Nemrégiben volt a szülinapom (valójában múlt vasárnap) és másnap, amikor bejöttem az irodába, egy dobozt találtam az asztalomon. Mivel épp szabira készültem, nem volt időm foglalkozni vele, csak két dolgot állapítottam meg róla: könnyű és nő/lány csomagolta. A szerkesztőségből rögtön jöttek a tippek, hogy valószínűleg levágott lófej van benne, bár ahhoz elég kicsi ló fejét kellett volna lenyiszálni, hogy ennyire könnyű lehessen.
A csicsás csomagolópapír lefejtése után sem lettem okosabb. A kukoricapattogtató gépes dobozban egy rakat baseball-sapkát találtam, mást nem. Vagyis a nagylelkű adakozó ismer, méghozzá nem is kis ideje. Egy ideig – cirka tíz-tizenkét évig – gyűjtöttem a baseballsapkákat. Na nem azért, mert mindenáron gyűjteni akartam, akkortájt jöttek ezek maguktól, gyakorlatilag nem volt olyan sajtótájékoztató, ahol ne adtak volna egy sapkát az öngyújtó mellé. Az öngyújtókat elhasználtam, mert még cigiztem, de a sapkákat nem. Vagyis maguktól gyűltek. Már csak azért is, mert sosem viseltem baseballsapkát, viszont akadt pár nagyon szépen kivitelezett példány, kidobni bűn lett volna. Úgy tíznél járt a gyűjteményem nagysága, amikor a betörők elvitték az egészet.
Ekkor bepöccentem. Onnantól csak azért is gyűjtöttem, és a kollekció szépen nőni kezdett. Aztán már a kollégák is tudtak róla, sokszor ők is nekem adták, amit kaptak. Mindezt már egyszer leírtam, pont abban a posztban, amelyben megírtam: vége a gyűjtésnek. Kinőttük a lakást, amelynek csak részben volt oka a sapkák megjelenése és szaporodása, egy idő után egy feleséggel és egy leánygyermekkel is gyarapodtunk, és mivel az utóbbiak nem szándékoztak elköltözni, a sapkáknak menniük kellett. Végül egy egyesületen keresztül intézeti gyerekek kapták meg a 222 darab sapkát.
Ekkor ezt írtam:
Köszönöm mindenkinek, aki hozzájárul a gyűjteményemhez. Remélem, ti is örültök, hogy a gyűjtemény jó helyre került, aminek akarva-akaratlanul ti is a részesei vagytok. Mindig örültem, amikor adtatok egyet és azért most kicsit szomorú vagyok, hogy már nincs baseballsapka-gyűjteményem. Viszont ezek a sapkák kivételesek, mert marketingajándéknak még sosem örült ember annyira, mint azok a gyerekek, akiknek nincs családjuk. Kell ennél több?
Most egy kicsit bajban vagyok. Egyrészt nem tudom, hogy kinek kellene megköszönni ezt a szülinapi csomagot. Mindenesetre köszönöm. Persze vannak sejtéseim, hogy ki küldhette, mert zömében haszongépjárműves és gumiabroncsos tematikájú sapkák vannak benne. Ha összerakom, hogy kolléga+teherautók+gumik, és ráadásul ott van köztük a Scania Young European Truck Driver nevű versenysorozatánaka sapkája is, szóval, nagy vonalakban sejtem, hogy ki lehet az ajándékozó.
Ja, a női írás? Hát, az illetőnek, akire gondolok, van lánya, nem is egy. Hátha valamelyikükkel íratta.
Elnézést a belterjért, de hát ez a belsőség, és akik olvassák, valószínűleg nem ismerik Gézát, akire tippelek. Valaha egy kiadónál dolgoztunk, egy hónap különbséggel kezdtünk, én lehúztam vagy tizenegy évet, ő még egy kicsivel többet.
A másik dolog, ami miatt bajban vagyok, az az, hogy nem tudom, mit kezdjek a sapkákkal. Gyűjteni már biztos nem fogom őket, hisz mégsem csinálhatok a számból segget. Azt sem tudom, hogy hol fogunk lakni két hónap múlva, lesz-e hely nekik, satöbbi.
Ezért három verzió van. Az első: ezeket is eladományozom, de ahhoz kevésnek tűnnek, hogy ezt gyerekek között szétszórjuk – aki látta az emlegetett posztban, hogy hány gyerek volt ott a karácsonyi ünnepségen a Csiliben, az megérti. A döntő többségnek ugyanis nem jutna. A B verzió az lehetne, hogy a sapkákat elhordom szép lassan. Mivel a baseballsapka-viselési szokásaim nem változtak lényegesen, ez egy elég hosszú projekt lenne. A harmadik lehetőség, hogy a nagy karácsonyi hiéna-áradatban lehessen megküzdeni értük, mindenféle szemét feladatot megoldva. Mivel ezt nem én akarom eldönteni, íme, a közösség kezébe adom a most kapott ajándék sapkáim sorsát.
