Az idei, hetedik találkozónk (megy az idő rendesen), több szempontból is vízválasztó volt. Az összegzést a poszt végére megpróbálom megfogalmazni, ám előtte igyekszem időrendi sorrendbe rakni az eseményeket. Ez soha nem könnyű, hiszen a cselekmény mindig több szálon futott, így elképzelhető, hogy azok, akik ott voltak, pontosabb információval rendelkeznek, majd kijavítanak.

Az évek folyamán sokan kérdezték már tőlem, hogy mégis, nem gond-e, hogy ők nem kommentelnek, esetleg nem is voltak még ezen az...hmmm...eseményen, mit szólnak a többiek, és egyáltalán: lehet-e jönni? Erre mindig ugyanazt mondtam: persze, semmi gond, nyugodtan, nem esznek itt embert.

Célravezető volt a kampány, hiszen évről-évre többen ragadtak az egyre duzzadó baráti-körre, így az első találkozó tán kéttucatnyi látogatójából mára tetemes, időnként 150 fős embertömeg lett. Valamit sejtettem már tavaly is, de úgy gondoltam, hogy a gazdasági válság rányomja bélyegét a látogatószámra, aztán csak páran lézengünk majd Sukorón, mint fing a gatyában. Pénteken, a találkozó nulladik napjának éjszakáján aztán kezdtem elfogadni, hogy esetleg másképp is lehet.

Bevett szokás ugyanis, hogy egy nappal a hivatalos időpont előtt megérkezünk a helyszínre. Praktikus okokból is jó, ha előtte körbenézünk, leellenőrizzük, hogy minden rendben van-e, ha kell, terepet rendezünk, pótágyakat hozunk stb. Idén sajna a magas vízszint megakadályozta, hogy a zsákutcán keresztülfolyó kanális fölé pallót építsünk, a tavaly készítettet pedig ellopták a... ellopták, így alkalomadtán volt egy kis para, ha egy-egy alacsonyabb autó érkezett, de szerencsére anyagi kára senkinek nem keletkezett.

Aztán persze előkerültek a sörök és a pálinka, aranykezű feleségeink pedig remek, fokhagymás-tejfölös lángosrakásokkal tették elviselhetőbbé a fárasztó, teraszon ücsörgést a keménymag számára. Utólag is nagyon-nagy köszönet nekik mindenért, pihenni jöttek ők is, aztán folyamatos sürgölődés lett belőle, sajna akadtak páran szombaton, akik nem tudatosították, hogy ők nem a személyzethez tartoznak.

A kettes számú vendégházat vettük birtokba, mivel a nagyobbikban épp lakodalmas násznép lakott. Pechünkre, a 11 férőhely mindegyike foglalt lett késő délutánra, így az utólag érkezőknek csak a hallhatatlan pótágy jutott, mégsem morgott senki. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ezt aztán olyan éktelen horkolással pótolták, hogy a szomszédok egész éjjel virrasztottak és elemlámpával kerestek rozsomákot a kertben.

Az eső pedig kitartóan esett. Elmosta a focimeccset (tényleg, az éjszaka a tuja alá rúgott laszti meglett?), így tényleg kénytelenek voltunk a jótékony és melegítő italozásba menekülni. Közben persze egyre gyűltünk, befutott mindenki, aki csak tudott (kivéve az Ágyúgolyó-futamon résztvevő Prokeet, Tündért, a héber üzemmódba kényszerült Tie-t és Zitát, aki időközben életteret és munkahelyet is váltott, Jimiék nyaraltak, Simon Laci pedig ki tudja, mit spekulált...)

A héber üzemmódról aztán a sok sztorizás közben eszünkbe jutott, hogy egyik örökös tagunk, az élet surranópályájának Paavo Nurmija, Bárány, még nem érkezett meg. Annyit tudtunk róla, hogy délután indult Csehországból a 300D motorért kapott 127-es Fiattal, lassan éjfél, és ő még nem érkezett meg, csupán kusza telefonos bejelentkezésekkel kommunikál. A legjellemzőbb talán a Hol vagy? kérdésre adott Nem tudom, de sok itt a tábla. - jellegű válasza volt. Ebből tudtuk, hogy már Mosonmagyaróváron jár.

Önök persze túlzónak érezhetik az aggodalmat, elvégre felnőtt férfiember találjon már el egy szomszédos országba, azonban jó, ha tisztában vannak egy-két ténnyel: először is, ha elalszunk, akkor szerencsétlen ott fagy meg a Fiatjában, mert képtelen lesz felébreszteni bárkit is. Navigációt elvből nem használ, autópályadíjat nem hajlandó fizetni mondván: az út mindenkié. Másodsorban: Bárány barátunk egészen sajátos módját választotta az autótartásnak. Filozófiájának alapja a tény, hogy megjavítani csak azt kell, ami végleg elromlott, így ennek megfelelően csak akkor cserél váltót, ha az végleg megmakkant, gömbcsuklót, ha már kifordult a helyéről. Ezért voltak kétségeink az iránt, hogy élve megérkezik-e kis Fiatjával. Ráadásul számára a hétköznapi élet extrém sport is egyben, ennek ellenére mindig, mindent megold valahogy és vasárnapra kivétel nélkül mindenki biztos volt abban, hogy a világ utolsó, másfél liter benzinét nála kell majd keresni. Életművész és mókás figura is egyben, a galaxis tán leglassúbb járművének, a W123 240D automatának (is) tulajdonosa.

A rossz pénz azonban sosem vész el, éjszaka befutott. A folyamatos motorbőgéstől és kerékcsapágyzajtól süketen omlott a murvára. A kis, elsőszériás Fiat kívülről ugyan igényel némi törődést, de még Csikós elmondása szerint is menthető állapotban van. Ez természetesen az előző tulajdonos érdeme inkább. Amúgy csodálatos egy szerkezet, minden apróságával egyetemben.

A péntek este ennek köszönhetően végtelen röhögésbe és horkolásba fulladt...

A szombat rögtön egy zseniális előjátékkal indult. Reggel - még azelőtt, hogy elkészültek volna az ilyenkor szokásos fotók a hülye alvópózokról - befutott Doki az Oettingerrel. Ez idáig rendben is van, csak éppen hozta magával az OT Expóról jól ismert hosztesszünket, Flórát is, majd nagy lendülettel benyitottak a vendégházba. Márpedig ezt nem kellett volna.

Hiszen az ajtó előtt, önnön ruháinak és cuccainak rakásából emelt kupac tetején, mint Zsákos Bilbó az összeharácsolt vagyonon, a holtfáradt Bárány szuszogott békésen egy szál alsógatyában a pótágyon... Idejét éreztem az intézkedésnek...

Aztán elkezdődött: percenként érkeztek a látogatók, folyamatosan újabb és újabb, rég nem látott ismerősök, barátok, de meglepően sok új arc is. A nagyon éhesek aztán rohantak is a Gémeskút Étterembe, hogy másfél óra múlva a totális kajakóma állapotában támolyogjanak vissza. Befutott kedves barátunk és udvari szakácsunkká avanzsált Pickapu is kedves nejével (aki értelemszerűen a Pickanyu nevet kapta). Nem csak kitűnően gitározik, hanem a boronatárcsához is ért, így késő délutánra feltűnően sokan sétálgattak arrafelé.

Közben persze történt egy s más, a képgaléria meglehetősen komplex képet ad az eseményről, egyvalamire azonban még mindenképpen ki kell térnem. Mégpedig a Fejér Megyei Önkormányzat Óvodája, Általános Iskolája, Speciális Szakiskolája, Diákotthona és Gyermekotthonára.

Mint tudják, ez az otthon az, amelyikkel, Zalkapone barátunk révén, már évek óta jó kapcsolatot ápolunk. Tudjuk, hogy állami intézményként milyen nehéz helyzetben vannak, tudjuk azt is, hogy ha ezerszer ennyit segítenénk, az sem lenne elég, hiszen alapvető problémái vannak a hasonló, hazai intézményeknek, ne beszélve arról, hogy az innen kikerülők 60-70 százaléka ugyanabba a környezetbe kerülnek vissza, amelytől éppen óvni kéne őket. Mégis, úgy gondoljuk, hogy legalább ideig-óráig megpróbálunk egy kis örömet, boldogságot csempészni életükbe. Nem ők tehetnek róla, hogy ide kerültek, ezt senki meg nem érdemli. Egy kis adomány, egy jól sikerült délután csodákra képes, nekünk nem kerül sokba, egy kis önfeláldozás csupán, ennyi kell.

Idén, szerencsére, voltak, akik szívükre vették felhívásunkat, így történt, hogy az IBM-től is jött adomány, nem beszélve arról, amit a srácok hoztak, mi is vittünk egy doboznyi apróságot, játékot, pendrájvokat, pólót, sapkát, ráadásul az "Úton Úttalan Utakon" Terepjárósok a Gyermekszegénység Ellen Közhasznú Alapítvány több zsák ruhát, játékot és milliónyi apróságot hozott. Nem utolsó sorban pedig három, Bamakót is megjárt, felkészített terepjárót. Ezekkel csatlakoztak a konvojhoz, amely délután három órakor indult a vendégházak elöl az otthon füves udvara felé. Ott csatlakozott hozzánk Winkler, Andróczi Balázs és a misztikus Shadowbull, aki az általánosan elképzelt kép szerint nem egy gerincsorvadásos, 12 kilós monitorlakó, hanem szép darab mérnökember egy meglehetősen komoly autóipari cégnél. Az alapítvány képviselőjeként Golyó barátunk, a Totalcar, a Belsőség blog és a többiek nevében pedig jómagam adtuk át az ajándékokat, majd kezdődhetett az autózás... 

Erről nem is írnék többet, talán csak annyit, hogy azok, akik üzemanyagot és gépet nem sajnálva eljöttek, hogy ezeknek a srácoknak pár órányi örömet szerezzenek, téve mindezt önzetlenül, pusztán jóindulatból, azok bizonyították, hogy létezik még a mai világban is az emberi jóság és együttérzés.  Mindegyiküknek őszintén köszönöm.
Ezt egyszer odafent pozitív előjellel számolják el nekünk. A gyerekek boldogsága amúgy is megfizethetetlen. Küldeném az otthon köszönőlevelét, őket is megilleti.

Mindeközben a helyszínen tovább dagadt a tömeg, de nem unatkoztak, hiszen éppen aznap vonult át arra a valaha látott legmasszívabb Lada-konvoj, kellőképpen feldobva az amúgy sem unalmas napot. Villogtunk, dudáltunk nekik, hogy-hogy nem, egy pár percre még a nap is kisütött, mintha ő maga is élvezné az autózást a csodaszép tóparton (kíváncsi vagyok, melyik idiótának jut eszébe először valami betonborzadályt építeni a pázsitos ki szabadstrand helyére). Mindneki mosolygott, nevetett, nyomta a dudát, egy pillanatra mintha nem is Magyarországon lettünk volna, hanem egy felhőtlen, spanyol fiestán. Üdvözletünket küldjük!

Persze múlt az idő is, ráadásul igyekeztem minden érkezőt üdvözölni, így ide-oda rohangáltam sé reméltem, hogy nem hagyok ki senkit. Mivel estére be volt ígérve egy Csikós-előadás, a Kopasz meg még sehol nem volt, így egyre idegesebben nézegettem az órát. Sipos Zoli mellé megérkezett Karesz és a Kiskaresz is, hol van Csik? Utolsó infóm az volt róla, hogy motorral jönnek, Balázs Viktorral együtt.

Végül, jókora késéssel meg is érkeztek. A bilikék Bianchival. Motorosruhában. Úgy néztek ki, mint Bob és Bobek, mikor előbújnak a szűk kalapból. A sztori annyira kacifántos és rekeszizomszaggató, hogy Csikós külön posztban írja majd meg. Mindegy, a lényeg, hogy jót beszélgettünk a jelenlévőkkel. Csik mesélt, Viktor kontrázott, Sipos kiegészített, Karesz pedig az arcával kommunikált. Az, hogy a LeMans-kisfilmet végül nem tudtuk megnézni, talán nem is baj (Jahnónak köszönjük a projektort.). A héten úgyis kikerül az anyag, nem maradtak le semmiről. Természetesen üdvözlet a pécsi hülyéknek, akik sikerrel zavarták meg a csendesülést. A hirdetéseken sírva nevettünk.

Hűha, 10 138 karakter ez a blogposzt eddig. Lassan már Csikósi hosszúságúra nyúlik, így be is fejezem lassan, a képaláírásokból úgyis többet megtudhat, akit érdekel.

Ja, és az összegzés? Mindenekelőtt köszönet azoknak, akik saját költségen etettek, itattak, vagy bármivel hozzájárultak ahhoz, hogy aki odalátogat, az ne maradjon éhes vagy szomjas. Fejcsóválás azoknak, akik ezt nem tudatosítva elfelejtették, hogy mi az a köszönöm és kérem, valamint azoknak, akik elfelejtették, mire való a kuka (a takarítás egyáltalán nem jó móka). A fotósoknak, akik képeiket megosztották velünk. Remélem, hogy abban, aki odalátogatott, nem maradt tüske vagy rendezetlen számla és nem keserű szájízzel ért haza. Elértük a kritikus tömeget, jövőre új helyszínen, picit átszervezve újra megcsináljuk. Más lesz, de a jó hangulatot átmentjük, anélkül nem ér semmit az egész. Szerintem egész jól sikerült ezúttal is. Aki kimaradt, az jövőre pótolja, érdemes lesz.