A hadviselésnek hagyományosan jó a PR-je, van rá pénz bőven. Bele se merek gondolni, hogy mennyibe került Kecskemétre trélerezni az egykor itthon rendszeresített MiG-eket, letelepíteni azt a hihetetlen mennyiségű fröccsöntött toalettet, összehordani a sok harci járművet, bezacskózni a sok ingyenvizet és idetrombitálni rettenetesen mennyiségű, hetvenvalahány repülőgépet. Valószínűleg felfoghatatlan az összeg, amit komoly könyvelési trükkökkel lehet elfogadható mértékűre kozmetikázni. És persze azzal, hogy azért bevételt is hoz, igaz, az idén nem a szokásos 80-100 ezer néző jött el, hanem csak 35 ezer. Bár az nehezen lefordítható forintokra, hogy a hadsereg szimpatikusabb lesz az embereknek – akár mint munkáltató is. Megjegyzem, az idén a Mercedes is elhelyezte a maga kis toborzó molinóját, elvégre egyre közelebb a kecskeméti gyáravató.
Ugyanakkor azt mondom, hogy még mindig jobb, ha a katonák ilyen repülőnapokon repkednek, mintha élesben háborúznának. Mert nincs annál jobb érzés, amikor az F-18-as utánégetővel kifordul, és olyan a hangja, hogy az egész tüdőd remeg. Illetve van jobb. Amikor a Szu-27-es kötelék lassú fordulózik, mert akkor már nem csak a tüdőd remeg, hanem az egész tested. Meg a föld is. De ilyen műsorszám nem volt, noha itt voltak az ukránok, de csak statikusan – azaz kiállították a gépeiket, de nem repültek. Kár, mert úgy 15 éve láttam ilyesmit, és szenzációs. Egyben rémisztő.
Persze, nem rettegni megy az ember repülőnapra?
Én spéci két dolgot kedvelek: a vadászgépeket, a kötelékeket. Sajnos a légcsavaros műrepülés számára kicsit sok ennyi tér, hiába teszik ki a lelküket a pilóták, a nézőtér teljes hosszában elvesznek. Azonban Kecskeméten nemcsak repülők voltak, hanem földi járművek is, a délelőtti rossz idő miatti csúszás bőven adott időt az átnézésükre.
Valószínűleg nem olvastam elég figyelmesen tavaly decemberben Winkler afganisztáni cikkét, mert abban szó esik három magyar Cougarről, igaz, azt, hogy ezek a mieink, vagy csak használjuk őket, nem részletezte. És tényleg a mieink, így sivatagi álcázó festéssel, ami nyilvánvalóan nem a kis-kunsági futóhomok tovaterjedése miatt szükséges. Egyébként a Cougar tűzszerészjármű volt az egyetlen, amelybe nem engedték az embereket beülni. A piros kordon, robbanásveszély felirattal elég volt a kémek elriasztására. (Amúgy a cikk készítésekor Winkler sem fotózhatta a jármű belsejét, biztos lehet ott valami titok, bár ő nem látott semmi különöset. Persze, ez is lehet egy titok.)
Az összes egyéb járműbe be lehetett szállni, brummogni, kormányt tekergetni, fotózni. Így a két-, három- és négytengelyes MAN és Rába tehergépkocsikba is. Ezekből szédítő mennyiség ácsorgott a bemutatón, mindenféle felépítménnyel, önrakodó kivitelben, lőszer-, üzemanyag-, ívóvíz-szállító és natúr tgk-kivitelben. A söfőrökkel beszélgetve kiderült, hogy szeretik ezeket az új gépeket, amelyek MAN-fülkével és motorral, ZF váltókkal és Rába hidakkal készülnek. A hivatalos műszaki adatok alapján egyébként a H14-es kéttengelyes teherautó, teljes terheléssel 46 fokos (nem százalékos!) emelkedő leküzdésére képes, ami döbbenetes érték. A szabad magassága pedig 40 centi. Egyedül a klíma hiányzik belőlük, bár az újabbakból már van légkondis is – ezek állítólag a LED-es lámpákról ismerhetők fel. Hiába, a tuning a hadászatban is felütötte már a fejét.
A Rábák túlsúlya remélhetőleg a Honvédség teljes gépparkjában is meglesz, de azért hoztak annyi Kraz-t, Ural-t és egyéb orosz gépet, amennyi az egészséges katonanosztalgiához kell az öregebbeknek. Ezek voltak még az igazi gépek, sóhajthatnak fel, amikor meglátják a 38,8 literes (nem elírás, ennyi), V12-es, 780 lóerős gyorsjáratú bulldózert – mert volt még bennük anyag... Sőt, rövid ideig még üzemanyag is.
Aki esetleg eddig nem értette volna, hogy miért gyártják mind a mai napig a Mercedes G-osztályt, az most megvilágosodhatott Kecskeméten, ugyanis a Magyar Honvédség lassacskán lecseréli UAZ-ait a katonai G-Mercikre, gondolom, a hadi megrendelések még sokáig életben tartják a típuscsaládot – azt a pár polgári kivitelt is beleértve, amivel a rózsadombi háziasszonyok leugranak sütiért a Szépvölgyi útra.
A már nem hadrendben lévő légi járművekből is remek bemutatót hordtak össze, gyakorlatilag az összes régi MiG vadászgép itt sorakozott – a 15-östől a 23-ig, a Szu-22-n át az összes helikopterrel együtt. A kedvencem egyébként a Cápeti nevű 21-es, amely valamelyik taszári repülőnapra készült, ha jól emlékszem. Egy biztos, valahol Csehországban vettem egy ilyen matricakészletet a gép 1:48-as modelljéhez, igaz, a projekt kissé megrekedt, de a most készített részletfotók talán új lendületet adnak. A vicces az, hogy román színekben még repült is MiG-21-es, igaz, erősen modernizált fedélzeti elektronikával. Mi meg itt búcsúztattuk a MiG-29-eseket, ezentúl csak Gripenek állnak rendszerben.
Egy ilyen forgatagban az ember afölött is majdnem elsiklik, hogy Magyarországon van repülőgépgyártás, erről a statikus kiállítás végén ácsorgó két ultrakönnyű gép tanúskodott. Az egyik könnyebb volt, mint a másik: az Apollo Fox üresen úgy 265-285 kiló, a másik, a Corvus Phantom biztos 300 fölött van. Hozzáteszem, az utóbbi egészen repülőgépszerű, sőt, létezik behúzható futós változatban is. Ja, és Bessenyei Péter is egy Corvussal repült mostanában a Red Bull Air Race-eken, úgy hívják a típust, hogy Racer. Persze, az nem ultralight, mint valami joghurt.
A magyar gyártók mellett bukkantam egy főleg oktatással és repülőgép-forgalmazással foglalkozó cégre, akik kiállították minden repülésoktató álmát, a turbódízel repcsit. Hogy még nagyobb pofont kapjanak a jövedékiadó-bevételek, a Diamond DA42 TDI két darab, kétliteres Mercedes dízelmotorját átállították gázolaj-üzemről kerozinra. Nem rossz, mi? Ilyennel kéne taxizni!
Számomra azért az F18-asok, MÍG-29-esek, a francia Rafale és az orsózó olasz C27-es katonai szállítógép mellett azért az örök Frecce Tricolori jelentette a fő látványosságot, fej-fej mellett a Török Csillagokkal. A török csapat szpíkerének magyar nyelvű közvetítése már önmagában megért annyit, hogy az ember elmenjen a repülőnapra, és nem a vicces akcentusra gondolok, hanem arra a kedvességre, ami átjött az egész show-n. Mindamellett, hogy rettenetesen régi gépekkel mutatnak olyasmit, hogy a közönségben végigmorajlik egy hatalmas hú. Persze, Vári Gyula óta tudjuk, hogy sosem a legnehezebb figuráknál, de hát tudni kell a közönségnek repülni. Amikor a mínusz 3-4 g-s kunsztokat mutatták, maximum a szakemberek bólogattak elégedetten.
Azért a nap végére kiderült, hogy még mindig az ötvenéves olasz csapat rajzol a legszebben az égre, gondolom nálunk további népszerűségi bónusz, hogy mindezt piros-fehér-zöldben teszik. Vagy zöld-fehér-pirosban? Na mindegy, attól függ, éppen melyik gép van felül, és melyik lent.
