Továbbra is állítom, hogy olyan névvel, hogy nanobionikus bevonat, az ember már eleve sarlatánságra gondol. Aztán, amikor már kezdene eloszlani a bizalmatlanság, jön a következő gyanús infó: NASA-technológia. Ezzel csak azt akarom érzékeltetni, hogy mennyire nem meggyőződésből próbáltam ki a vízlepergető nanobionikus bevonatot, maximum kíváncsiságból.
Amúgy is utálok mindenféle kencét kenni az autó bármilyen részére, vagy csodaadalékokat rakni a motorba/váltóba, satöbbi. Annyira, hogy otthon van is egy bontatlan flakon vízlepergető csodaanyagom, amit egy barátomtól kaptam, amit a felgyújtható fényezésvédő másik csodafolyadékhoz kapott ajándékba, valamelyik tévéshoptól. (Talán még emlékeznek a gyújtogatós reklámokra.)
Továbbá egyszer kaptam páramentesítő kendőt valahonnan, gondoltam, a szánalmas párátlanító rendszerrel bíró Trabantomon összemaszatoltam vele az üveget. Elég nagy szívás volt letakarítani azt a trutymót, amihez képest a normál pára szinte javítja a kilátást. Szóval, azóta hitetlen vagyok, és ezen a védőburkon tényleg olyan elszánt PR-esek tudnak áttörni, mint amilyen az előző írásban már említett Elvira keresztnevű hölgy, aki úgy tapad a telefonhoz, mint nanoréteg az üveghez.
Amikor a nanobionikus bevonatot felhordták a szélvédőm egyik oldalára, szárazság köszöntött be. Azóta, párezer, házából kiöntött ember bánatára fordult a kocka. Az elmúlt hetek szélsőségesen esős időjárásának egy haszna volt: végre kijött úgy a lépés, hogy nagy tempónál is kipróbáljam a vízlepergető réteg hatását.
A nanobionikus saga első fejezetében kiderült, hogy városban nem sok haszna van a cuccnak, ráadásul felnagyítja az ablaktörlőlapát hibáit. Tényleg tökéletes ablaktörlőre van szükség ahhoz, hogy ne csíkozzon a nanokezelt felületen. Továbbá, Magyarországon az esővíz nem foltmentesen szárad, márpedig a nanobionikus oldalon jó kövérre hízott cseppekké áll össze az esővíz, lassabban párolog el, és utána pöttyös marad az üveg. Az önmagában megérne egy misét, hogy például Németországban hogyan marad tiszta eső után is az autó, illetve nálunk miért nem. Gondolom, arrafelé sem adalékolják Calgonnal a felhőket, gyanús, hogy nálunk túl koszos a levegő, de ez már más téma. Mindenesetre ez az, amiért a külső tükröt nem érdemes nanabionikus bevonattal ellátni.
Időközben felhívtam dr. Ábrahám György professzort, aki a BME Mechatronika, Optika és Gépészeti Informatika Tanszékének vezetője. Bár itt autószélvédőkkel nem foglalkoznak, pláne nem vízlepergető hatás szempontjából, annyit elárult a professzor, hogy ezt a hatást például szemüveglencséknél úgy érik el, hogy a szabad szemmel simának tűnő üvegfelület nanoméretű krátereit feltöltik valamilyen anyaggal. Az üveggyártás során az ilyen réteget vákuumgőzöléssel viszik az üvegfelületre, legalábbis szemüvegméretnél. Gyanús, hogy a nanobionikus réteg is hasonló módon működik, azaz a nanoméretű részecskék befészkelődnek a hasonló méretű lyukakba. Viszont a felhordás módja eltérő – és ez lehet az oka annak is, hogy a hatása egy idő után elmúlik.
A forgalmazó állítása szerint a naobionikus izé annyiban különbözik az eddig árult vízlepergetős cuccoktól, hogy azok polimerek, azaz lényegesen nagyobb molekulák. Ezért vastagabb rétegben tapadnak az üveghez, gyorsabban kopnak le, ezért gyakrabban kell újra felhordani őket. Állítólag foltosan kophatnak, ami zavaró. A nanoréteg viszonylag lassan és egyenletesen kopik, elsősorban a mechanikai hatások miatt – viszont a hatás csökkenése nem zavaró, csupán az ember annyit észlel, hogy magasabb az a határsebesség, ahol a vízcseppek megindulnak az üvegről.
Nem tudom, hogy mindebből mi igaz. Az előző blogposzt kommentjei között feltűnt a Rain-X neve is – ő lenne a polimeres anyag példája. Mindenesetre nem célom, hogy összehasonlítsam a kétféle anyagtípust, csupán az érdekelt, hogy ez a nanobionikus dolog működik-e, vagy csak átverés. Úgy tűnik, nem az.
A múlt heti felhőszakadások egyikét szemeltem ki a tesztelésre. Nincs sok mondanivaló a dologról, csupán annyi: a bevonat valóban működik. Úgy 70-80 km/óra táján a vízcseppek megindulnak arra, amerre az adott ponton a menetszél sodorja őket, és letakarodnak az üvegről. Íme a videó, amit készítettem.
Nem kérdés, hogy a kezelt oldalon tényleg jobb a kilátás. Nem mintha bűn lenne bekapcsolni az ablaktörlőt, de az időjárás mostanában jól szemléltette, hogy létezik olyan eső, amelyben két ablaktörlő-csapás között alig lehet kilátni. Bevallom, azóta elkapott egy felhőszakadás az M5-ösön egy tesztautóval, és határozottan bántam, hogy pont nem az Avensisszel voltam.
Azt azért nem állítanám, hogy mostantól a nanobio szekta főpap(p)ja leszek. Mint mindennek, ennek is vannak előnyei és hátrányai. Az előnyöket ugye láttuk, ezek azonosak az eddig használt hidrofób bevonatokkal. Ilyesmit annak éri meg használni, aki sokat megy, gyorsan, messzire. Városban szerintem sok értelme nincs, mert a víz nem fog a higanyhoz hasonlóan viselkedni, a cseppek távozásához szükség van a menetszélre. A hátrányok között említhetjük azt is, hogy fizetni kell a bevonatért, ami Magyarországon kifejezetten irritálja az embereket, mert adhatnák ingyen is. A helyszínen való felhordás hatezer az első szélvédőre, meg sem kell érte mozdulni. Ez van. Állítólag maga az anyag olcsóbb, a végső ár az adott műhely munkadíjaitól is erősen függ, simán lehet ennél kevesebb is.
A következő kérdés az, hogy megéri-e. Nyilván, ha nem kell gyakran maszatolnia az embernek a szélvédőn, az már egy érv. A bevonat tartósságáról nincs fogalmam, az biztos, hogy egy hónapot tutira kibír. Amikor felhordták, megígérték, hogy ha nem tetszik, eltávolítják a bevonatot az üvegről, ha pedig bejön, akkor a másik oldalt is megcsinálják. Azonban maradok a jelenlegi állapot mellett, hogy pontosan lássam, meddig tart a hatás. Bár egyre többször járok motorral, az Avensist rossz időben mindenképp használni fogom, tehát érzékelem majd, hogy meddig bírja a nanobionikus réteg az ablaktörlő csapkodását, a mosókat, és az egyéb igénybevételt. A garancia fél év, gondolom, a forgalmazó nem bolondult meg, ez a gyakorlati minimum, amit túlél. Majd meglátjuk.
