Nem tartott sokáig eladni, talán egy bő hetet, ha fenn volt a hirdetési oldalon (amit belcéges ügyek miatt nem illik épp itt reklámoznom). A legfontosabb tanulság: öreg, olcsó autó eladásánál még mindig nem jövedelmező őszintének lenni Magyarországon. Szar a felismerés, de ha a dolgok pszichológiáját nézem, logikus.
Tehát hazajött végre Egerből a restaurált zöld Mercim, ismét leírom: nem maradt hely neki a garázsban, kint Bazeg, az eddigi szürke 200 D két hét alatt elmállott volna, ha megjön a hó meg a só. Restaurált autó kint nem lakik, a feleségemnek kell minimum egy hely, háromból három beálló kipipálva, Bazegnek tehát mennie kellett. A korábbi, eladó Bazeg-, hazajött zöld-, valamint fűtésjavításon átesett Panda-posztok kommentjeit olvasók talán tudják, miért magyarázom el a helyzetet sokadszorra is – remélem, ezúttal elmaradnak a Bazeget visszakövetelők kommentostromai. Vagy nem, mindenesetre több billentyűt már nem koptatok el rájuk.
Az igazán öreg és olcsó autók eladásának van egy jellegzetes rituáléja Magyarországon. Az eladó maga is általában e rituálé szerint vette korábban a járművét, a vevő – jó esetben – ismeri a játékszabályokat, ő is úgy jut hozzá. Ezek a vén gépek nálunk általában kétszer-háromszor többet futottak, viszont negyed-harmadannyira karbantartottak, ami Nyugaton már elegendő lenne a bontóba jutáshoz, alkatrészdonornak való szétszedéshez. Nálunk még mennek. Ennek megfelelően minden porcikájuk elhasznált. Nincs egy csavarjuk, amit tízszer ne tekertek volna ki és be. Az eredeti kárpitpatentjeik töröttek. A burkolataik repedtek, ragasztottak, a kis elemeik mind hiányoznak. Sorolhatnám. Romosak, mint a mostari híd.
Az ember megvesz egy ilyen autót 100-400 ezer forintért, és ha mázlija van, és nem nagyon turkál bele, kis csöpögésekkel, furcsa jelenségek mellett (ugráló műszerek, néha húzó fékek, fura koppanások, nehéz indulás) kihúz vele egy-két évet. Ha hülye, beletúr könyékig, beleborít pár százezret, csak hogy legyen egy pont olyan, romos ótvarja, mint előtte, hozzá meg egy üres pénztárcája is. Amennyiben észnél van, csak azt csinálja meg, ami menet közben tönkremegy. Ha tisztességes, a fékre, futóműre, világításra azért odahat. De az adásvételiben a "gépjárműnek rejtett hibája nincs" kitétel ilyenkor, valljuk be, maximum a vicc kategóriába esik. Honnan tudja az eladó? Így a vevő szinte biztosan szív az autóval, ha vett már régi kocsit, akkor ezt pontosan tudja is előre.
Az ilyen gép, amikor eladósorba kerül, misztikum a vevő számára. Az eladó azt a néhány erényét hangoztatja, ami még egyáltalán létezik, a vevő tíz-tizenöt perc alatt pedig megpróbálja felmérni a tragédia súlyosságát, majd vérmérséklettől, szerelembe eséstől, anyagi helyzettől és vakmerőségtől függően belevág, bekínálja a felét, vagy sikoltva elinal. Őszintén beszélni egy ilyen autóról? Mikor száz eladóból kilencvenkilenc összevissza hazudozik, a harmadik perc után beveti a „ha ennyiért nem megy el, nálam rohad meg”, avagy a „már adtak volna érte háromszázezret, de annyiért nem adom oda” dumákat?
Hát én megpróbáltam. Igazából mindig megpróbálom, ha a vevő szimpatikus, csak nepperekkel igyekszem szűkszavú lenni. Önkéntelenül réveteg autóostorozásba kezdek a második percben, és csak akkor állok meg, amikor a vevő arcán megpillantom a halálos rémületet. Sose tudom, hogy a sztori hosszától pánikolt-e be, avagy a hibalistától. Ezért kicsit dicsérem ilyenkor az autót – az én autóimon mindig van mit, hiszen szeretetből veszem, szeretetből tartom őket, még ha csak nekem tűnnek értékesnek, akkor is. Viszont jellemzően bukok az autóimon. Többnyire jó érzéssel, mert megéri a veszteséget a használat öröme.
Nos, Bazeg eladásakor őszinte voltam. Annyira amennyit, úgy látszik, már nem vesz be a magyar autóvásárlók gyomra. Az összes hibáját leírtam, amit tudtam, le is fotóztam, és beleírtam az eladós blogposztba. Mivel régóta állólámpás Mercizek, ezért tudtam, hogy Bazeg felerészben egy meglehetősen jó alany – a motorja, váltója, difije, fékje kiváló, a futóműve két szilentblokkot leszámítva szintén igen jó, van használható utastere, működik elektromosan. És felerészben meg borzasztóan rozsdás, lukas, a szélvédője halott, miként a kipufogórendszere is.
Minden egymillió forint alatti állólámpás rohad a küszöbvégeknél, indul a csipa a doblemezein, rohad hátul az oldalfal alja, valószínűleg mállik a hátsó segédkeret rögzítési pontjánál (az nem is látszik, csak ha leemeli valaki a bölcsőt), belülről eszi a rozsda az ajtóit, vizes és már csipás a csomagtérpadlója, ha nem egyenesen lyukas – és még sorolhatnám. Csak esetleg nem látszik, esetleg kis kittel kijavították, és biztosan nem annyira rossz, mint a Bazeg. De ha valaki szépet akar, közel annyira bele kell vájni az egymilliós autóba is, mint az öreg Bazegbe. Ha szalonállapotút szeretne, akkor bármilyen állólámpásnál 2-2,5 millió kiszórásának néz elébe. És még iszonyúan optimista voltam.
A kaszni nem minden. A motor a legtöbbnél nem nyomja már ki az 55 lóerőt (200D-ről van szó). Pedig egy ilyen kocsinak ma is tudnia kellene sík terepen óra szerint a 140-et (akkor megy épp 130-cal, ennyit csal a sebmérő), ma is fel kell tudnia mennie négy személlyel negyedikben az érdi M7-es emelkedőn, és nem ehet többet 9 liternél százon. Ha nem így van, adagoló-, motor-, hengerfej-javításnak nézünk elébe. Ja, és nem lehet nagyon zajos sem, 110-et fejfájás nélkül bírnunk kell benne. Bazeg tudta a fentieket.
Két hónappal ezelőtt felírtam egy Post-It-re az íróasztalom fölött, hogy a Bazegből bejön 250 ezer forint január közepéig, abban biztos voltam, hogy addigra ennyiért elmegy. Azt hittem, hogy a Belsőségben adom el, annyian érdeklődtek utána – ez lett volna egyike azon autóimnak, amiket szívesen adtam volna ismerősnek, mert szinte biztos voltam benne, hogy a látható hibáin kívül semmi nem jön elő vele. És tényleg nagy öröm volt használni. Utaltam is rá, hogy aki a Belsőségből jön megvenni, kap szép kedvezményt, a 350 ezres ár csak a nepperek takarékon tartására volt. De jön a karácsony, nem sokan vesznek mostanában veteránautót, a belsőségeseknek is takarékoskodniuk kell, sebaj, majd jövőre, más autónál, biztos árul majd valaki valamit, a Karottára például mindig lehet számítani.
Nos, itt jön a tanulságos rész. Mert egyrészt az érdeklődők mind a már említett, konkrétan mégsem említendő használtautós portálról jöttek. És hogy ne pazarolják mobilozásra a pénzt, mindegyiküknek felhívtam a figyelmét a Belsőségben levő blogposztra – ott mindent megtudnak az autóról. Nyolc telefonáló volt, nyilván elolvasták szorgalmasan a posztot, hiszen a telefonban örültek neki, hogy van. Egyik se hívott vissza többé. Nyilván megijedtek, elmentek inkább venni egy hétszázezrest, hogy idővel ugyanúgy szénné lakatolják, mint Bazeget kellett volna.
Az utolsó két hívónál már szemét voltam, nem szóltam a posztról. Jöjjenek, játsszuk csak el a magyar öregautós-átverősdis-sherlockhomesozódis-hozzáértősdist. Ha ez kell… Péntek délelőttre hárman is be akartak jelentkezni, végül az utolsó telefonálóval megbeszéltem, hogy szólok péntek délben, elment-e.
Megjött az első csapat: fiatalabb srác, apuka, anyuka. Ajjaj. Anyukával nem megyünk öreg, olcsó autót venni, ezt mindenki jegyezze meg. Öreg, olcsó autót titokban, feleség, anyuka, egész életben új autón szocializálódott gardedám nélkül, hirtelen felindulásból veszünk. Ez egy sötét, titkos biznisz, egyfajta voyeurizmus, akár. A kollégáknak sem mutatjuk meg a kiszemelt autó képeit, mert a végén még az össznépi vonyító röhögés elveszi a kedvünket. Lehetőleg az éj leple alatt, bűnözőként megyünk, eleve rossz lelkiismerettel, olyan órában, amikor az utcai lámpa fényében szépen csillog a tető, elegánsan derengenek a kárpitok, viszont rejtve marad a lukas padló, a szakadt szőnyeg, és persze felső combunk táján vörösen izzó készpénz-köteg világít a zsebünkben. Hiszen nekünk is kell hinni valamiben.
Mert máshogy sose lesz öreg, olcsó, kedves autónk, elhúz mellettünk az autóbuzéria TGV-gyorsvonata, rá felugrani se lesz esélyünk. Mert úgy lassan sörhasat eresztünk az SRS-volán mögött, benzinszagot csak tankolásnál érzünk, az olajfolt számunkra a kosszal lesz egyenlő, nem pedig a férfias gépészkedés részegítő varázsával. Megvénülünk az újszagú Skoda Fabiában, mert az volt akkor a racionális, aztán kicsivel később megvesszük a szőnyegtisztító gépet, szőnyegrojt-fésűt kapunk karácsonyra, meg finom, puha nemezpapucsot, vastag háziköntöst, ami jó melegen tart az esti kakaó és az Isaura mellett.
Persze ha az ember már annyi öreg és olcsó ótvart vitt haza az életben, mint én, akkor már kicsit jobban bírja a korhadó küszöbök, a kopott lábtörlőből pótolt szőnyegek, a tucatszám lógó vezetékek és toldott fűtés- és üzemanyagcsövek látványát. Szerencsére ez nem tipikus, a világ java része azért nem bolond. És kérem önöket, annyira azért ne szálljanak el, mint én, a súlyos rozsdaszeretet már elmebaj, valahol álljanak meg félúton. De egy öreg vasdarabot azért mindenkinek érdemes tartania, ha van rá helye, garázst már ötezer forint körül lehet bérelni, én is így szereltem Budaörsön, éveken át. Az új autók korrózióvédelme állítólag amúgy is jól tűri a sót, lakjon csak kint a Fabia, a meleg, száraz odút tartsunk fenn annak a járműnek, amelyiknek tényleg szüksége van rá. Az öregnek.
Visszatérve az első vevőkre: hátrahőköltek. Nappal volt, Bazegen légószirénaként üvöltött a sok hiba. A kísérő anyuka félve jegyezte meg, amikor a srác és az apuka elmentek próbakörre, és mi ketten maradtunk a garázs előtt – „elég sok foltoznivaló van ezen az autón, nem? Érdekes, mégis milyen szépen csillog a fényezése…”. Hát persze. A lyukakat 36 éven át gyűjtögette Bazeg, a fényezést három éve borították rá a Filmgyárban. Tudtam, hogy nem lesz az üzletből semmi, de az autóeladás már csak ilyen biznisz.
Pár perc múlva viszont megjött az IGAZI vevőm. Begurult a 190-es Mercivel – tehát nagyjából már tudja milyen egy öreg Benz – kiszállt, rágyújtott. Megkérdezte, hogy amíg a többiek tanakodnak, körbenézheti-e az autót. Beindíttatta a motort, mondta, szépen jár. Nézte a díszléceket, örült annak, ami megvolt. Lakatolni kell jó sokat, gondolta is, sebaj. Van otthon CO-gép, meg görgős prés, le tud gyártani elemeket, ha kell, úgyis van ideje, éppen eladott két másik öreg járgányt, most ebbe kezd bele. Nem, nem akar szalonállapotú autót, csak egy rozsdamentes, öreg Mergát, olcsón. Ki se próbálta, csak körbejárta még egyszer, rágyújtott még egy blázra, és kibökte, kettőszázötven, itt helyben, most.
Nem bontja el? – kérdeztem.
Dehogy, megcsinálom – válaszolta.
Megkérdezem még a másik csapatot, mégiscsak ők jöttek előbb – vágtam rá.
Arról az oldalról egy különösen véres foghúzás utáni sóhajnak tűnő, szintén 250-es ajánlat jött, de ha az úr akarja, viheti, tették hozzá. Nem volt kérdés. Negyed órával később papírdarabokat cseréltünk, kulcsot átadtam, Vevő 2. beült, elment. Pontosan ilyen tulajt képzeltem Bazegnek. Aki olcsó, lakatolni való, alapjában véve jól működő Mercit keres, nem csitti-fitti autót egy lukas Samara árán. Ő megtalálta az autót (vagy az autó őt), a lelkem nyugodt, a világban mégiscsak rend van, Bazeg tovább élhet.