Amikor veteránautóról esik szó, hajlamosak vagyunk múzeumban, kivilágítva álló, évente – jó esetben – háromszor beindított, agyondédelgetett műtárgyakat magunk elé képzelni. Pillanatok alatt elröppent ez a gondolatom, amikor a Széchenyi tér közelében észrevettem a lezúzott farú 250 SL-t.
A Donau Masters veterántúra céljában, az autók közt bóklászva az orromat időnként meg-megcsapó benzin-, illetve olajszag, a kasznikra száradt sárfelverődés egyaránt arról árulkodott, hogy ezeket a kocsikat – bár kétségkívül megbecsülik – használják is. Valahogy sokkal nagyobb élmény szabad téren, esetleg menet közben megcsodálni őket, mint egy hűvös, csöndes teremben. Persze ettől még felmerült bennem a kérdés, milyen csapnivaló érzés lehet az, amikor az ember megsétáltatja ötvenéves Mercijét, aztán egy kereszteződésben, vagy lámpánál belecsattannak hátulról. Csikós Zsolt szerint nagy szerencse a bajban, hogy a lökhárító sértetlen, mert a típusnál az az egyik legdrágább alkatrész.
Nyilván benne volt a kockázat, amikor július 5-én már hetedszer rajtolt el a mezőny a németországi Ulmból, majd a Duna folyását követve, Ausztrián és Szlovákián keresztül célba vette hazánkat. Nem csupán szórakozás ez - minden kétséget kizáróan embert és technikát próbáló feladat az akár 70 éves matuzsálemekkel megtenni a majd' 960 kilométeres távot, idén ráadásul a hőség tovább fokozta a nehézségeket. Végül a közel kilencvenfős mezőnyből nagyjából harmincan potyogtak ki.
A budapesti Széchenyi téren felsorakozó autók közül a legnagyobb érdeklődés az 1929-es Ford Racert övezte. Az A-modell alapjaira épülő versenygép motorja 3,3 literes, 40 lóerős. Kezelőszervei csak nyomokban hasonlítanak a modern autókéhoz, biztonsági felszerelésekkel nem igazán találkozunk – hacsak nem számítjuk a lábtérben elhelyezett tűzoltó készüléket. Ami viszont magyar szemmel megdöbbentő volt: 2013-ig érvényes műszakival rendelkezik. Volt egy olyan érzésem, hogy ha itthon gurulnék be egy hasonszőrű vassal műszakira, sírva-röhögve hajtanának el.
A rózsaszín Cadillac-et már többen megénekelték, maga Elvis is birtokolt egyet – igaz, nem ebből a típusból. A közel hatméteres, nagy tepsi, a hatvankettes Convertible a látogatók figyelmét sem kerülhette el. Az amerikai autók fanatikusainak azonban nem csak ennyi jutott: 67-es Mustang és tűzpiros Corvette Stingray is érkezett Budapestre. Hihetetlen, hogy az 1973-as Chevy-nek mennyire időtálló a formája. Nehéz elképzelni, hogy valaki ne kívánja meg első látásra. Alapvetően nem vagyok elvakult éljenzője az Egyesült Államoknak, de a hatvanas-hetvenes évek Amerikája képes úgy megragadni, hogy soha többé nem ereszt. Régi vágyam, hogy egy ilyen csodajárgánnyal – többedmagammal - végighasítsak a legendás 66-os úton – ki tudja, talán egyszer megadatik. Célszerszámnak mindenesetre a Stingray megtenné.
A mezőny nagy részét alkotó Porschék és Mercedesek közt itt-ott felbukkant egy-egy Rolls-Royce, Karmann-Ghia, Opel GT és Ford Capri is. A Borgward Isabellára pillantva pedig szoros formai rokonságot fedezhettünk fel a púpos Wartburggal. Ezek a különlegességek most elhomályosították a kísérőautóként érkező SLS AMG-t is.
Meglepő módon egyébként nem taposták egymást a látogatók, jóval nagyobb tömegre számítottam, igaz, résen kellett lennem, hogy ne kerüljek be egyetlen ismeretlen család fotóalbumába sem. A nézelődés közben a hangulatos aláfestő zenét aztán kis közjáték nyomta el. A kocsik közt tántorogva szlalomozó, borvirágos arcú öregúr, aki teli torokból ordította: „Jaguár, kolléga, ungárise Jaguár!" - szerencsére nem borult rá a magánszámot kiváltó E-Type-ra.
A Donau Masters klasszikusai 2006 óta szelik át a négy Duna-menti országot. A veteránautó-különlegességek szélesebb körű megismertetése mellett jótékony célokat is kitűztek maguk elé: az SOS Gyermekfalvakat támogatják.
