Azok a csodálatos idők, oh, mily szépek is voltak. Amikor még csak a denevérek voltak a legközelebbi rokonaim itt Új-Zélandon. Keresztényeknek, sőt még csak embereknek sem láttam nyomát. Igaz több mint 2000 kilométert kellett idáig utaznom Ausztráliától, de kit érdekelt. Letettem a batyum, ledobtam a köpenyt, s máris fejest lehetett ugrani a tengerbe. Nem volt ember, nem volt meló. Imádtam.

Erre megjöttek. Először csak a polinézek. Tőlük még csak-csak lehetett pihenni, bár kicsit furcsállták bordó palástom, de nem tudták kisakkozni, ki is vagyok. Elvoltunk egymás mellett. De mi a francnak jött ide az a holland? Amikor kisegítettem Abel Janszoon Tasmant abban a viharban, akkor persze hálás volt. Tudott fohászkodni, hogy így segíts Kerstman, meg úgy segíts Szent Miklós. A kis privát nyaralómat persze ki kellett neki pécéznie magának. Nem volt rest berajzolni a térképre ezt a kis paradicsomot.

Majd persze ide kellett tolnia a képét a James Cooknak is. Miért maradt volna otthon? Hozta a pereputtyát is. Azok meg már keresztények voltak, s persze véletlenül sem azonos egyházból. Anglikán, presbiteriánus, római katolikus, metodisták meg baptisták. Kihagytunk valakit? Még? Gyertek, gyertek, hadd kelljen minél több szokáshoz alkalmazkodnom.

Na mindegy, csak túlélem ezt a napot.

Be kell vallanom, azért van mit szeretni ezekben az emberekben is. Jó kis autóbuzik. Mondjuk, nem is tehetnek mást, mivel nincs igazi tömegközlekedés: nincsenek trolik, villamosok, nincs buszsáv... Na jó, valami hasonló azért van: a gyorsabb közlekedésnek fenntartott sáv. S a szabályok sem olyan drákóiak (vagy inkább demszkysek). Az aucklandiek közlekedhetnek ebben a sávban is, de van egy feltétele: az autóban legalább hárman üljenek. Jaj. Igen-igen, ott is csak egy kopf per kocsi az átlag a dolgos hétköznapokon. A rend őrei persze kamerákkal figyelik, hogy betartják-e a szabályt. S ha elkapnak valakit, kemény húszezer forintnak megfelelő új-zélandi dollár a bünti.

De nem kell félteni az aucklandi autósokat sem. Találékonyságért ők sem mennek a szomszédba. Hirtelen a helyi szexshopokban megnőtt a guminőkre a kereslet, s a kirakatokban sem voltak többé biztonságban a próbabábuk. De ha az ember elfelejtette  bekészíteni hallgatag társait a kocsiba, most már akkor sem kell a dugóban csordogálnia. Csak felvesz egy-két bérutast, s máris megvan a vágyott létszám. Főleg diákok egészítik ki zsebpénzüket ideiglenes utastársként, s még a fitneszbérlet árát is megspórolhatják, mivel kocogással térnek vissza a kedvező starthelyhez.

Véletlenül sem akarom meggyanúsítani az új-zélandi magyar közösséget, de nem ismerős ez a mentalitás valahonnan?