Idén is volt Unimog-találkozó, értelemszerűen eggyel nagyobb sorszámmal, mint a tavalyi. Igaz, most nem külső helyszínen, hanem a Hunyadi úti Pappas-bázison, ami nekem azért is szimpatikus, mert kvázi névrokonok vagyunk. Rögtön elsőként azt az Unimogot láttam meg, amely gyerekkoromban AZ Unimog volt, később teljesen megdöbbentem, hogy léteznek másfélék is. Csak hát egyszerű időket éltünk, ilyet tudtak beszerezni a KPM-esek, vagy kik jártak akkoriban az útfenntartó-narancssárga Zukokkal. Pedig állítólag COCOM-listás volt, tehát elvileg nem is lehetett volna nálunk, ahogy az egész Varsói Szerződésben sem. De volt. És ezek döntő többsége mind a mai napig működik.

Egyáltalán, hogyan lehet egy munkagépnek rajongótábora? Például azt nem bírnám elképzelni, hogy a szövőnők kiszuperált szövőgépeket, a bányászok meg csillét babusgassanak otthon. Az unimogosok pedig itt vannak, ha nincsenek is annyian, mint egy Bogár- vagy Trabant-találkozón.

Természetesen a régi gépek között ott a Bőregér is, amelynek 1270 mm-es nyomtávja állítólag azért volt pont ennyi, mert ez volt a krumpli sortávjának kétszerese. Hiába, precíz emberek ezek a németek. Mindenesetre a Böhringert Winkler a tavalyi tali után elég alaposan bemutatta, érdemes megnézegetni. Nekem ennek ellenére a narancssárga 406-os a kedvencem, a kis buksi elejével, csillogó fényezésével, finom kis krómozott Unimog feliratával. Elvileg az Unimog-gépek már hatvanévesek, de Mercedes-Benznek csak 1951-től hívják őket, akkor került rá a csillag az orrukra.

Az eredetileg a traktor és a teherautó közötti átmenetet képviselő járgányból (ma biztos azt mondanák, hogy crossover) háromágú családfa nőtt ki, vannak a tízes nagyságrendű kicsi, a százas nagyságrendű közepes és az ezres nagyságrendű nagy Unimogok – ezek közül most a kis 20-as típus új, ennek örült is a forgalmazó, hiszen itthon erre lenne kereslet. Lehet, hogy ez nem bír el három rézsűvágó kart, csak egyet, de nekünk, magyaroknak ez is elég lenne.

A találkozót nyitó előadások abból a szempontból is érdekesek voltak, hogy kiderült: rettentő sok cég gyárt felépítményeket, kiegészítőket az Unimoghoz. A leghátborzongatóbb az a rézsűnyíró volt, amihez olyan elektronika is kérhető, amely képes fejlegyezni, mennyit ment, mennyit pihent és mennyit nyírt a sofőr, szóval nagytesó is egyben. Véletlenül egy német cég terméke. Persze vannak itthoniak, kiderült, hogy rézsűkasza-, hótoló- és seprőhenger-nagyhatalom vagyunk, több cég is gyárt nálunk ilyesmit.

Aki pedig nem engedheti meg magának, hogy tartson egyet, az legalább a maketteket és a játékautókat gyűjti Unimogból. Milyen kicsi a világ, véletlenül pont annak a Juhász Péternek a gyűjteményében gyönyörködhettünk, aki tagja volt annak az elhivatott teamnek, amely a Budapesti Közlekedési Múzeum raktárában ácsorgó Maybach felújításában is próbált közreműködni, civilben pedig a Mercedes-Benz Hungária Kft. homologizációs vezetője.

Az udvaron kiállított munkagépek egy része a Budapest Airport Zrt. járgánya, akad itt hótoló, de itt van az óriási hómaró Ferihegyről, rengeteg bájos történettel. Mint mesélik, a gépen korábban egy húsz százalékkal nagyobb fej volt, csak az beszippantott egy ötven kilós poroltót, ami kissé összezilálta a csigákat benne. Akkor került rá ez a kisebb darab. A gép nem túl válogatós, mindent bekajál, mint egy cápa, de ki is lövi, tehát jó ballisztikai adottságokkal megáldott gépkezelőkre van szükség. Így a sztorik szétlőtt, hóval feltöltött pihenőépületről, betört cargohangár-üvegfalról szóltak, de volt olyan is, hogy véletlenül a 4-es útra sikerült kipakolni Ferihegy havát. Persze nehéz jól célozni, mert sokszor nem is látják, hova megy az a rengeteg hó.

Hogy mennyi a rengeteg? Óránként 5000 tonna havat képes arrébb dobni ötven méterrel. Először azt hittem, valamit rosszul jegyeztem meg, mert ötezer tonna felfoghatatlan mennyiség, ezért kicsit utánanéztem: egy fűnyírónál alig nagyobb kézi hómaró harminc tonnát tud óránként, ha nem is ötven méterre. Szóval reálisnak tűnik a szám.

Ha jól emlékszem, a nyolcvanas évek legelején állt munkába ez az Unimog, amelynek két motorja van, az egyik a helyváltoztatást szolgálja – ez a kisebb –, a másik meg a hómarót hajtja. Ez, mondhatni, egy combosabb darab: V12-es tankmotor, feltöltéssel. Beindították. Döbbenet. Érdemes megnézni a videót.

Az Unimog-találkozó arra is jó volt, hogy megismerjek egy veszélyes foglalkozást. Egy ártatlan, fehér kosaras autó is érkezett, amelyről kiderült: nem annyira átlagos gép.

Speciális védőruhában 20 kilovoltos határig áramtalanítás nélkül (!) szerelhetők vele az elektromos berendezések, jellemző módon a távvezetékek. Maximum tizenöt méter magasságban. A jármű vezetőjével beszélgetve kiderült, nyugodt emberek dolgoznak a magasban. Párás, zúzmarás időben, esőben persze ez tilos, sőt, ha húsz kilométeres távolságban viharfelhő van, már akkor sem szabad a vezetéket piszkálni. Hiába szigetelt ugyanis a jármű karja, félő, hogy ilyenkor már a levegő felé húz át az ív, és akkor baj van. Viszont őrült sok pénzt spórol meg az áramszolgáltatónak a jármű, hiszen áramszünet nélkül is végezhetők javítások, karbantartási munkák, közben pedig a biznisz és a környék összes villanyórája zavartalanul pörög.

És van egy sín-Unimog is, a MÁV-tól. A gépen úgynevezett űrszelvényvágó is van, meg daru, valódi többcélú jármű. A gép képes sínen is közlekedni, és mivel a vonóerőt gumikerekek viszik át, tízszer jobb tapadással, mint a fémkerekek, egy Unimog ezer tonnát tud elhúzni. Nem is értem, miért nem ilyenek a mozdonyok?