Sokkal kisebb kockázat egy olyan autóval elindulni 3000 kilométeres túrára, amelyben már van tíz-húszezer, majdnem problémamentes kilométer, mint egy olyannal, amit ezer kilométerrel ezelőtt szereltünk össze, ráadásul kevés gyári, széria alkatrésszel. A cél a Spa Francorchamps F1-es pályán tartandó Bugshow, az európai léghűtéses VW találkozó. Az Oettinger replika Bogár mellett még jött egy vízhűtéses boxermotorosból léghűtésessé alakított Oxyboxer, egy vintage speed stílusban épített 1,6-os Cal-looker, és egy széria 1200-as, mind Sopronból. Az Oxyboxer szintúgy mindössze ezer kilométerrel a háta mögött, a fehér Cal-looker már jóval többel, a kék 1200-as pedig a maga széria, halálos megbízhatóságával, azonban csak 34 lóerővel követte a csapatot. Vagyis nem követte, mert ő ment elöl, diktálva a tempót.

Nem rejtem véka alá, mindenre felkészültem. Vittem szelepet, szeleprugót, drótot, széles ragasztószalagot, komplett osztófejet, olajcsövet, pillanatszorítót, benzincsövet, meg még ami csak eszembe jutott. Ki tudja, mi lesz. Anyagi helyzetemet figyelembe véve inkább az út mellett megjavítom, mint hogy trélert hívjak elszállítani. Ismerem az autót, minden csavarját, ha valaki segít visszatenni, akkor már ki tudom venni egyedül is a motort, ha meg már kint van, szétnyitom akár két órán belül. Be akartam tenni egy másik differenciálművet is, meg két oldalfedelet hozzá, de ott már éreztem, hogy egyik túlzásból a másikba sodródom, ez azért már kicsit sok lesz. Váltótartó bakot azért bekészítettem.

Soproni barátom, Schlosser Zoli, az Oxyboxer építője és tulajdonosa sem esik kétségbe, ha összeolajozza a kezét, arra gondoltam, ketten bármit meg tudunk csinálni. Azért az indulás előtt nem nagyon tudtam aludni, néztem a plafont, és azon gondolkodtam, mi történhet. Szétrepül az osztófej. Van másik. Ötperces meló, stroboszkóp is akad. Beszakad egy szelep. Motor ki, hengerfej le, remélhetőleg a henger nem sérül, szelepcsere, becsiszol –csiszolópor van? Reggel még beteszek. Még mielőtt kiagyaltam volna, hogyan fogom az árokparton hónolni a karcolt hengert, megszólalt az ébresztő. Irány Belgium!

Bécs után találkoztunk a soproni különítménnyel, addig toltuk a 130-at. A kilenc liter alatti, a vártnál kisebb fogyasztáson meglepődtem. A meglepődésem már-már kételkedésbe csapott, amikor a 100-110-es utazónál 100 kilométerre alig több mint hét litert fogyasztott a motor. De ezt aztán 3000 kilométeren át bizonyította, végül elhittem.
Persze hazafelé már azon agyaltam, hogy nagyon kevés ez a benzin, eggyel nagyobb főfúvóka hozhat egy kis lóerőt…

Útközben az 1200-ason cseréltünk egy bogaras tuningműhelyből ingyen kapott hátsó fékdobot, mert a tengelycsavar lelazulása miatt megette belőle a bordázatot, de ennyi. Semmi több, olajos horror sztori nuku, elmaradt az ötletelés, a dróttal kötözés.
Este megérkeztünk, elfoglaltuk a kempinghelyet, nem kellett altató.

Másnap hajnalban az ötszáz méterre lévő zuhanyzóba háromnegyed óra alatt értem be. Törülközővel a hónom alatt, fogkefével a kezemben, WC-papírral a zsebemben belebonyolódtam egy turbós bogárba, megnéztem egy egyedi befecskendezőt, láttam egy kerámia Porsche-fékes 1303-ast, és máris teljesen más irányba mentem.

Mint amikor a parasztgyerek felkerül a Vidámparkba. Elgondolkodtató, hogy egyesek mennyi pénzt és munkát tesznek egy bogárba, gondolom, ők valóban szeretik a kis dudukocsit.

Két napig csak nézelődtünk, mentünk a pályán, gyorsulási versenyt bámultunk, autókat elemezgettünk, miért ilyen, miért olyan, milyen ez a gázrudazat, miért oda tette az olajhűtőt, hova vezette a kipufogót. Aki nem éli ezt a témát, másfél óra után kiütést kapott volna az unalomtól, egy nap múlva meg belehal. De ezek nem mi vagyunk. Repültek az órák, gyűltek az élmények, és tervezgettük, hogy mit fogunk majd télen csinálni.

A stílusok kavalkádja volt. Akadtak pályára épített, becsövezett, sok Porsche-alkatrésszel fűszerezett German-style modellek, klasszikus Cal-lookerek, a kaliforniai stílusban sportosan átalakított, orra buktatott utcai drag-modellek, valamint patkányok is. Utóbbi egy érdekes vonulat. Kívülről rozsdamarta, idő ette, matt és fakó, de a fenéklemez hibátlan, a motor erős, a felni csillogó és méregdrága. Műszakilag ötös, de a külcsín egy bontószökevényt idéz. Ne gondolja senki, hogy egy ilyen autó olcsó. Fényezni ugyan nem kell, de minden egyebet kijavítanak rajta. Meg persze kell hozzá érzék, hogy mivel kell ellenpontozni a patkány kinézetet. Általában felnikkel és drága kiegészítőkkel.

Vasárnap indultunk haza, nagyjából 10 órakor, és hajnali kettőkör estem be az ágyamba - pontosabban hasast ugrottam bele. 1280 kilométert nyomtunk le egyben, egy darabig 110-zel, majd a csapat szétvált, és mi ráálltunk a 130-as utazóra. Ekkor már le mertem venni a szememet az olajnyomásmérőről, és amikor zenét hallgattunk, nem rezzentem össze minden dobütésre, mert végre nem hittem, hogy most köszönt el valami a motorban.

Lassan megjött a bizalom. Németországban néha eltoltam 160-ig, az óra mutatója ilyenkor kiment a számozásból, csodálkozva néztek át másik autókból. A motor hangja ilyenkor megváltozik, a szelephang elmúlik, fordulaton előjön a mély, jellegzetes boxerhang. Ez nagyon szép, de tíz órán át bizony fárasztó.

A bejáratás hivatalosan is befejeződött, a motor több mint 4000 kilométert ment eddig összesen. Úgy tette meg ezt a túrát, hogy csak a lelkem megnyugtatása miatt kellett a motorteret felnyitni, és egyszer töltöttem rá körülbelül fél liter olajat. De csak a biztonság kedvéért. Odafelé kicsit lement a szint háromnegyedről fél alá, visszafelé már nem változott. A soproni csapat is hazaért, hiba nélkül.

Úton lenni boldogság, megérkezni a halál – mondja valahogy így a szólás, de ez itt nem így volt. Csoda volt az út az öreg Bogarakkal, nagyon jó volt ott lenni, de azért vártam a hazautat is.

A találkozó megint erőt adott a téli estékre, amikor ismét valamit alakítani kell az autón, kicsit jobbá, gyorsabbá és erősebbé tenni. Egyébként egy elég fura találkozó ez. Sokan vannak, de többünknek feltűnt, hogy a restaurált vagy megőrzött, teljesen gyári modellek nem látogatják ezt a közel 1500 autót számláló találkozót. A belga BugShow nem a veteránosok találkozója, hanem a hülyéké.

És a hülyék jól érzik ott magukat, nekem elhihetitek.