Megyünk Ágyúgolyó Futamra, mint már említettem. Mi képviseljük majd a Totalcar.hu-t augusztus utolsó hétvégéjén. Mivel roppantul szeretnénk, ha mindenki nekünk drukkolna, úgy gondoltuk, egyesével bemutatkozunk.
Hello, prokee vagyok.
Igazából nem ez ám a nevem, hanem Gábor, de erre már csak drága Anyukám és a főnököm emlékszik. Ő egyébként Jocó, de ez most nem annyira fontos. Anyukám pedig Piroska.
Első szavam nem papa, mama, vagy ilyesmi volt, hanem hidropneumatikus nyomatékváltó. Előbb tanultam meg az autómárkákat, mint ahogy a két testvérem nevét. Zsenge és harmatos gyerekkoromban készült hangfelvételeket visszahallgatva két kedvenc kifejezésem a "kocikocikocikoci" és az "akajok csináni" volt, és igen hamar szert tettem egy triciklire, aztán egy pedálos Ladára.
A családi legendárium szerint életem első autóját háromévesen vetttem, Varga Marika nénitől. Egy Moszkvics 408, három és fél háztartási kekszért. Kevésnek tűnik, de tudni kell, még a régi, jó, klasszikus kekszről beszélünk, még volt benne anyag. Ahogyan a Moszkvicsban is.
A fentiekből egyenesen következett, hogy autószerelő szakmát válaszottam.
Az utóbbi 15-16 évben nagyjából két dolog érdekel: dolgokat darabokra szedni, illetve ezekkel a darabokkal foglalkozni. Szerelek és alkatrészezek, vagy ugyanezt fordítva. Most épp az alkatrész az elsődleges. Ja, és néha írok, Autófílián, Totalcaron, Belsőségen. Mindamellett folyamatos birtoklási vágy él bennem a legkülönbözőbb autók iránt, és ezen a vágyon néha nem tudok uralkodni. Így vettem már számtalan Trabantot, egy Swiftet, egy BMW-t, sőt, egyszer hajszál híján egy ProCeedet, hitelre!
Versenyezni nem szoktam, nem is nagyon szeretek. Utcán sem, pályán sem. Az Autófília gokart-maratonokon csak Milumant sikerült megvernem, aki felakadt egy komolyabb oszlopon, illetve Rockot, aki négy méter magas, így a légellenállása vetekszik egy széllel szembefordított parabolaantennával. Ebből persze kiderül, hogy mégis szeretek versenyezni, csak nem vallom be, mert borzasztóan megalázó mindig alul maradni. Savanyú a szőlő, azt hiszem, így mondják a kínai bölcsek.
Nyerni pláne sosem szoktam, legjobb esetben is második leszek valaki mögött, ha optimális számú (nem túl sok, nem túl kevés) induló van. A szerencsémben sem bízom. Egyszer az Ifjúsági Magazinban kihúzták a nevemet a helyes megfejtők közül. Izgatottan vártam a beígért Pokolgép-posztert, dedikálva. Megjött a boríték egy levéllel, miszerint a Pokolgép sajnos elfogyott, de itt egy Neoton. Dedikálva.
Természetesen a gép felkészítését is én végzem. Nagyjából egy telitankolásban és a keréknynomás ellenőrzésében fog kimerülni. Először is azért, mert mindig a fergeteges ötletnek tűnő átalakítások szívatják meg az embert valami nevetséges hibával. Másodszor pedig azért, mert mint említettem, lúzer vagyok. Ha valamit megerősítek, tuti ott törik el. Ha kikönnyítem, akkor is. Hát nem csesztetjük a vasat, jobb nem felébreszteni az alvó büdösborzot oroszlánt.
Szóval nem vagyok nyertes típus. Azért most megpróbálom, hátha. Ha már utolsó előttiként végzünk, az nekünk győzelem - ehhez ugyanis legalább egyvalakit porba kell taposnunk. Ha pedig még ez sem sikerül, akkor eltöltünk egy hétvégét a kedvesemmel és az ő autójával, és elégedetten távozunk.
Na jó, ez nem igaz, szimpla önámítás. Baromira elkeseredett leszek, ha nem kerülünk legalább a legjobb háromba. Utálok veszíteni, gyűlölök minden színt az aranyon, ezsütön és a bronzon kívül, és iszonyatosan megalázottnak érzem majd magam, ha nem a mezőny elején végzünk.
Segítsetek, drukkoljatok, legyetek velünk lélekben és betűkben!
