Úgy járt körbe a kulcsa a szerkesztőségben, mint egy jóféle rakéta egy züllött kerti partin. Felszabadultan, lelkendezve szállt ki belőle mindenki, nehezen engedve el a kormányt: ez aztán az igazi hot hatch, élményautó a javából, nem lehet vele nem betyárkodni, milyen jó, hogy ilyen lassan is fergetegesen gyorsnak érzed magad. És mennyire eszményi állapotban van: minimális rozsda, szinte mindenhol eredeti fény, közel tökéletes belső. Egy hétvége alatt rendbe lehet rakni. Aha.
Egyedül nekem nem voltak ilyen illúzióim, amikor megvettem az XR2-est. Kétségkívül hirtelen felindulásból történt, egymásra halmozódó véletlenek következményeként, de még azon a bohémságba katapultáló tavaszi napon sem hagyott el teljesen a józan eszem. Amikor a Fiesta nyitott motorházteteje felett az eladó kezébe csaptam, pontosan tudtam, hogy beteg a váltó és fel kell újítani a karburátort. Mivel sokat állt az autó, számítottam arra is, hogy hozzá kell nyúlni a fékhez. És azzal is tisztában voltam, hogy egy harmincéves, filléres magyar autón a nyilvánvaló hibákhoz idővel még egyszer annyi hozzájön. De nem baj, a szerelés az életem.
Különben is, a kis piros Ford ment, nem is akárhogy, és volt rajta két hónap vizsga. Ha szétborítom és elakadok, még a végén elfogy róla a műszaki. Úgyhogy megtankoltam és jártam vele. Minden egyes út mámorító volt. Ez a pöcsköszörű kihozta a huligánt belőlem, aki már több éve békés dízelröcsögéssel közlekedik a városban. Versenyeztem, furakodtam, gyorsulgattam, mint egy hülyegyerek. De jó volt.
Aztán miután harmadnap harmadszor kellett belecsurgatni tíz litert úgy, hogy nem mentem vele negyven kilométernél többet, meggondoltam magam. Na jó, rendbe rakom a karburátort, hiszen szemmel láthatóan ömlik bele a benzin; ami kijön a kipufogóból, abból egy másik autó még simán elmenne. A végén felhígul az olaj a hengerfalra kicsapódó benzintől, aztán csapágyas lesz.
Nem nagy ügy leszedni a karbit, Pista mégis majd kiesett a padból, úgy jelentkezett, hogy jön segíteni. Végül a munkamegosztás mellett döntöttünk, ő rendbe tette az előtte lehúzhatatlan jobbos ablakot, pöcsölt egy sort a külső tükörrel és két percre működőképessé tette a tükör fölé szerelt órát. Amikor röhögtünk, hogy még stoppert is építettek bele, már kész volt a karburátor is. Mármint kipucolva, átnézve, kézzel vágott tömítéssel ideiglenesen helyre rakva.
Mindkét membrán, a gyorsítópumpáé és a teljes terhelésen dúsító rendszeré is el volt öregedve, szétrepedezve, áteresztették a benzint. Elsővel nem tudtam mit csinálni, másodikat átmenetileg ledugóztam, amíg megszerzem a javítókészletet. Az automata szívatót is visszatekertem, így melegen már ki is nyitott, de az alapjárat-emelő lépcsős tárcsa hiányzott belőle, így nem lehetett rendesen belőni.
Első eredményként nem volt rossz, hogy majdnem sikerült felezni a fogyasztást, de az XR2 harciasságából is visszavett a normalizálódó keverékképzés. Hamar keríteni kellett egy felújító szettet a Weberhez, hogy visszajöjjön a teljesítmény. Árulnak ilyet a nagy nemzetközi licitálós szájton, de nem bírtam volna kivárni a postázást. Szerencsére emlékeztem még régről a budaörsi cégre, ahol szinte mindenféle karbihoz árulnak javítókészleteket, volt is nekik raktáron. Hurrá, egy napi tankolás árából enyém lett a két membrán plusz néhány papírtömítés.
A második szétszedés után már egészen gyárias lett a karbi, az első próbakörökön jelentkező a melegedési problémák viszont nem szűntek meg. Rézhűtő, csak be kell forrasztani a lyukat, nyugtatgattam magam, hiszen meleg motornál a hűtőrácson át vidáman pisilt kifelé a Fiesta, mint valami brüsszeli kisfiú. A viccesen kicsi hűtőt egyik este ki is szedtem, vízkőoldóval vagy fél kiló lerakódást mostam ki belőle, és némi szenvedés árán be is forrasztottam a beömlő csonk környékén felhasadt szálakat. Amikor visszatettem, nem folyt ugyan, de a harminc éves hűtő, réz vagy sem, annyira szétégett, megridegedett, hogy tudtam, új fog kelleni.
Folyadékveszteség nélkül, kipucolt hűtővel is megmaradt a melegedés. Kidobtam belőle a termosztátot, hogy kizárhassam azt a hibaforrást is. Változatlanul nyugtalanító maradt a hőháztartás, városban, óvatosan gurulva ugyan el lehetett kerülni a piros mezőt, de az XR2 nem erre való. Amikor kimentem vele az Oldtimer Sokadalomra, Budaörsre, a pár kilométeres autópályán világossá vált, reménytelen a helyzet.
Még mindig reménykedtem benne, hogy a ramaty állapotú hűtő a ludas. Némi kutatással kiderítettem, hogy az 1,3-as hűtője megegyezik az XR2-ével, csak a ventilátor felfogatása más. XR2-hűtőt ugyanis évek óta nem lehet kapni. Találtam viszont elfekvő készleten egy új 1,3-ast, nevetséges áron, le is csaptam rá. Egy kis bűvészkedés a lemezollóval, pár suhintás a harmincdekás kalapáccsal, és elégedetten dőltem hátra az új hűtő pazar látványától, rajta a gyári ventilátorral. Egészen addig, amíg fel nem kúszott a hőmérő a pirosba.
Azt hiszem, ekkor jött el a pont, amikor már nem tudtam tovább befogni a szemem, a két ujjam közötti résen át belestem a kiegyenlítő tartályba. Naná, hogy bugyborékol. Nem is kicsit. Szóval hengerfejtömítés. Van nagyobb baj is ennél, szögegyszerű, oldalvezérelt motor, pikk-pakk lent van róla a hengerfej. Fillérekért van hozzá tömítéskészlet, egy síkolás sem a világ, legfeljebb egy-két estés műsorszám a szerelés.
Csakhogy a műszakiból már csak pár nap volt hátra. A repedt szélvédővel, az egyre jobban rázó, kicsit befogó fékkel, a felemás gumikkal meg kellett volna valamit kezdeni. Közben a Rozi is egyre jobban összevonta a szemöldökét, hogy egy kis fruska miatt hanyagolom, a BMW-t pedig hamarosan el kellett volna hozni a lakatostól. Nem volt más választásom, bármennyire is zokogtam, kicsit félre kellett tenni az XR2-t.
Amíg lejárt műszakival ácsorgott szomorúan, szembe jött velem egy felnigarnitúra, amit lényegében a ritka, 185/60-as 13-as gumik miatt vettem meg. Persze nem bírtam ki, felpróbáltam a Fiestára, bitangul néz ki, csak elöl kicsit beleér a féknyeregbe. Egy nyomtávszélesítővel talán lehet orvosolni a problémát.
Aztán Rozi kis kéretés után csak összeállt valahogy a nyár közepére, a 02-esem pedig elfoglalta jól megérdemelt helyét a garázsban. Miután lecsengtek a két örömünnep utórengései, Pista jó időzítéssel elkezdte böködni a vállam, és halkan odasúgta: pályanap októberben. Váratlanul ért a merénylet, felkészületlennek éreztem magam. Múltkor el se tudtam menni, most nem lenne szabad kihagyni.
Egy gyors leltár után hirtelen nem találtam alkalmas vagy azzá tehető autót a flottában. A BMW céldátuma jövő nyár, ha Rozival bárkit elverek a Slovakiaringen, abból botrány lesz, az Audival pedig végképp nem lenne öröm körbekormolni. Van itt még valami piros göb a centis por alatt, mi is volt az? Hoppá.
Éjszakába nyúló crova-orgiákkal lóhalálában felkészülni egy bulira nem jó. De az XR2-t rég rendbe kellett volna már rakni, most legalább megvan a motiváció. Október közepéig van is még egy kis idő.
Első a hengerfej-probléma, döntöttem, majd egy dupla húsos hamburger árából meg is vettem a tömítéskészletet. Pista, ez a fáradhatatlan palóc betársult a wellness-délutánba, ketten nem fogyasztottunk el három citromos sört sem, már lent is volt az öntöttvas fej. Volt rajta dzsuva bőven, a sallangok elpucolásával több időt töltöttünk, mint a szereléssel.
A motorblokk tetejét pedánsan letakarítottam, szép lett a felület. A hengerfejet is kivakartam a koszból, a vastag vízkőlerakódás a kipufogószelepeken arra utalt, nem tegnap kezdte el inni a vizet. Ehhez képest a hengerfejtömítésen nem látszott egyértelmű nyom, hol fújt ki a motor, de amikor a hengerfejre feltámasztottam a vonalzót és érezhetően billegett, úgy gondoltam, kellő körültekintéssel diagnosztizáltam a hibát. Nem véletlenül magyarázkodom itt ilyen körülményesen, mert végül természetesen nem lett jó.
Elvittem a bizalmamat élvező hengerfejeshez, pakolja szét, nézze át, síkolja fel, rakja össze. Nem akartam magam szétszedni az asztalosszorítóból épített szeleprugó-összenyomómmal, minek, ha a hengerfejesnek profi szerszámmal öt perc? Lehet, hogy hiba volt. Köszörülni kellett a szelepeket, felmarni az ülékeket, rondán be voltak égve, mondta emberem. A Fiesta megvásárlása óta az első fájdalmasabb összeget neki fizettem ki a hengerfej-felújításért. Természetesen új tömítéssel, nyugiban, körültekintően tettem fel a fejet. Négy lépcsőben húztam le, előírás szerinti nyomatékkal. És megint bugyog.
Igazából nem tudom, hol szúrtam el. Remélem, rájövök, amikor majd újra leszedem. Jelenlegi tippem egy alattomos repedés vagy átrohadás valahol a kipufogócsatornában. Vagy a blokk teteje görbe. Esetleg selejtes a hengerfejtömítés.
Ha egyszer lepattantunk, nem jó dühből nekifutni másodszor, úgyhogy ezután inkább a vizsgára felkészítésre koncentráltam. A féktárcsákat garantáltan fel kell szabályozni, az a felni lyukain át is látszott. Vasárnap este, gondoltam, levezetésként lekapom a rozsdás tányérokat, hogy hétfőn az esztergályosnál kezdhessek. A mechanikus rutinmunkától szinte el is feledtem a bugyborékolás miatti bánatomat, kellemes éjszakai jazz-műsor kezdődött a rádióban, talán Marcus Miller pengetett valami húzós funkyt.
Először nem is kapcsoltam, amikor lehúztam a bal oldali féknyerget, és kiesett a ferodo-kifli. Mire másodszor odanéztem, és kicsit megmozgattam a nyerget, kiesett a másik is. De a tartóvasa bent maradt. Mivan? Így autókáztam pár száz kilométert, így ment végig a fél szerkesztőség az XR2-n, és esküszöm, nem lehetett érezni semmit, csak hogy kicsit üt a fék. A végén kicsit befogott és nyöszörgött, de alig észrevehetően. Nem vagyok egy huhogós típus, de erre megemelkedett a szemöldököm. Lényegében levált a fékbetét kopóanyaga a vasról, és csak azért maradt a helyén, mert elég vastag volt ahhoz, hogy ne csússzon ki a féknyereg öntvénye mellett. Ez tényleg veszélyes lehetett volna, nem úgy, mint egyesek szerint ABS nélküli autóba ültetni a családot.
A féktárcsákat szépen felhúzta az esztergályos, az új betétekkel finom lett a fék. Miután a dobok hasonló kúrán estek át, nem volt más hátra, mint a fékfolyadék-csere. Amióta a 02-esemnél új fékfolyadékkal négyről hétre sikerült emelni a pedálbeesés előtt megtehető körök számát a Hungaroringen, feltétlen híve lettem a módszernek. Egy liter DOT 4-es, és ha nincsenek berohadva a légtelenítő csavarok, nagyjából egy óra meló az egész. Bőven megéri, ha széria fékkel készülünk pályázni.
Egy új szélvédővel nagyjából vizsgakész állapotba is került az XR2, csak az időközben elfüstölt indexkapcsoló állt a műszaki útjában. Egész pontosan a fényváltó része égett szét egy rossz kontakt miatt, és az ideiglenes patkolást szerettem volna lecserélni egy működő refi-tompított kapcsolóra. Valami sugallat hatására beütöttem a Vaterán, hogy Fiesta indexkapcsoló. Nem akartam hinni a szememnek, a harmadik találat egy Mk1-es bajusz volt. Azonnal le is ütöttem.
Pár levélváltás után kiderült, hogy a rendkívül segítőkész siófoki bontósnál van más is a Fiestához, így a végén, ahogy az alkatrészvásárlásnál már csak lenni szokott, egy kisiskolás méretű pakk landolt az asztalomon. Műszerfaltest, közel hibátlan állapotban, bár a kesztyűtartó nélküli, díszcsíkos változat, mégsem tudtam ott hagyni. Hűtő kiegyenlítő tartály, ami nálam már többször javított, és foszladozik. Szellőztető ventilátor, az ugyanis le van égve. No meg az indexkapcsoló. Beépítettem, hibátlan.
Szűk négy hét van még hátra a pályanapig - attól tartok, feszes lesz a program. A műszakit jövő héten szeretném letudni, utána jön a váltójavítás, amit valószínűleg kiadok bérmunkába, nem férne bele az időmbe. Aztán leugrik megint a hengerfej, annak én szeretnék a végére járni. Ha sikerül nyomtávszélesítőt szerezni, felpakolom a széles felniket, ha nem, átrakatom a gumikat a gyáriakra. Aztán reszkethet Rézmányi az XR2i-jével, közel vagyok súly-lóerő arányban. Igen, Balázs, az a perzselés, amit a tarkódon érzel, a kis piros Mk1-es lehelete. Melegszik vagy sem, egy-két gyors körre jó lesz.
