Nehezített a feladat. Adott egy autó, amelynek két üzemanyagtartálya van, mégis Budapest határa óta feszült figyelemmel pásztázzuk a kutakat, s az eddig megtett 500 kilométeren 5-ször álltunk meg naftát vételezni. A csapatszállító Opel Zafira ugyanis egy ECO Flex Turbo, azaz vegyes földgáz és benzinüzemű, motorja pedig nem a takarékosságáról elhíresült 1,6 literes Ecotec Turbo.

A gondot az okozza, hogy a benzintank mindössze 15 literes, míg a földgáztartály 21 kg sűrített földgáz befogadására alkalmas. Ha töltenek bele. Sajnos Magyarországon nem nagyon akad olyan kút, ahol ez lehetséges volna, így Hegyeshalomig az indulás utáni telitankra már Bábolnánál rátöltöttünk egy kis benyát. Persze a soványka otthoni reggeli után magunkba is töltöttünk egységnyi szénhidrátot és fehérjét. A grilles-csirkés Meki szendvics egészen ehető, olyan, mintha a benne lévő hús valamelyik korábbi reinkarnációjában tényleg szárnyas lett volna.

De vissza a tankolásokhoz. Ahogy Palik László, a kitűnő kommentátor mondaná: a magyar csapat sokkiállásos boxtaktikával küzd – az utolsó helyért. A következő megálló már a határon túli Shell kút volt, ahol TóthZé ékes német nyelven csevegett a magyar személyzettel, de gázt, azt nem kaptunk. Maroknyi csapatunkban egyre erősödött az érzés; gáz van.

Hólyagjainknak nem jelent túl nagy kihívást az utazás, dupla kávé és egy liter víz után sem kell feszesen szorítani a következő megállóig. Schwechat alatt, Bécs kapujában végre kaptunk gázt. De óriási bajban vagyunk, ha minden földgázkúthoz egy hatalmas kőolajfinomító árnyéka is kell. A ki tudja mikor visszatérő alkalmat nem elszalasztva teletöltöttük mindkét tartályt, bár a gázos részbe préselt 16 kilótól eléggé lefelé görbült a mosolyunk. Ha gázzal is 200 km a hatótáv, akkor vég lesz a szalonnak, mire kiérünk.

Következő megállónk még Passau előtt egy kitűnő Landzeit étterem, itt azonban az volt a szent cél, hogy saját biogázaink utánpótlását biztosítsuk. Papptibi kis adagban Fritatennel dúsított Rindsuppét tolt, arra grill csirkecombot küldött sálata kísérettel. Az egészet gyümölcstorta és presszókávé koronázta. TóthZé az osztrák klasszikusok rabjaként Leberknödelsuppét és putenschnittzelt vállalt, szintén salátával körítve és egy kis gyümölcstállal megfejelve. Az étkezde értékelése: nagyon ajánlott. Gáz nincs. Illetve van, de még fejlesztjük a tartályba töltés technikáját, addig meg gyakran szellőztetünk.

Németországban az első Aral kútra is kigurultunk, de az egyre gördülékenyebb „Haben Sie Erdgas?” kérdésünkre ismét egy katonás nájn volt a válasz. Most mi a frászt csináljak? kérdezi Papptibi a kollektívát. Az előre kinyomtatott földgázkúthálózati térképünk sok jóval nem kecsegtet, a szerint legközelebb München után, Ulmban várható ilyesmi.

Hosszas kutakodás után felfedeztük, hogy a navigáció POI (Point of Intrest, érdekes pontok) menüjében a kihagyhatatlanul fontos jachtkikötők mellett a közeli benzinkutakat is felsorolja a program. Csak sajnos az előttünk 5 kilométerrel lévő Agip nevéből – Agip –, nem derül ki, hogy földgázt mérnek-e. Az egyetlen, direkt ennek dedikált kút Passauban volt, amit azonban mostanra már jócskán elhagytuk. Egy 1000 kilométeres utazáson pedig visszafelé nem autózunk, csak ha muszáj.

Úgy tűnik, az autó üzemanyaga jelenleg még a benzin. Kíváncsian várjuk, hogy idén Frankfurt ebben hoz-e valami változást. A válság hatására, a környezetvédelem jegyében az autógyárak egyre nagyobbakat lódítanak – az alternatív üzemanyagok terén is. Ígérik az elektromos autót, megoldást a hidrogén kezelésére, és hálózatról tölthető hibrideket, de mindezt csak akkor hisszük el, ha a saját szemünkkel is láttuk. Drukkoljanak, hogy odaérjünk.