forma és a méret nagyon stimmel. És a standon kiállított jégrali-autó, amelyet versenyeken Alain Prost terelget, csak a jó tulajdonságokat tartotta meg, sőt, az amúgy is formás oldalsó domborulatait még odaadóbban, teltebben tárja elénk.

Aki még nem látott jégralit, gyorsan nézzen meg egyet: Trophée Andros a neve a francia ínyencségnek. A drift járókeretes papókáknak való ehhez képest. Azt viszont senki ne higgye, hogy a formán kívül bármit is átörökítettek volna a román SUV-ból, ehhez a sporthoz a terepralihoz hasonlóan egyedi építésű célgép kell.

Miközben nézegettem a megtévesztő kék marketingfegyvert, rájöttem, mit is fogok csinálni, ha majd húsz év múlva fillérekért dobják utánunk a félig szétmállott Dustereket: veszek egyet és porig ültetem. Csak úgy tolja majd maga előtt a csikkeket az orrára szegecselt koptató. Akármennyire jól is néz ki félterepjáróként, ez a forma egyszerűen kívánja az ültetést. És ha esetleg driftautó lesz belőle, kap az oldalablakra is ablaktörlőt: ilyet, ni.