A remekül sikerült Belsőség-találkozó után Ljubljana felé vettük az irányt. Szlovén barátaink szeretete (és konyhaművészete) mágnesként vonzza az egész családot. Számtalanszor bejártuk a várost, de valahogy csak most sikerült eljutnunk az apró ország még apróbb vasúti múzeumába.
A múzeumlátogatók egészséges szkepticizmusával szurkoltam le a belépő összegét a 25 év körüli lánynak. Az elvárásoknak megfelelően restaurált szobrok fogadtak minket, szépen kifényesítve. Gőzmozdonyok, semmi más. Ekkor a fiatal lány odalépett hozzánk és félve megkérdezte, hogy szeretnénk-e bemenni a műhelybe, ahol Tito 424-esét restaurálják éppen. Hogy a viharba ne!
Olajszag, szétdobált szerszámok, ilyennek kell lennie a múzeumi élménynek. Aztán hosszasan beszélgettünk, párás szemmel az öntött kerekek küllődeformációjáról, a bronzcsapágyak elhasználódásáról és a rosszul rakott kazánok okozta gőzfeleslegről. Repültek az órák, a gyerek az első világháború előtti állomásvezérlőn matatott, amikor kedvesen felhívták a figyelmünket arra, hogy közel negyven perce be kellett volna zárniuk. Ajjaj. A forgatókorongot és a külső műhelyek környékét meg sem néztük. Semmi gond – mondta a lány – maradjunk, amíg jól esik. Az utolsó kapcsolja le a villanyt.
Ekkor jött a második katarzis. Százéves mozdonyok, elhagyott öntödék, V10-es, léghűtéses dízelmotorok vártak ránk. Felügyelet nélkül. Hirtelen két nyolcéves gyerek lett a családban, aztán három. Feleségem szemében is láttam a gyermeki örömöt, pedig nálunk ő a megfontolt és óvatos. Felnőttek nélkül bringáztunk körbe-körbe az üzemi területen, másztuk meg a gőzmozdonyokat, fedeztük fel a vagonokat.
Az egyik kiállítási területen megtaláltam a motoros hajtányok legstílusosabb darabját. A vasúti hajtányok általában Frankenstein-szerű szörnyszülöttek. Aránytalan, bumfordi célszerszámok. Korábban kézzel-lábbal biztosították a haladást, később motorkerékpárokból kimentett motorok dolgoztak az ember helyett. A hatvanas években viszont valaki nagyot álmodott, és megszületett a vasúti hajtányok Delahaye-a. Az egyetlen vasúti hajtány, amivel csajozni is lehet. A Tomos Colibri (ami egy Puch MV50) alapjain nyugvó műremek részletekbe menően tökéletes. A kanárisárga szín kiemeli a hatvanas évekbeli donorhoz illeszkedő váznyúlvány kiegészítéseket. Az ötven köbcentis, kényszerhűtéses blokk egy későbbi modellből származik, de bőven elég az egyszemélyes vizsgálójármű hajtásához. A króm dísztárcsák pedig stílusosan szemtelenek.
A múzeumban szinte minden piszkálható. Így jót röhögtünk a gyereken, amikor a tárcsás telefon fölé hajolva próbálta hívni az anyját. A morze-távközlésről tartott előadásom közben kiült az arcára a megdöbbenés. Mennyivel egyszerűbb e-mailt küldeni, vagy Skype-on megnyomni a zöld banánt, mint titititátátátázni. A láncos, háromkarú szemafor átállításához még nekem is fel kellett gyűrnöm az ingem ujját. Ma már csak gombokat nyomogatunk. A 100 tonnás és 1000 lóerős gőzmozdony kitárgyalását a következő alkalomra tartogatom. Még nem üt elég nagyot, ha elmondom neki, hogy 10 százalékos hatásfok már jónak számít a gőzgépeknél. Jó lenne, ha más múzeumban is ki lehetne próbálni a tárgyakat.
A vitrin és kordon mögött elhelyezett kiállítási darabok csak egy lépéssel vannak előbbre a letölthető formátumtól. Az ember analóg: kattanjon, zörögjön és legyen szaga. Különben csak egy kép a tableten. Az pedig a fasorban sincs a valósághoz képest.
