Nyolc éve vettem magamnak autót utoljára. Ezzel valószínűleg én vagyok a sereghajtó itt a szerkesztőségben. A többiek néha évente cserélik a gépeiket – Mercedesek, Audik, Mercuryk jöttek és mentek, míg én a jó öreg Volvo kormányába kapaszkodtam kitartóan. Néhányan meg is kérdezték, hogy nem unom-e, de igazából eszembe sem jutott ilyesmi. A 440-es nem különösebben jó autó, de ahhoz képest , hogy a hajtáslánca Renault, Hollandiában szerelték össze, és már akkor is félretaposott autó benyomását keltette, amikor megvettem, különösebb dráma nélkül tette a dolgát.
A viszonylag problémamentes nyolc évnek persze megvan a maga oka. Az első négyet ugyanis hétvégi autóként töltötte, és alapvetően erre is vettem. Mivel gyakorlatilag nem jártam vele hétköznap, mindegy volt, hogy mennyit fogyaszt – ezért is választottam nagy, viszonylag nyomatékos benzinest. Az 1,7 literes, 102 lóerős motor közepes fordulatszámon sem erőtlen, a hosszú váltó miatt autópályán sem zajos, sőt, telepakolva, emelkedőn is simán tartja a 130-at, Németországban akár a 150-et is. Az ötajtós karosszéria igazán praktikus, belefér a gyerekek biciklije, vagy akár négy személy két heti csomagjával. Terheletlenül egész jól is megy, legalábbis én szeretem, ahogy előadja magát.
Ám amikor elkezdtem napi ingázásra használni, a kellemetlen tulajdonságok kerültek túlsúlyba. Egyrészt elég tisztességes, 10 liter körüli, vagy inkább feletti az étvágya száz kilométeren, az pedig nálam alig három nap munkába járást jelent. Másrészt, míg én boldogan használtam, a háttéripar kihátrált mögüle. Mivel viszonylag kevés Volvo 440-et gyártottak, és az utolsó is tizenhét éves, az alkatrész-utánpótlás már nem az igazi, és ami van hozzá, az sem igazán olcsó. Ennek ellenére csak tavaly kezdtem komolyabban foglalkozni az autócsere gondolatával.
Az ilyesmi nálam nem megy olyan könnyen, különösen mivel még azt sem tisztáztam magamban, hogy pontosan mit is akarok. Nem szerettem volna túl sokat költeni – először valahol félmillió körül húztam meg a határt – és biztos volt, hogy valami dízel kell, ami hosszú távon is jót tesz majd a családi költségvetésnek. Ezen túl viszont ellentétes szempontok sora következett.
Bejáráshoz, városba jobb egy kisautó, így képbe kerültek az olyan típusok, mint a Peugeot 106/Citroen Saxo 1,5D, a Ford Fiesta szívódízel motorral, illetve a Renault Clio. Ám ezek ellen szólt, hogy gyengék, márpedig kevés dolgot gyűlölök jobban a mozgásképtelen autóknál. Ráadásul családi használatra az ilyen holmi szinte teljesen alkalmatlan – még egy tetőboksszal sem tudtunk volna lecuccolni Balatonra.
Egy nagyobb autó megoldást jelent az összes nyűgre, hisz ezekből már készültek erősebb turbódízelek, és a hely is több bennük. Ám egy középkategóriás, mint a Mondeo vagy a Peugeot 406-os, városban már okozhat nehézségeket parkoláskor, és ezt sem szerettem volna. Maradt a kompakt kategória, mint vállalható középút.
Miért írok a Fordokat és francia autókat példaként? Mert elsősorban ezek között nézelődtem. A régebbi Opeleknek mifelénk elég rossz a sajtója, így ilyet nem akartam, Suzukiból ritka a dízel, és a megfelelő méretűek egyébként sem különösebben gyakoriak vagy vonzók, a többi japán pedig általában masszívan túlárazott, ahogy a VW-csoport termékei is. Ismerem azt az érvelést, hogy ezek annyival jobb minőségűek is, de 12-15 éves korukra az egykor megbízhatóbbnak tartott autók is elkezdik fogyasztani az alkatrészt, így az árkülönbséget ilyen idős autónál már nem feltétlenül látom indokoltnak.
A franciák elsősorban a jó hírű dízelmotorok kapcsán kerültek képbe, a Ford pedig azért, mert több ilyen autó is megfordult a környezetemben, és általában megbízható, élhető közlekedési eszköz benyomását keltették hosszabb távon is. Nevezhetjük pozitív előítéletnek, de én megbízom a Fordokban.
Tavaly februárra nagyjából kialakult, hogy mit is szeretnék: az optimális egy Ford Focus lenne 1,8 literes, 90 lóerős, tehát még adagolós dízelmotorral, ötajtós karosszériával. Ilyen azonban konkrétan nem létezik a hazai használtautó-piacon. A dízel Focus ugyanis mind kombi, és ezek is inkább 700 ezer forint környékén mennek.
Azért ezekből megnéztem néhányat. A legközelebb a vásárláshoz egy mattzöld, katonai színű, Ausztriából származó példány sodort, de erről élőben kiderült, hogy csúnyán rohad. Akkor még úgy gondoltam, nem alkudom le a 620 ezres árat, inkább tovább keresgélek, bár utólag már bánom. Az autó eléggé egyben volt, és talán el tudtam volna hozni 550 környékén. Így még némi lakatolással együtt is belefértem volna az időközben megemelt, 700 ezres kerethez. A többi megnézett Focus szót sem érdemel - a legtöbbje mechanikailag volt jobban szétesve, mint szerettem volna.
Aztán eljött a tavasz, és vele a motoros szezon - az egész autóvásárlósdi háttérbe szorult. Jó időben ugyanis inkább robogóval jártam, a pénzem egy jelentős részét pedig elnyelte a csodaszép 79-es Suzuki GS 500 forgalomba helyezése és szervizelése. Ekkor még nem tudtam, hogy összesen 300 kilométert sem megyek vele a szezonban, viszont elnyeli egy fél autó árát, így örömmel tettem félre a kedvéért az autóvásárlási projektet.
Augusztusban még le is vizsgáztattam a Volvót, de ahogy eljöttek az első hűvösebb napok, egyértelmű lett, hogy ideje megint belevetnem magam a használtautós oldalak böngészésébe. Sajnos a piros motorkerékpár, amely még mindig nem megy, pedig van benne egy csomó gyári új alkatrész és persze rendszáma is lett, időközben jócskán megcsappantotta a kasszát - ismét csak félmillió lett a keret.
Még volt egy apró megingásom - elkezdtem a céljaimnak nem teljesen megfelelő, de felfoghatatlanul elegáns Peugeot 406-osokat nézegetni - de aztán átgondoltam még egyszer, hogy mennyit ér nekem ez a kaland. Így inkább egy 306 kombira repültem rá, amiről Bandi padtársam első ránézésre megmondta, hogy hol és hogyan volt törve, én pedig rájöttem, milyen szörnyű lenne együtt élni akár egy jó állapotú Peugeot-val.
Így visszatértem a Fordokhoz. A költségvetésből Focusra már nem telt, így visszatértem a késői Escortokhoz. Ezek olcsóbbak, de még még mindig nem rossz autók - kettő is volt a családban - és ami fontos, meglepően tartósak tudnak lenni. Úgy érzem, egész jól bele is nyúltam: a fehér 1998-as kombi, amit Béla kínált 385 ezerért, a próba során meglepően jó állapotúnak bizonyult. Rendesen karbantartott autó, jó futóművel, működő klímával és rádióval, erős, alig füstölő motorral - csak a karosszéria indult meg. Nem látványosan, de több helyen is látszik az előbukkanni készülő korrózió. Ennek ellenére úgy döntöttem, inkább nekiállok alkudozni, és az így lefaragott pénzből keresek egy jó lakatost, hisz ennyire egyértelműen jól karbantartott autóval ritkán találkozik az ember.
Németes alkustílust választottam: bemondtam 320 ezer forintot, azzal, hogy akár most odaadom a kezébe, de ennyi van rá, nem több. Egy nap után csörgött a telefon: az eladó ráállt a boltra. Azóta megvolt az átírás - még kb. 80 ezerért - és egy gyors olaj- és szűrőcsere további 20-ért, de még épp csak ismerkedünk egymással. Már elkezdtem mérni a fogyasztást - az előző tulaj szerint 7 liter körül elvan az Escort városban, ami nem lenne rossz - és a következő hónapokban még lesz néhány szerviz - a kötelező vezérléscsere, és persze a karosszériával is foglalkozni kell - de eddig jól érzem magam az új szerzeményemben, és azt remélem, ez így marad a következő 3-4 évben.
