Életem legszürreálisabb sajtóbemutatóján valamikor 1995 júniusában vettem részt, az akkor még önnön tulajdonában levő Rolls-Royce jóvoltából. Szó sem volt még BMW-technikáról, a Rolls-Royce-ok és a Bentleyk ugyanúgy néztek ki, és mindet a régesrégi 6,75 literes, V8-as blokk hajtotta. Még jó, hogy már nem alvázasak voltak. Ja, és hivatalosan akkor még egyikben sem volt lóerő, a teljesítményadatok firtatására diszkréten csak annyit válaszoltak a gyáriak – éppen elegendő.

Talán az első és utolsó házi Rolls-Royce-bemutatók egyike lehetett, amire meghívtak egy főt az akkori cégemtől, az Autó Magazint és Autó Piacot kiadó Motor-Pressétől. Úgy járta a szóbeszéd, hogy a magyarországi importőr, a Valent British Motors eredetileg az Autó2-t akarta meghívni, de ők lemondták, maradt a következő lehetőség a listán, azaz mi. A Valent British Motorsnak egyébként akkoriban épült fel a hibátlan brit ízléssel berendezett, szívfájdítóan szép szalonja a Határ út melletti susnyában, valahol a kénraktárnak tűnő, illetve vasúti hulladéklerakónak látszó telkek közötti részen. Tömör, nyírott pázsit, a fogadóépületben méregzöld, süppedős szőnyegek, kandalló, vastag marhabőr fotelek – a hamisítatlan angol nemesi kastélyérzetet még az sem tudta elrontani, hogy arrafelé sokan „rojszrojsz”-nak ejtették a cég fő importcikkét. Nem születhet mindenki nyelvésznek.

1995-ben már évek óta működött a megszokott autósújságíró-utaztatási séma. Találkozó a PR-essel Ferihegyen, mindenki megkapja a jegyét (akkor még rendszerint első osztályra adták, hogy dolgozni lehessen az úton, hah!), kirepülés, átszállás, célállomáshoz repülés másik géppel, autóátvétel, két-három óra tesztvezetés lóhalálban, szállodai megérkezés, koktél, sajtótájékoztató, vacsora, alvás. Másnap ébredés, reggeli, lóhalálban két óra tesztautózás, ebéd, repülő, átszállás, repülő, Ferihegy, éjfélkor ágyba roskadás.

És persze minden költséget az importőr áll. Ez volt akkor a szabvány, hellyel-közzel ez ma is, egy tipikus, rövid autóbemutatónál. Azt kell még tudni, hogy a kinti költségeket általában az anyacég állta és állja ma is, a célállomáshoz vivő repülőjárat csatlakozásáig az egy szem oda-vissza repülőutat viszont az importőr viseli és viselte. Általában persze.

Azt akkor is tudtuk, hogy az Opel és a Ford gazdagon fűszerezi az utakat, a japánok ritkán utaztatnak, de akkor urasan. Peugeot-ék előnyben részesítik az egzotikus, izgalmas helyszíneket (Egyiptom, Izrael, stb.), de ezért a nomád élet bizonyos fokait el kell viselni. A Fiat-utak kicsit hajlamosak a megcsúszásra, de a zaba mindenért kárpótol, szóval ilyenek.

Azt is láttuk, hogy akadnak felettébb spórolós cégek, például a Porsche Hungária és a Wallis Motor (akkor még BMW-, Rover-, Land-Rover-importőt), amelyek a forgalmazóra eső utaztatási hányadot a lehető legolcsóbban próbálják benyelni. A POHU a tesztparkjából kivett VW T4-es kibuszokkal vitte az embereket ezer kilométereket fél napokon át, a BMW tesztelésnek adta el az alkalmakat, és Ausztriába, Németországba különféle 3-as és 5-ös modellekbe tömve utazhattak az újságírók. A munka az munka, el kellett végezni.

Néha baj volt, hogy nem tudtuk, kell-e pénzt váltanunk az útra, vagy sem – ne feledjük, a bankkártyák általános magyarországi elterjedése és az euró korszaka előtt járunk, mindenféle valutából kellett volna hurcolni egy köteggel. A POHU-sok gálánsak voltak, a kaja, pia céges számlára ment, ha már azt az öt-hat repjegyet sikerült megspórolni, ez azért belefért. A BMW-vel viszont voltam úgy müncheni úton, hogy alig akadt nálunk zsé, ezért az összekapart aprókból egy üveg ásványvízre és egy egymárkás virslire futotta a hajnali hatos indulástól az este hetes érkezésig. Egyszer, egy pillanatra úgy tűnt, hogy a velünk utazó céges ember meghív bennünket vízre, mert a benzinkútnál vett négy kétliteres palackkal, de azokat szépen bestokizta a csomagtartóba, és mindet maga itta meg az utolsó cseppig. A daliás idők, hej…

Ekkor történt, hogy Tóthmátyás Tibor, az Autó Piac akkori főszerkesztője felhívott szerda este.

- Csiki, ráérsz holnap elmenni egy útra? Most kaptam egy telefont, valami Rolls-Royce-bemutató lesz külföldön.

- (Meglepve, hiszen ezekről az utakról általában minimum két héttel korábban értesítették a cégeket, hogy ki lehessen osztani az időpontokat a kollégák között, tehát itt valami nagyon bűzlött. De lehet egy RR-meghívásra nemet mondani?) „Őőőő, asszem igen. Kétnapos? Hova lesz? Milyen autó?

- Semmit se tudok, csak azt, hogy külföldön. Vigyél jó nagy bőröndöt, tegyél bele szép ruhát, fotós cuccot, mindenfélét, lehet akár egy hét is az egész. Sosem volt még senki Rolls-bemutatón, nem tudom, mi lesz. Mintha Franciaországról lett volna szó - van francia frankod? És filmed?

- Valami frank van itthon, talán tíz-tizenkét kocka dia is van a gépben, elég lesz? (Hát ezért is ilyen pocsék és szerény a képanyag most a poszthoz) - Elég lesz, úgyis adnak majd sajtóanyagot, csak biztonságból legyen nálad. Ügyes légy, holnap délelőtt tízkor átveheted a repjegyet a Valentnél, aztán ne hozz ránk szégyent.

Tehát nem tudtam, pontosan milyen autót, hova, miért és hány napra megyek tesztelni. Zsír. Összepakoltam mindent egy nagy gurulós bőröndbe, másnap a Határ úton voltam tízre. Halkan csepegett az eső, kint szürke volt a táj, a szomszéd pavilonban egy Aston Martin DB4-es nyomta orrát a hideg üveghez. Bejelentkeztem a recepción, leültem az egyik bőrfotelbe a kihűlt kandalló elé, és vártam. Sehol egy lélek, csak az eső monoton csöpögése. Néha, egy szinttel és két folyosóval odébbról ajtónyikorgás, izgatott, fojtott hangú veszekedés, ajtócsapódás, megint síri csend, csak a csöpögés. A következő fél órában ez néhányszor megismétlődött.

Soha nem gondoltam volna, hogy Budapesten, fényes nappal, egy különösen kulturált autószalon egyik szegletében ilyen zavarba ejtő, kiszolgáltatott, krimibe illő helyzetbe kerülök egyszer. Agatha Christie-könyvekben ilyenkor jön a gyilkos, és megöli az áldozatát. Aki nem lehet persze más, mint én, hiszen nincs is itt senki, akit meg lehetne ölni. És még tanú sem lesz, talán a hullámat is eltüntetik. Szegény Kati, mennyit fog kerestetni.

Fészkelődtem a fotelben, lazítottam a szerelésemen. A hideg ellenére izzadni kezdtem. Ebből már… talán… úgyse lesz semmi, ugye, akkor én most… hát izé, hazamegyek, itt se voltam, észre se veszik majd… Nemvagyok, kivonultam, nekeressenek. Végiggondoltam, milyen jót kirándulhatnánk a Katival a hétvégén, esetleg mozi, kaja, barátok, jó időt mondtak, talán megnézhetném a Mercit, amit még az elhalálozása előtti utolsó pillanatban elvittem lakatoshoz Pákozdra. Addigra már nem sok maradt belőle, de a mester állította, hogy még járni fog idén nyáron.

Egyszer csak felbukkant egy riadt, elegánsan öltözött, aggódástól hajlott hátú srác.

- Jó napot kívánok, Ön utazik Párizsba? (határozottan nagy „Ö”-vel mondta, és már legalább tudtam, hogy Párizs.)

- Igen, mikor megy a gép?

- Itt a jegyen minden, van-e Önnél francia frank? (Mindenkinek ez mostanában a mániája. Mintha adni tudott volna, ha azt mondom, nincs. De készültem...) Nem tudom, hogy várják-e majd a reptéren, de ez itt a szálloda címe (cetli).

Így kerültem a Charles de Gaulle reptér Arrivals kapujába este hétkor, ahol egy alázattól szintén meggörnyedt, körülbelül százhúsz centis, fekete öltönyös ember várt „Mr. Csikos, Rolls-Royce” feliratú táblával a kezében. Körülnéztem, hányan látnak, és amikor épp senki nem nézett oda, emberemhez ugrottam, gyorsan letetettem vele a táblát. Kezet akartam vele rázni, mintegy bemutatkozásképpen, de ő földhöz tapasztott tekintettel a bőröndöm fogantyúja után nyúlt, és elkezdte kifelé húzni a csarnokból.

Itt nem lesz barátkozás, most tényleg úr vagyok, tehát utánaeredtem. Még csak nem is egy Rolls-Royce-hoz vitt, csak egy W124-es Mercihez, bár legalább benzines volt és fekete. Angol taxi óta soha nem ültem ekkora helyen, a sofőr a százhúsz centijével rátapadt a kormányra, az ülését valószínűleg kihúzta a sínjéből, annyira előrecsúszott. Hátul meg a táncterem a világosbézs belsőben. Ezen az úton nagyon megszerettem a 124-est, még a Rollsok után is megmaradt az emlék.

Megkezdtük végtelen körözésünket a reptér-környéki autópályákon. Tíz perc után észrevettem, hogy visszaértünk a terminálhoz. Újrakezdte. Nyolc perc múlva megint ott voltunk. Tisztára mind eltévedt vándor Alaszkában Jack London „Nagy kalandom északon”-jában. Reméltem, mi azért nem fagyunk meg a végén egy fa alatt, hóval belepve.

A harmadik körben elővettem a Valentnél kapott szállodás cetlit, és a név alapján észrevettem a hotel neonját a pálya mellett. A negyedik körben krákogni kezdtem. Az ötödikben határozott hangon megkérdeztem – hiszen éppen "úr" voltam -, hogy látja-e emberem a hotelt, mert ott van balra. Semmi, egy levehető ajtós NDK turmixgéphez is beszélhettem volna ilyen erővel. A hatodik körben már a vállát kopogtattam, és mutogattam, mert angolul egy büdös szót nem beszélt az istenadta, mint rájöttem. Megcsillogtattam a francia tudásomat, amit ötödik általánosban szereztem, az amerikai iskola első évében, amikor még angolul sem tudtam: "l'otel, ici, exit szilvuplé".

A kilencedik körre a már verejtékben úszó sofőr végre eltalálta a kijáratot, és rögtön utána a hotel felhajtóját. Mire a kilincsért nyúltam, kicsatolta magát, feltépte az ajtaját, az enyémhez ugrott, és kinyitotta. Mire a bal lábam földet ért, kint volt a csomagtartóból a bőröndöm, méghozzá megint az ő kezében. Csak papírpénz volt nálam, abból nem adhattam, zavartan krákogtam, de bevitte a cuccot a lobbiba, és elpárolgott, autóstul.

Bejelentkeztem, meglepetésemre tudtak rólam. Csak remélni mertem, hogy a RR innentől állja a cechet, mert közel sem volt annyi zsém, hogy kifizessek egy akármilyen reptéri szállást.

"Hol vannak a rolls-royce-osok?" – kérdeztem, mivel gőzöm se volt arról, mi lesz a program másnap, lesz-e még aznap este sajtófogadás, hol lesz a találkozó. Igazából azt se tudtam, hogy beduin szűz vagyok-e egy afrikai beavatási szertartáson, vagy csak csikószsolti a negyedik béből.

"A bárban próbálkozzon, talán van ott még valaki" - hangzott a recepciós válasza. Felrohantam a szobába, lehajítottam a bőröndöt, és mivel az izgalomtól büdös voltam, mint állat, viszont itt Rolls-Royce-okat áruló szent emberek közé mentem, ezért az ingen keresztül vastagon összekentem mindenemet dezodorral. Nnnnna, így már én is úriember vagyok, lementem.

A bárban félhomály, sehol egy körülhatárolható csoport, csapódtam ide-oda, mint denevér a süketszobában. Végül lett három ember. Egy brit újságíró és két RR-es PR-es.

- Én vagyok a magyar újságíró, jó estét.

- Á, már vártuk magát, iszik valamit? Jó útja volt?

Éreztem, hogy életem lápba siklott vonatja végre ismét síneket érez a kerekei alatt.

- Persze, csodás volt minden, igen, kérek egy Chivast.

Aztán beszélgettünk semmiségekről, elpárologtattam a whiskyt, megtudtam, hogy reggel kilenckor lesz a sajtótájékoztató, utána kezdődik a majdnem egész napos tesztvezetés. Aludni tértem. Egy dolgot viszont elfelejtettem, azaz inkább gyáva voltam megkérdezni.

Normális sajtótájékoztatókon akkoriban még öltöny, de a lazábbakon is minimum ing-nyakkendő-zakó-vászonnadrág volt kötelező. Ez azóta megváltozott, már csak a koreaiaknál kell (talán már ott se, nem tudom, a Totalcart ritkán hívják utakra, szerény a mintavételünk), még a japánok is jórészt leszoktak róla. Igen ám, de azok a sajtótájékoztatók este szoktak lenni, a következő napi vezetésnél viszont farmer, póló, ing, pulóver piercing, melltartó – tehát ami tetszik – volt akkor is a viselet.

Egy reggeli sajttájra, és az azt követő autózásra nem volt recept a fejemben, hiszen még csak alig egy éve voltam újságíró (ma se tudnám, mit kellene, de már leszarnám).

Gondoltam, főleg angolok lesznek, lazák, már olvastam What Cart, Top Geart (az épp akkor volt új lap), el sem tudtam képzelni, hogy ezek egész nap nyakkendőben feszítsenek. Farmert vettem és pulóvert, nyolc óra ötvenötkor a földszinten kiszálltam a liftből, balomon a tömött bőrönddel. Száz, talán ezer öltönyös ember hömpölygött mindenfele, egy árva olyan topist nem láttam, mint a lift tükrében szemrevételezett, profi, laza kultúrújságírónak tűnő alakom tűnt három másodperccel korábban. Hogy ilyen hülye legyek! Gyorsan visszahátráltam a liftbe, megnyomtam a szintemet, berohantam a szobámba, feltéptem a bőröndömet, két perc alatt glédába vágtam magamat. Még a bőröndöt is sikerült valahogy visszacsuknom, pedig nagy lett benne az entrópia.

Nyolc óra ötvenkilenc – kifogástalan öltönybe (oké, csak skálametrós konfekció, de nekem akkor az volt a top) öltözve kiléptem a liftből, elkanyarodtam a "Rolls-Royce presentation" táblával mutatott irányba, és két perc késéssel beléptem a terembe.

Már tömve volt. Csak a legelső sorban volt két üres szék. Mindenki kinyúlt pulóverben, kopott cipőben, farmerben fetrengett a székeken, belterjes csoportok röhincséltek szerteszét. Betoppant az igazi, helyzetet nem értő és érző, Balkáni Fasz. Azaz én. Talpig nyakkendőben és nyikorgós cipőben. Égtem, mint egy frissen összerakott, házilag turbósított Golf GTI az első próbakörön.

Bementem előre, húztam a bőröndöt, mint Róbert Gida Micimackót a lépcsőkön, és lehuppantam. Húsz ember, akivel nem leszek barátok. Rohadjon meg mind. Nem baj, csak egy, talán két, esetleg három, talán négy napot kell kibírnom velük. Ennél azért a lágerekben rosszabb volt. A sajtótájékoztató alatt, feltűnést kerülve a zsebembe tömtem az akkor überdivatos hányásmintás nyakkendőmet, kigomboltam az ingemet, hátha a duma végére elfelejtődik a gázos incidens.

A sajtótájékoztató gördülékeny volt, humoros, profi, ilyet tényleg csak az angolok tudnak. Önirónia, kikacsintás a corporate identity mögül, eljátsszuk a fontos ember szerepét, de közben emberek maradunk – az a fajta viselkedés, ami a fontos helyzetben lévő, magas szintű autós üzletemberek körében (és gyanítom, menedzseri szinten általában) nálunk ismeretlen.

Egy angolok által lenyomott bármilyen konferencia élmény, bizonyíték arra, hogy az emberi humánum igenis létezik az ókori görög kultúra után háromezer évvel is. Ilyenkor gyűlöli meg a magamfajta ezt az egész fontoskodó, pozicionista, fafejű, humortalan magyar macskajancsisereget, alias céges kultúrát. Elnézést a kevés kivételtől, úgyis csak ők jutottak el eddig az olvasásban, a klasszikus céges barom ennyi betűt ugyan el nem olvas, ha Parabellumot szorítanak a fejéhez, akkor sem.

Mint minden jónak, a sajtótájékoztatónak is vége szakadt egyszer. Kiderült, hogy a Bentleyk kapnak éppen új műszerfalat, kicsivel több lóerőt (meg is mondták mennyit, de már nem emlékszem), laposabb, szélesebb maszkot, ez volt az apropó. És elmondták, hogy a RR nem is szokott ilyen nemzetközi bemutatókat szervezni, de most megpróbálják, és ha bejön, ezentúl lesznek ilyenek (azóta se voltam RR-bemutatón, pedig a BMW bugyellárisából telne rá).

Majd kitereltek minket a hotel mögé, az autókhoz. Úristen, én, csikószsolti a negyedik béből, hozzáérhettem egy igazi Rolls-Royce-hoz – mert olyanok is voltak. Meg faceliftelt Bentleyk. Mászkáltam, szerveződtek a csoportok, én pedig, a gyanús román (vagy talán orosz?) újságíró meglehetősen egyedül maradtam. Mindenki ismert mindenkit, mindeki fontos volt egymásnak, de nekem muszáj volt beülnöm valahová, mert otthagytak volna. Végül két öreg fószer mellé kéredzkedtem be. Ők elöl, én hátul, a királyi helyen. Egy szaros Bentleyben.

Az egyik öregről kiderült, hogy a svájci Automobile Revue (amelyik mellesleg a mindenható autós bibliát, a világ összes autós újságírója által használt, Szent Automobile Revue katalógust is összeállítja az ötvenes évek közepe óta, évente) főszerkesztője, mellesleg van valami harmincas évekbeli Bentley-je, ami éppen gyújtáshibás, a másik meg valami másik jelentős német magazin főszerk. helyettese volt, harminc éve ismerték egymást. Annak csak valami régi Jaguarja volt. Kicsit nyomták, hogy mi a különbség a régi és az új Bentley között, meg hogy a Silver Shadow sem volt rossz (nekem egy második szériás volt Bélám, de a tied a harmadikból származott, abban már jobban fogott a fék, ugye?). Szerencsére egy Bentleyben vádliközépig süppedő birkaszőr szőnyegek (ebben például ezek kékek voltak a bézs belsőhöz, tisztán emlékszem) és süppedős bőrfotelek vannak, nem okozott nehézséget a nemlétezésbe burkolóznom. Abba a világba csöppentem, amiről korábban csak Harold Robbins könyvekben olvastam.

Mentünk vagy háromszáz kilométert az itiner szerint dél felé, majd megálltunk nyújtózni, az öregek elszívtak egy cigit. Majd észrevettek, és megkérdezték – nem akarok-e vezetni.

- H-h-hát p-p-persze… - mondtam, és megremegett a térdem.

Így kerültem száz kilométerre egy kétezer kilométert futott Bentley kormánya mögé, majd autócserénél további kétszázra egy hasonlóan keveset futott Rolls-Royce volánja mögé. Érdekes volt az élmény. A Bentley sokkal-sokkal jobb autó. Amit vezettem, egy Turbo volt, ami úgy rongyolt, mint valami kéjgázas befecskendezésű dízelmozdony. Középen hatalmas konzolban lifegett mindenféle műszer, a látvány mintha a profi génsebész egybeműtött volna egy második világháborús vadászbombázót egy XIV. Lajos korabeli, intarziás tálalószekrénnyel, de a tányércsörömpölés nélkül. Csodás.

És a Bentley-nek igazi, autószerű úttartása volt, egy óriási, jóindulatú, kezes egyben brutális gép. Pedig állítólag az össz különbség a más gumi, az új műszerfal és a sokkal erősebb motor volt a Rolls-Royce-hoz képest. Utóbbiba átülve rögtön feltűnt az erőtlenség, a szélzaj (az Emily a kocsi elején iszonyúan sikoltozik 100 fölött), a kenődős futómű, a kopár műszerfal. Ha választhatnék, eszembe se jutna a Rolls. És utóbbi jobbkormányos volt, Franciaországban, képzelhetik, hogy rettegtem, hogy előzésnél rommá töröm…

Közben az öregek egyre jobban belemelegedtek a dumába hátul, és mivel én is néha közbeszóltam, angolul tették mindezt. Úgy tűnt, nekik mindegy, hogy németül, franciául, olaszul, avagy britül kell társalogniuk. Csak nekem nem volt az. Hirtelen az egy szem angol felsőfokom és a hebegős némettudásom iszonyatosan kevésnek tűnt. Összezsugorodtam a sofőülésben, és próbáltam a lehető legfinomabban vezetni.

- Tudod Paul, a múltkor jutott eszembe az XM modellfrissítésénél, milyen óriási dolog volt a DS bemutatása '55 őszén. Másnap vitték a szalonra, emlékszel, egy üres helyet tartottak fenn, kordonnal körbekerítve, mindenki azt hitte, hogy a 2CV utódját mutatják majd be. Nekem meg három nappal később, az első közönségnapon jelent meg az újságom a szalonon, abban benne kellett lennie. Ezért a Citroen adott még a szalon előtti éjjelen egy kocsit, hogy vezethessem a párizsi utcákon. Körbevettek a BMW-s motoros kísérők, én meg közöttük mentem, és el voltam ájulva. Ah, a DS csoda volt akkor, szerintem még ma is az. Micsoda szupertitkos prodzsekt volt… Aztán a cikk meg is jelent éppen akkor, amikor a kocsit leeresztették a porondra, és a nézők elkezdtek őrjöngeni miatta. Egy DS-t ma is bevállalnék, de nem férne el a garázsban (valami hétautós hangárja volt az öregnek, mint később megtudtam).

Ha akkor az orruk alá dugok valami diktafont, évekig élek abból, amit ott meséltek, és én soha nem élhetek meg. De mint a tipikus, pocsék memóriájú embereknek, nekem is csak az egész út hngulata, meg a DS-es sztori maradt meg, kár volt engem odaküldeni. A másik öreg hosszasan mesélt mindenféle veteránversenyekről, amiket szervezett, és szerepelt rajta mindenféle olyan csoda, aminek a nevét én akkor még nem tudtam, vagy annyira a tudatalattimban volt, hogy már ma se tudom felidézni. Még egyszer, elnézést.

A pompás Bentley után veteránautónak tűnő Rollsszal (le sem merem írni, de a saját dízel állólámpás Mercim is összeszedettebbnek tűnt utána, bár a fában, bőrben, krómban kifejezett pompája tényleg páratlan) megérkeztünk egy chateau-ba (francia vidéki kastély), az aznapi szállásunkra.

Betódultunk (bőröndöket vitte az aprónép), becsekkoltunk, mondták, szabad a délután, lehet aludni, meg ott a parkban a medence. Erről az egyről legalább van képem.

Nem tudtam, hogy víz is lesz. Nem hoztam fürdőgatyát. Újság sem volt nálam, tehát a szobában olvasás nem volt alternatíva. Szerettem volna ott lenni, ahol minden történik. És mindenki a medence körül fetrengett. Lementem a lobbiba.

- Nem lehet valahol fürdőnadrágot kapni itt? Sajnos otthon hagytam a sajátomat.

- Dehogynem. Tíz kilométerre van innen egy Hypermaché, ott biztosan lesz.

- És hogy jutok oda?

- Hát itt vannak a Rollsok, vigyen el egyet…

Így esett meg, hogy a balkáni zsurnaliszta egy jobbkormányos Rolls-Royce-szal behajtott a dél-franciaországi, vidéki szupermaket parkolójába. Kicsit a helyiek is csuklottak, néhány romos Renault R4-es összeütközött a szembejövő Citroen Visával az utcán, egy néni elesett, de érdemeleges dolog nem történt. Kiszálltam, rápittyentettem a központi zárra a távval, beléptem a boltba. Mivel az egyik zoknim is kilukadt, ezért két pár fuszeklit és egy fecskét fizettem a pénztárnál. Én voltam a tékozló milliomos, aki három rongyos vászondarabért is Rolls-szal megy közértbe. Néztek, nem kicsit.

Nem a cikkben szereplő Bentley áll a képen. Különben is, Rolls-Royce-szal mentem a boltba

Kifelé újabb pitty, beültem, felmorajlott a vényóc,váltó R-be, kitolattam, elhajtottam, ízlelgetve a retinámba égett, kővé meredt franciák látványát. Nesze nektek Trianon. Jó volt, nem tagadom, bár annyira valószerűtlen álomként éltem meg az egészet, hogy legalább ennyire valódinak érezném, ha mással történt volna meg, és elmesélné egy üveg Takler Cuvée fölött. Ilyen dolgokat nehéz feldolgozni.

Aztán kicsit próbáltam barátkozni az angolokkal (nem, Jeremy Clarkson nem volt ott) a medence szélén, majd elmentünk végre IGAZIBÓL fogadásos ruhába átöltözni. Életem első (és azóta is a nagyon kevesek egyike) útja volt, ahol nem szerepeltek magyar újságírók, akik különben klikkesednek, kerülik a gyári embert, mert idegen nyelven beszélgetni kell vele, és emiatt nem lehet félrészegen ordítozni, hangosan, hörögve röhögni.

Egy kerek asztalnál kaptam helyet, nem az aznapi két öreg mellett, hanem egy másiknál. Itt angolok ültek, egy RR-es marketinges szerű ember, egy RR-es fejlesztő, valamint a legnagyobb európai RR-kereskedő, mellesleg svájci disztribútor. Porszemmé váltam. Igazából kicsit élveztem a helyzetet. Eszméletlenül felkészült újságírók rontottak neki a terméküket nem vallásból, hanem tudásból védő szakembereknek. Nem volt itt pozícióharc, leégetés, mint a magyaroknál. Őszinte, kissé nyers beszélgetés folyt.

- Mondd Chris, miért olyan szarok a Rolls-Royce-ok, elfogyott a pénz? A kormányzásuk például csapnivaló, de a motorok is harmatgyengék.

- Ne viccelj Steve, most szedtünk elő még tizenöt lóerőt, megvannak a fékpadi mérések, nézd meg az adatokat, azok hitelesek. Csak a zajcsillapításon is javítottunk, nem veszed észre?…

Szóval ilyen hangnemben zajlott a témázás, majd személyesebb vizekre eveztek, mindenki az autóiról, házairól mesélt. Asztalunknál ült a chateau tulajdonosa. A svájci RR-importőr megkérdezte tőle – "mondja, hol talált szakembereket, akik ilyen szépen megcsinálták a gipszstukkókat? És a franciaablakokra sincs emberem, nem tudna ajánlani? Két völggyel odébb vettem egy majdnem pont ilyen chateau-t tavaly, de az első brigád elrontotta, kellenének jó munkások…"

Meg kiderült később, hogy az asztalnál ülő újságíróknak és kereskedőknek mindnek volt már legalább egy Rolls-Royce-a az életben, van, amelyiknek most is akad otthon három, egy közülük éppen a svájci szervizében várja a kormánymű-felújítást. Meg Porschék, Astonok, óriás BMW-k repkedtek kontroll nélkül a levegőben. És összeállt, hogy többnek is van chateau-ja, némelyiknek a környéken, a szerencsétlenebbjének északra (délre, nyugatra, keletre) innen. Molekuláris részecske formáját öltöttem, hátha nem vesznek észre. Nekem például nem volt még Rolls-Royce-om. Chateau-m sem, pláne nem Dél-Franciaországban (talán Provence-ban lehettünk?)

Akkor éppen az első lakásomhoz, egy egyszobás, Káposztásmegyer II-n levő, kilencedik emeleti, 30 négyzetméteres panelhez vártam, hogy az OTP rábólintson a kölcsönre. Még 33 százalékra adták (ha pontosan emlékszem), és amikor megkaptam pár héttel később, a 75 ezer forintos fizetésemnek több mint a fele a törlesztésekre ment az elkövetkező három évben.

De akkor éppen azért szurkoltam, hogy meglegyen. És nem volt Rolls-Royce-om sem, a nálam luxusautószámba menő, 23 éves 200D állólámpás Mercimet éppen akkor lakatolták borzalmasnak tűnő, 40 ezer forintos összegért, és még a fényezésére is félre kellett tennem, ami festékkel együtt legalább egy másik 40-esnek nézett ki. Lakás, luxuskocsi – otthon még királynak éreztem magam 28 évesen, de itt, a kerek asztalnál igazi hajléktalannak.

Körbement az udvariassági kör, nálam landolt a staféta.

- És ön honnan jött, milyen autója van, hol lakik?

Ezt kérdezte a chateau-tulajdonos felesége minden rosszindulat nélkül, merő udvariasságból.

- Hát, khm, nekem van egy ilyen öreg Mercim (eszembe jutott, hogy a nagy motoros W108-as S-osztályokat azért tartják valamire úri körökben, de nagyot hazudni nem akartam), így áll a lámpája (mutattam), meg kicsit dobozszerű, tudják…

- Á, a 300 SEL 4.5-ös, ismerem, egyik barátomnak van, csodás autó! Az a régi német technika, azok a bőrök…

- (lemondóan bólogattam, a saját 200D-m munkások és a nap sütése alatt szétmállott szövetüléseire gondolva, amelyeken csak a medvehéj képviselte a kultúrréteget), igen, igen…

Mercim egy évvel később. Amikor már a fényezés is készen volt. Ugye, hogy majdnem Rolls?

Szerencsére pillanatok alatt felhagytak kínvallatásommal, mert a desszert után a gazda bejelentette, hogy ő nagy bormániás, a chateau-ja alatt másfél kilométernyi pincerendszer húzódik, és mindenkit szívesen lát egy kóstolásra. Tódultunk le a meredek lépcsőn a pincébe.

- Ez itt egy 1951-es Chateau akármi, nemtommikből érlelt cuvée, nagy kedvencem.

- Ó, persze, kiváló évjárat volt, nagyon jó, de az '53-as Chateau izé még egy kicsit talán fűszeresebb...

Ilyesféle diskurzus folyt, akkor még sörivó voltam, egy szót sem tudtam értelmezni az egészből. Csak azt, hogy éppen teljes Rolls-Royce hidraulikarendszerek árát isszuk meg szórakozásiból. Azaz a többség még csak meg se itta, csak elpazarolta.

Pontosan már semmire sem emlékszem, csak arra, hogy az '51-es bor után jött egy '48-as, majd egy '62-es, majd még vagy tíz hasonló másik. Mindenki kapott, belekóstolt, öblögetett, szörcsögött, huhogott, csettintgetett, majd kiköpte a középen levő murvaágyba, ásványvízzel poharat öblített, és kérte a kövekezőt.

Képzelhetik, hogy az az ötvenéves bor, ami csikózsolti (a negyedik béből) szájába beömlött, majd öblögettetős hánykolódás után az ízlelőbimbóinál landolt, nem mehetett többé, csak úgy, az emésztőrendszer többi redőjének érintése nélkül a szabadba. Nem akartam én örökre a pokol tüzében égni…Mind lenyeltem, magyar vagyok, bírom a piát, gondoltam.

A tizedik pohár után azonban megfordult velem a pince. Az még átszűrődött, hogy itt mindenki színjózan, csak én hebegek-habogok, meg támolygok, ezért gyorsan elnézést kértem, és fáradtságra hivatkozva leléptem. Még kifelé menet elestem a saját nyakkendőmben, vagy zakószélemben (nem tudnám pontosan megmondani, melyik volt, de a szemétül meredek lépcső nyilván nagy szerepet játszott), aztán kicsit nekimentem egy-két ajtónak, amíg megtaláltam a sajátomat – nem voltam valami dicsőséges látvány, no, már akkor égtem magam előtt.

Másnap jött, amire nem készültem. Egy közeli kis faluba hajtottunk a milliós konvojjal (megint oda merték adni az egyik kocsi kulcsait, úgy látszik, nem tudtam teljesen elásni magamat lőző este), telitankoltunk (tényleg olyan volt, mint valami Pierre Richard-filmben), majd háromnegyed órányi autózás után a Le Mans-i pályán landoltunk. Na, ezt nem hittem volna, ugrott be a műrepülni felvitt parasztbácsi utolsó megállapítása.

Mint kiderült, minden márka, amelyik valaha nyert itt futamot, a verseny előtt körbehajthat autóival a közönség előtt. Először egy Bentley Turbo R hátsó ülésén éltem végig ezt (az utolsó fényképkockámat ekkor kattintottam el), majd egy nyitott Azure hátsó ülésén. Voltak már önök Sophia Loren? Nos, én akkor igen, pedig már akkor is kopasz voltam, de ez valahogy nem számított. Ferrarit nem sikerült vezetnem egész újságírói 14 évem alatt, de legalább a Le Mans-i pályán körbevittek a nézők előtt, ez is valami.

Aztán kaptunk egy saját szobát a Mazda pitstopja fölött, korlátlan szendvics- és italfogyasztással. Becsületére legyen mondva a firkász seregnek, hogy senki nem itta magát mata részegre, az előző esti incidens után már én is vigyáztam. Körülbelül százkilencven centi távolságról nézhettük az ablakon kihajolva, ahogy alattunk a Mazdában turbót cserélnek, hajnali négykor külön busz vitt bennünket körbe, hogy más pontokról is lássuk a versenyt. Nem mintha gyalog, barátokkal ez nem lenne jobb, de akkor nagyon új volt az élmény.

Párizsba másnap TGV-vel utaztunk, szintén váratlan élmény, persze addigra mindenki mindenkinek a haverja lett, ilyen kis közösségben (talán huszonöt fő) nehéz megúszni. Aztán mintha még ott is aludtunk volna egyet, mert egy reggeli repülőindulásra emlékszem, és csak vasárnap kerültem haza. Aztán született az egészről egy semmitmondó, pocsék cikk, semmitmondó, pocsék képekkel (az első az én hibám, a második a Rolls-Royce-é). Kicsit már amiatt is égek, behoztam az újságot, megnéztem, de hadd ne mutogassam, higgyék el, hogy ótvar.

Azóta is kétpólusú az életem (és szerintem az autós újságírók nagy része hasonlóan érez), ha utakról van szó, de azért közeledtek a végek – már jobb körülmények között lakom, az utak viszont ritkábbak, másodosztályon reptetnek, és kevésbé fényűzően lakatnak. De még mindig huszonnégy éves Mercivel járok, most is lenne magyarázkodni valóm a kerek asztal körül. Some things never change, you know…