Két évvel ezelőtt volt egy autóm, melyet legalább annyira szerettem, mint anno a Renault 15GTL-emet: egy 166-os Alfám. Hathengeres, benzines, csodás (és használhatatlan) bőrbelsővel, takony GM-automatával és 17 literes fogyasztással.
Sosem akartam eladni, ahogy az ember sosem akar elválni attól, akit szíve utolsó hajszáleréig szeret.
De nem volt kerek minden körötte, így pár hónap után – és némi ráhatásra – a sunnyogó kereskedő kénytelen volt visszavenni. Innen is üdvözlöm a kedves nénikéje térde kalácsát is. Akkor azonban megfogadtam, hogy lesz még ilyen autóm, mert az Alfa és az olaszautó-métely valami olyan, ami csak azokat fertőzi meg, akik képesek felülemelkedni a megbízhatósági statisztikákon és a szétcsúszó légzsák-csatlakozókon, akiknek a milói Vénusz karok nélkül is gyönyörű. Én valamikor nyolc évesen, nagybátyám Fiat 850 Sportcoupéjának műbőrszagú belsejében kaptam el.
A mindenkori Alfa ilyen, még akkor is, ha történelme szinte kizárólag koromfekete mélypontokból (pl. Datsun Cherry-Alfa Arna) és napfényben tündöklő csúcsokból áll. Köztes állapot nincs, csak szeretni vagy gyűlölni lehet. Olyan nincs, hogy egy tulajdonos azt mondja rá: elég jó. Vagy olaszszarozza, vagy szereti.
Aztán lett egy Volvóm, melyre azóta is sokat gondolok, és ami jó helyre került végül, megbecsülik, szeretik, mert kényelmes, jól felszerelt és bivalyerős. Nem úgy, mint egy mai 240 lóerős autó, hanem úgy, mint egy öthengeres, turbómotoros öreg dög. Annak eladása fájt egy kicsit. Aztán vettem egy Audit, és akkor írtam ezt a pár sort:
„Ha a Vályi-család kombit keres, praktikusat, nagyot és lehetőleg olcsón fenntarthatót, akkor mi sem természetesebb, hogy első körben egy Milánó melletti V6-os, turbómotoros 166-os Alfa Romeót könyvjelzőztünk.
Ne keressenek mögötte logikát, én és a feleségem is imádjuk az olasz autókat ez pedig mélybordó metálszínével, krémszínű bőrkárpitjával, kéziváltójával és AZOKKAL a körlyukas Alfa-felnikkel azonnali birtoklási vágyat ébresztett. Éppen csak a pénzünk nem volt meg rá, hiszen ekkor még mindkét autónk a ház előtt állt.
Teltek-múltak a napok-hetek, a könyvjelzők gyűltek a böngészőben, majd ritkultak, ahogy szépen-sorban elkelt szinte minden autó, amit érdemes lett volna legalább megnézni. Feleségem volt az első, aki eszmélt és beláttam: igaza van, amikor azt mondja, hogy most éppen a gyakorlatias-praktikus autóvásárlás van soron. Így van ez: egyszer szívvel, egyszer fejjel.”
Szóval lett egy fejjel választott, kismotoros nagy autónk. Amely remekül bevált, iszonyatos mennyiségű cuccot elvitt-hozott, jól megfértünk benne, és 7-8 liter között fogyasztott minden körülmények között. Tökéletes volt, a célnak megfelelt, nagyon szép állapotban volt, kapott új kuplungszerkezetet, vezérlést, féktárcsákat-betéteket, féknyerget és mindent, ami ahhoz kellett, hogy több, mint 280 ezer kilométeres futásteljesítménye ellenére a legszebb legyen a hasonlók között. Volt hozzá frissen görgőzött Mercedes alufelni garnitúrám (csak hogy fájjon) nyári gumikkal, lemezfelnik télivel, és egy javításra váró klímakompresszor Csepelen, a klímásnál. A létező legjobb- és legracionálisabb választás.
És egy kicsit mindig tökön szúrtam magam, amikor lenéztem rá az ablakból. Elég öreg vagyok én ehhez? Ez lesz a vége, hogy egy unalmas, semmitmondó, kombi Audiban élem le az életem? Ebben nőjön fel a fiam? Itt tekergetem majd a csatahajó nagy, semmitmondó malomkerék kormányát, míg meg nem halok? Kell ez nekem? Szeretem? Szeretek bele ülni? Jó vele menni? Jó ránézni? Jó autó ez?
Az utolsó kérdés kivételével a válasz mindegyik kérdésre egyértelmű nem volt. Bármennyire is jó autó volt, sajnos az ég egy adta világon semmit nem mozdított meg bennem. Egyszerűen nem illett a mi kicsi, hangos, tornádószerű családunkba ez a Zeppelin. Eladom a francba, most még el lehet látható pénzért és veszünk egy Alfát, más nagyon szóba sem jöhet. Az Audit 650 ezer forintért eladni nem volt nagyon nehéz. Eleve kevesebbet kértem érte, mint amennyiért mások a 96-os, 1.8 20V-motoros Avantért kérnek a hirdetésekben (innen is üzenném nekik, hogy azok annyit nem érnek, már képről sem), így nem kellett variálni, alkudozni, ennyi az ára, és kész. Végül egy olyan – mellesleg tök jó fej – srác vitte el, akinek GS450h Lexusát én adtam el egy másik barátomnak, és kellett neki valami olcsón fenntartható, nagy, cuccolós autó.
Megvette, de nem engedte magát a német könnyen, hiszen amikor a kitakarított, szépen csillogó autóval megálltam a vevő utcájának elején, azonnal belém rongyolt a sövény mögül feltűnő, fekete ötös Golffal a helyi gyógytornász kislány. Kicsit nagy volt a lendülete, elnézést kért (mondjuk mást nem tehetett volna), ő siet. Mondom köszi, én meg hozom eladni az autót, látod, oda, hetven méterrel távolabbra. Ó, basszus. Bizony az. Adott egy névjegykártyát, amit az új tulajdonos kezébe nyomtam azzal, hogy tessék, ott megy a golfos csaj, aki majd újrafényezi a lökhárítót.
Elment az Audi 650-ért, sosem örültem még jobban, hogy megválok egy tárgytól.
Na most ilyenkor, amikor végre felszabadultan, szívből vehet az ember autót, két lehetősége adódik. Az első, hogy azonnal nekiszalad fejjel a falnak, és megvesz valami csodálatos, régen óhajtott autót, eljátszva a hozzáértőt, majd a későbbiekben megmagyarázva a döntést és a ráköltött dellát, vagy körbenéz és megtalálja azt, aki keni-vágja az adott témát és bízni lehet benne. Így én is Alfa- és olaszautó-téren bevált mentoromhoz, Torjay Lacihoz fordultam. Elképzeléseim voltak ugyan, de kellett az ő szakértelme és mérhetetlen tapasztalata, hogy pontosan körvonalazódjon a 156-osom képe.
Én kétliteres Twin Sparkot vagy V6-ot szerettem volna, sajnos azonban a kétliteres motorok nagyon-nagyon érzékenyek az olajszintre (plusz balansztengelyük is van), és a legfiatalabb is legalább tíz éves, ráadásul ütik-vágják őket, mint szinte az összes Alfa Romeót. Nincs sok esély, hogy épkézláb darabot találjon az ember 650 ezer forintig bezárólag. Marad hát az 1.8 TS, amit hazánkban nem forgalmaztak, pedig egy fokkal strapabíróbb, csaknem ugyanúgy megy, és szép a hangja, mint minden Alfa-motornak.
Persze, ha szembejött volna egy szép kétliteres vagy V6 kéziváltóval, akkor viszem, de miután az egész autókeresésbe berángatott Rézmányi Balázzsal bejártuk az országot, sajnos konstatálni kellett, hogy olyan SW, aminek mindene jó, egyszerűen nincs. Ja, az külön szempont volt, hogy ha lehet, akkor a másfeles széria kell. Fura öszvér, mert inkább hasonlít az első (2002-ig gyártott) generációra, de már a Giugiaro-maszkos második széria mechanikáját és belterét kapta. A második szériás nekem nem annyira nem tetszik (már a 166-osból is a rovarlámpást imádtam), viszont az első szériás 156-osok bele irgalmatlanul szét tud esni. A ráncfelvarrott változatban pedig sok-sok dolgot átgondoltak és újraterveztek, egy fokkal igényesebb autó lett.
Arra most nem térnék ki, hogy a kereséssel eltöltött csaknem másfél hónap alatt mennyit utaztam el (többnyire Balázzsal, aki másnaposan is bármikor eljött mitfárernek), de ezernél bőven több kilométer lenne a vége, ha összeadnánk. Voltunk Pécsett, ahonnan majdnem elhoztunk egy kombit, csak sok volt körülötte a kompromisszum, majd elindultunk onnan Borsodnádasd felé, hogy Paksnál megtudjuk: a 2004-esnek hirdetett autó valójában 98-as, majd visszafordultunk Pécsre, ahol egy ronda betegágy várt.
De alkudtam én Schwechat melletti V6-os, piros szedánra (végig volt húzva az oldala), indultam Nyíregyháza mellől felhozott, hibátlannak mondott méregzöld, 1.8-as SW-ért (azért hívják Sportwagonnak, mert kombinak nem szabad), amit körben rozsdaragya vert, belülről meg a Jóisten, míg végül Zalaegerszegen találtam egy frissen behozott kék szedánt, melynek alvázszáma alapján még stimmelt is a sport-csomagos lökhárítója és szép volt. Maxikedves eladóval, akit innen is üdvözlök, remélem, jó kezekbe került az autó.
Na végre, ha nem is V6, de legalább szép 1.8 TS, reggel indulunk érte, Zách Dani is jönni akart, Balázs már alapfelszereltség volt, ledöngetünk, alkudunk, kifizetjük és kész, Becsületesnepperünk pedig jól megügyintézi, ahogy kell. Most néztem levelezésemet: Lacival 48 e-mailt váltottunk csak arról az egy autóról. Nagyon betonnak tűnt, el_fogom_hozni. Igaz, első szériás, de legalább szép, szétcsúszott légzsák-csatlakozók, szevasztok! A 49. számú e-mail aztán betette a kaput. Ezt láttad? – tárggyal küldte át Laci Az autót. Nem láttam, naná, hiszen abban az időközben került fel a hirdetések közé, mialatt én hazaértem a permanensen nyitva tartott böngésző-ablak mellől és bekapcsoltam otthon a laptopot.
Este tíz óra volt és nem érdekelt: azonnal hívtam a kereskedőt, közöltem vele, hogy az autó nem eladó, reggel nyolcra ott vagyok és ha olyan, mint látszik és mint leírta, akkor viszem. Reggel fél kilencre dokkoltunk a takaros kereskedés előtt Érden. A Fehérvári úton még nulla forgalom (errefelé szerelgettünk anno Sabc-cal), de ha nem lett volna nyitva, akkor is behajtok a kapun.
Osztrák, 2002-es, nyolc légzsák, dupla digitklíma, gyönyörű szín, kombi és tavaly decemberig vezetett szervizkönyv, szemmel láthatóan különböző időpontokban beütött pecsétekkel. Először egy Alfa Romeo márkakereskedésből, majd egy Mercedes-Benz szervizből, ahová hordták. Makulátlan bódé- és beltér, legnagyobb hibája a cserélt kipufogódob krómvégének rozsdája és ennyi. 75 ezer kilométernél cserélt vezérléssel, 95 ezernél még szervizes pecséttel és az órában 98 ezer kilométerrel eladó és forgalomba helyezhető. Kicsit alkudoztunk és végül 615 ezer forintért lett az enyém, forgalomba helyezve, névreírva, opcionálisan választott 158-as rendszámmal (ez volt az első típus, amellyel Farina 1950-ben, Fangio pedig 51-ben megnyerték az első Forma-1-es világbajnokságot, ezért lett ez a kicsit ciki 156 helyett.
Persze nincs egy darab pohártartója, mikroszkopikus a kesztyűtartója és kicsi a csomagtartója (de elég lesz), azonban mindene megvan, még a pótkulcs megrendelőlapja és a Mercedes szerviz bőr kulcstartója is. Bose hifi és szakadásmentes, nagyon kényelmes ülések. És persze a világ legjobb elsőkerekes futóműve, amely a magyar utakon szeret széthullani, ezzel számolni kell. Szép a hangja, ahogy négyezres fordulatszám felett megbolondul és elkezd 7500 felé nyargalni a mutató, önmaga 1315 kilójához képest elég is a 140-144 lóerő ahhoz, hogy haladni lehessen vele, minden remek, minden jó, teljesültek a vágyak, megnyugszik a lélek. És hogy egy megbízhatatlan, olasz vacaknak tartják? Meglátjuk.
Az biztos, hogy az egyik legszebb dolog, amit az autóipar az utóbbi 100 évében tömegcikként kitermelt magából. Walter de Silva tündöklése, még mielőtt belefulladt volna a dynamic line hullámaiba. Gyönyörű, minden részletében.
Novoth Tibi vallatógépeinek is alávetettük és a két – véletlenszerű – klímahibán kívül SEMMIT nem találtunk. Nulla hibakódot, és a motorvezérlőben tárolt 95 ezer akárhány kilométeres futásteljesítményt. Ami kevesebb, mint a műszercsoporton. Vagy cserélték a motort, vagy a vezérlőt, mindenesetre megnyugtató a tudat, hogy én leszek az, aki átfordítja a százezredik kilométeren a kereket.
Ja, a kerék. A sokküllős felniszettet még aznap beújítottuk 50 ezer forintért gumistul, alku után, mert az annyira imádott GTA-felnikészlet 170 ezerbe kerül, ez a sokküllős pedig nagyon tetszik. Persze az egyiket görgőzni kell és szükség volt egy központosítóra is, ez 2300 forintba került.
Ezen kívül pedig 50 ezer elment arra, hogy szabadidőmben-hétvégenként kerestem az autóm. Amit végül a kertek alá sodort a vakszerencse. Ez ilyen, ki kellett várni, de megérte. Mindennel, ami ezzel jár majd és – természetesen – a százezer kilométeres szervizzel együtt. Mert csodálatos.
És amíg reggelente, ébredés után ránézek az ablakból, addig úgy érzem, rendben van a világ. Mert a szép tárgyakat csak szeretni lehet. És szeretetre szüksége van az embernek. Ha adja, ha kapja.
Üres lenne a világ Alfa Romeók nélkül. És nekem végre megint van egy.
Hát így történt.
