Kezdeném azzal, hogy többek között az is egyértelmű jele annak, hogy Magyarországon vagyok, hogy az integetős rendezőknek fogalmuk sincs arról, amit csinálnak. Eddig csak azt hittem, hogy mindössze azzal a problémával kell megküzdeni, hogy az egyik rendező beengedi az embert oda, ahonnan a másik elzavarja. De ennél lényegesen többdimenziós a rendezői fejetlenség. Kereszteződés. Lentről jövök, balra akarok menni. A rendező látva a sajtómatricát az autón integet, hogy menjek egyenesen. Nem megyek, befordulok balra, a sajtószobához, merthogy ugye oda igyekszem. Elmegyek, majd fél óra múlva jövök ugyanúgy lentről, ugyanazt a sajtómatricát látva most jobbra integet ugyanaz az ember. Ismét balra megyek, nem megdöbbentő módon ismét a sajtószobába. Harmadik köröm következik ugyanarról. Most nem integet. Csak néz. És képzeljetek el ilyen egységeket hálózatba kötve üzemelni. Nem csoda, hogy őszülök.

De ez már itt történt Veszprémben. Délelőtt Dabason voltam, ahol a legelső futam is volt. Eső, sár, nulla néző. Oda sem engedtek be ahova az első napon, merthogy nem lehet elférni. Ilyet is csak az mond, aki nem járt ott, amelyik terület útját állja. Bár tudnám, hogy ezek az eszmék hogyan terjednek el ezek között az emberek között. De engem már nem lehet ilyenekkel leszerelni. Toltam a Rangernek egy összkereket és szépen bementem a pályára egy olyan útról, amelyiken a traktor jár be. Az akció remekül sikerült és egyben teljesen értelmetlen volt.

Az autós mezőny végét értem csak el, némelyik olyan tempóban ment, hogy gyalog szerintem jobban jártak volna. A szitáló esőben találkoztam egy land roveres angol csapattal, akik hasonló céllal voltak bent mint én. Kérdeztem, hogy van-e a pályának ennél látványosabb szakasza. Mondták, hogy szerintük nincs. Arra azért felhívták a figyelmem, hogy ha majd jönnek a kamionok vigyázzak, mert néha 20 méterre is letérnek az útról, minden probléma nélkül.

Aztán megérkeztek a kamionok, elég szép tempóban, de ez valahogy még mindig olyan volt, mint az egész nap. Savanyú, lassú, borongós. A pár első kamion után megjelent egy quados, akinek pont egy beláthatatlan kanyarban döglött le a gépe. Kétségbeesetten próbálta lerángatni az útról, de láthatóan olyan kimerült volt, hogy a saját lábában is elesett. Én három napja sántítok, futni nem tudok, de az egyik angol odaszaladt segíteni neki. Amire odaért, már lerángatta a gépet az útról a versenyző, az durva lett volna, ha megtalálja egy kamion. Megjegyeztük egymásnak a másik angollal, hogy milyen irgalmatlan szívás lehet ilyen körülmények között ez a szakasz. Nehéz elképzelni, hogy a kihíváson túl, szerencsétlen quados egy cseppet is élvezte.

Most itt vagyok Jutaspusztán, ha ezt megírtam elnézek a szervizparkba. Ez valószínűleg kalandos lesz, mert gyalog, sántán messze van oda-vissza szaladgálni, hogy kocsival odajutok-e az meg azon múlik, hogy éppen milyen integetős emberekkel hoz össze a sors. Szerintem sok külföldi sajtósnak ezért van telematricázva az autója, úgy sokkal könnyebben beengedik az embert. Agyrém. Ó, romániai rendezőség, bár itt lennél!... Ott megmutattam a belépőt és a rendező még a szalagot is felemelte nekem, hogy kényelmesen be tudjak jutni.