Tudják, a fekvőlámpás Mercedesek egyik legzavaróbb hibája, hogy az üléseik leszakadnak. Főleg az elsők, kiváltképp a vezetőé. Már egy átlagautó szivacsülése is elég pocsék tud lenni, amikor valami benga nagy ember szétüli, de a W123-asban epedás az ülés, mint minden Igazi Mercedesben. Masszív acélváz, beleapplikálva rugók, az ülőfelület huzata alatt afriktömés (xxx), az afriktömés egy lapos drótvázra rádolgozva, ez a drótváz ül rá a rugókra.
Amikor jó, csodás. Lehet kicsit keményebb az autó rugózása, mert az ülés felveszi a kisebb ütéseket, ráadásul szellőzik is. Ezért lehet, hogy a Mercedes-féle MB-Tex (mikropórusos) műbőrben sokkal kevésbé izzad a test, mint valami modern kocsi valódi bőrjében. Ugyanis a modern kocsi bőre alatt műanyagból készült, levegőt nem, vagy csak alig áteresztő szivacs lakik, itt viszont óriási, könnyen szellőző odú szippantja be a testgőzöket.
Csakhogy a rugó már csak olyan, hogy eltörik. Egyrészt a beszálláskor hirtelen belehuppanó testtől (ezért van, hogy idős emberek Mercijeiben azonos futás mellett gyakran már leültebb az ülés, mint a fiatalabbakéban), a korróziótól (ha például beázik az autó, és a rugók alulról állandóan kapják a párát), vagy ha valaki rendszeresen kis felületen meggyötri őket (például beléjük térdel, nehéz, sarkos tárgyat szállít, ilyenek).
A 190-es Merci ülései nagyon hamar sokszor már 150-200 ezer után tönkremennek, a W124-eséi, fekvőlámpáséi, a második szériás állólámpáséi is olyan 250-300 ezernél hajlamosak megrogyni, a régi fajta állólámpás-fotelek 500-600 ezret bírnak tipikusan. Fecskében még szinte sose láttam leszakadt epedát, a Pontoné pedig tényleg örökéletű. Ezek után érdemes lenne beszélgetni arról, hogy a 124-esben volt-e még anyag…
Mindenesetre a leszakadt epedás ülés rosszabb, mint a kiült szivacsos. Igazából rosszabb, mintha a felújítás alatt levő Empire State building kilencvenhatodik emeletén meztelenül rászögelik az embert egy szálkás állványzati deszkára. Ferde lesz, amitől kifejezetten bizonytalannak érzi az ember az autót, pontokon nyom, töri a hátat, a feneket, borzalmas. Én speciel gyűlölöm.
Az én kombi Mercimet – amelyen most már lassan végleg rajta ragad az Era név, bár nem tetszik – nehéz, idősödő úr használta 14 éven át, az órájában 517 ezer kilométer van, és ahogy nézem, minden okom megvan rá, hogy azt higgyem, valós az adat. Ide eleve senki se teker vissza órát, de nem csak emiatt gondolom reálisnak, majd egy másik posztban elmondom, miért még. De ennyi idő után megengedett neki egy kis leszakadás.
Másfél hónapja használom az autót, utálom a hajtáslánc rángatását, a motor füstölését, béna indulását, a kormány támolygását, azt, hogy lent erőtlen, de legfőképpen, hogy vason ülök. Borzalmas, már ha rágondolok, akkor is jobban esik az irodai szék. Ami szintén csúnyán szétült és kényelmetlen, de legalább szivacs.
Különben az autó jó, mindig működik, nem rozsdás, fűt, semmiféle gyanús jelenséget nem produkál, alapvetően elégedett vagyok az állapot és a 300 ezres vételár kombinációjával, ennél rosszabbra számítottam, sokkal. Most én írok, mentem a bizonyítványomat, a kommentekben úgyis szét leszek küldve, tudom.
De itt úszik be jobbról öles pillangócsapásokkal Karesz barátom, a Szent Ember, a Viszi Autósámán. És az öles karcsapások közepette, zengő hangján, két atomvillanás-cigi között felajánl ingyen és bérmentve egy W126-osba (S-osztály, 1979-91) való ülésgarnitúrát. Nem úgy, mint a 0 forintos autók a neten, hanem valóban ajándékba. Feleségével, Margóval napokat javították ezt a két széket, háromból rugóztak, afrikoztak össze két igazán jót, a tipikus vezetőoldali kis háttámla-szakadást is megfoltozták. Ma már kicsit kopott a plüss, meg a foltozás a másfél éves felújítást követő használatban már megint elindult, de kevés ennél jobban tömött ülés van ma elöl öreg Merciben.
Hogy a W126-os nem ugyanaz, mint a W123-as, és akkor hogy megy be az elefánt a barlangba? Látják, ilyenkor jó, hogy ez stuttgarti autó. Önmagában mondjuk abban is van valami perverz szépség, hogy a háború előtti 170-es Merci kereke tökéletesen feltehető lenne egy mai S-osztályra, ha csak az osztókörét és a csavarlyukak kialakítását nézzük, más kérdés, hogy a fékek hogyan férnének el, meg mi lenne az ET-számmal.
De a W126-os és a W123-as ülése is pontosan ugyanúgy és ugyanott rögzül. Négy csavar a két sín végén, a sínek döntöttsége is ugyanolyan, az övrögzítés is, minden. Napokig pucoltam az új üléseket, mert a Karesz használatában azért ment beléjük por, először jött a Vanish Oxyval való átmosás, majd egy szivaccsal beleapplikálandó, száradás után kiporszívózandó szőnyegtisztító szerrel is átpucoltam őket, hogy tényleg kifelé is jöjjön kosz belőlük.
Ülést szerelni Merciben végtelenül egyszerű dolog. Az ember tökig hátratolja az ülést, a sínben levő első két csavart kitekeri valami kisebb 10-es dugókulccsal az első lábtérben. Majd előretolja az ülést, és hátul kiveszi az ugyanolyan csavarokat a sín másik végéből a hátsó lábtérben gubbasztva. Négy csavar. Meg egy ötödik.
Néztem én már régebben is a W123-as töréstesztjét a youtube-on, nem értettem, hogy lehet, de az ütközés pillanatában pont úgy rántotta meg az autó a bábuk körül az öveket, mint ahogy a jóval modernebb, pirotechnikás övfeszítős kocsik csinálják. Úgy tűnik, ebben a késői W123-szériában már volt övfeszítő. Csak egy sínt kell betolni az ülés oldalába, oda, ahová az övcsat rögzül, majd ezt a sínt a kardánalagútban levő, rejtett anyához hozzácsavarni. Húsz másodperc alatt szerelhető cucc, pofonegyszerű, zseniális, és ugyanilyen van a W126 ülésében is. Oldalanként tizenöt perc volt az üléscsere, és ebbe még egy kis porszívózás, takarítás is belefért a rejtett zugokban.
Eközben találtam valamit a padlón. Era alját valamiért faltól falig kiszőnyegezték, ráadásul pirosban, de egy helyen, ahol a fűtéscsövek hátramennek a lábtérbe, csak festék van. Meg egy nagyobbacska – micsoda? Egy érme? Hurrá, arany! – kiáltottam fel majdnem, és gondolatban már ki is egyenlítettem a családi kasszában az Era után keletkezett vákuumot. De nem, ezen az érmén valami alak volt.
Komm gut Heim – jó hazatérést! – szerepel rajta, a figura pedig minden bizonnyal Szent Kristóf, az autósok védőszentje. Az olaszok tesznek ilyen érmét előszeretettel az autóikba, de Era német kocsi volt, a felirat is németül van, tehát máshol is létezik a szokás. Bele van ragasztva ám, nem is lehet egyszerűen kivenni, otthagytam, hadd védje a mi családunkat is. Egy Szent Kristófnak nincs szavatossági ideje.
Egyúttal azt is nyugtáztam, hogy már hegesztették az autót, ott a varrat az ülés alatti merevítőn. De látszik is, hogy hozzápiszkáltak, ezt az eladó is mondta, Furcsa is lenne egy 24 évesen még lakatolatlan W123-as.
Ha már a padlón voltam, megnéztem a hátsó bölcsőrögzítéseket is, ami az ilyen korú Mercik egyik elsődleges neuralgikus pontja. Az ezen a tájon talált rohadás miatt egy másik fekvőlámpás kombit már nem vettem meg korábban. Erát is javították itt, látszik. Infóim szerint a lakatolás három éve történt. Szépen tartja magát a folt, aggódásra egyelőre ok egy szál se.
Ülésenként bement az öt csavar, de a szőnyegeket nem tettem még vissza, mert azokat is alaposan ki szeretném takarítani. A plüss bordója szinte pontosan megegyezik az autó színével. Ha nem is túl igényes így, mert a belső tarka lett, de legalább a kocsi nem lett tarka. Egyébként, ha valaki tud két, jó huzatú és ép epedájú, pergamen első szövetülést olcsón, ráugrok szívesen. De ez az, ami nincs, a poszt elején már vázolt okok miatt.
Ülni bennük csodás, uras. Finoman ring az egészséges epeda, a kontúrok ölelnek, az afriktömés simogatja a hátat, a Merci-plüss egy álom. Az én oldalamon a fejtámla magasságát a kihúzott támladöntő tekerő állítja (a másik sajnos nem működik), a bagószag is a felére gyengült, ráadásul bekeveredett végre valami finom tisztaságszag is. Már jobban élvezem Erát. Kezd Mercedes lenni. A jövő héten jön még érdekesség, alaposabban is belenyúlunk Karesszel. Itt találkozunk.
