A fehér Kapitánya olvasónktól kaptunk néhány képet, és egy igen szép, kerek dolgozatot a japán taxisok cuccairól.
A Taxisok őrült cuccai ihletett meg, és úgy döntöttem, beküldöm nektek, amit a japán taxikban tapasztaltam 2 hónapos kint tartózkodásom alatt, mikor is minden nap velük közlekedtem.
A japán taxik gyári taxi kivitelű Toyota Crownok, nem egyszerű verdák.
Úgy kezdődik, hogy többségük elöl is egybenpados, hatszemélyes, kormányról kapcsolható automataváltós, gyárilag csak gázüzemű. Belül aztán folytatódnak a furcsaságok. Az ugye evidens, hogy jobbkormányosak, de a sofőr a jobb egyből egy kb. félméteres karral egy bowdenes szerkezeten keresztül nyitja-csukja a bal hátsó ajtót, és csak azt. Nem is szeretik, ha a tapasztalatlan európai kézzel akarja nyitni, csukni. Ezt úgy értékelik, mintha semmibe vennénk a munkájukat.
A következő meglepetés akkor ért, mikor bal 1-en ülve láttam, hogy a sofőr villanyosan leengedi az ablakát, és gondoltam, ezt én is megteszem az én oldalamon, mert rohadt meleg volt a maximumon járatott fűtés miatt és felettébb büdös is. Ez azon az okból kifolyólag, hogy a sofőr dohányzott. Szóval elkezdtem keresni az ablakemelő kapcsolót. Nem nyert... Az csak jobb elöl és bal hátul van, a másik két ajtón kurblis.
Ha már a beltérnél tartunk, ezek az emberek ott laknak az autójukban és ez messziről látszik. Kis horgolt fehér abroszkákkal, párnákkal díszítik az üléseket, és mindenféle szeméttel teleaggatnak mindent, ami kiáll. Soha nem gondoltam volna például, hogy egy bajuszkapcsoló elbír egy komplett uzsonnászacskót egy (igaz kisétkű japán) ember egész napi táplálékmennyiségével. A pedálok között 2-3 termosz, melyek pozícióját minden beszállásnál szinkronizálni kell a lábaikkal, hogy egyáltalán vezetni tudjanak.
De a már említett egyben első pad középső része és sokszor a bal fele is mindenféle irományok, dobozkák, kiskosarak tárolóhelyéül szolgál. Hogy gyári taxival van dolgunk, az a beépített eszközökön, műszereken abszolút nem látszik. Minden olyan, mint ha két fuvar közt gyorsan belekendácsolták volna. A drótok sokszor pókhálószerű képződményeket alkotnak az autóban. Az egyetlen gyárinak is látszó beépített dolog az a rádió, amin se CD, se kazettajátszó nincs, és nem sokkal nagyobb, mint egy óra. (A képen a TV-navi kombó mögötti Toyota feliratos kis cucc.)
Na ezt soha nem használják. Mindegyiknek van saját kis mono Sokol rádiója, ami vagy a bajuszkapcsolón fityeg, vagy a műszeregység elé van elhelyezve. Gyakran egy méretes vekker társaságában, hogy még véletlenül se lehessen látni a mutatókat.
Nagy divat még az "AC holder" ami a befúvó rácsra erősíthető pohártartó. Előnye, hogy nyáron a klíma hűti, télen a fűtés melegen tartja a piát. Ami a japán autók 99 százalékában megtalálható, az a navigációs rendszer, amivel tévét is lehet nézni. A tévézéshez viszont antenna is kell, és nem szoktak megelégedni a kis teleszkópos beépítettel. Az igényesebbje a hátsó szélvédő környékére tesz kétszer két darab hátranyilazott V formájú antennát, a barkácsolóbb kedvű egyszerűen a műszerfalra dob valami bontott antennát és stílszerűen piros dróttal "beköti" a készülék eredeti antennájára rátekeréses technológiával.
Ugye mindenki látta már legalább a tévében, hogy ha egy japán náthás lesz, ki sem mozdul műtős álarc nélkül? Ennek a mozgalomnak szellemében a sofőr fejtámlája mögé helyes kis plexilap van rögzítve, nehogy véletlenül az utas tarkón köpje emberünket.
Nagyon tetszett még a sárvédőre rögzített visszapillantó tükör, a zöld helyzetjelző lámpák szintén a sárvédőn, csak előrébb, na meg a favorit, a sarokjelző pózna. Ez egy lökhárítóra szerelhető kis krómozott pálca, amely a parkolást és szűk helyen kanyarodást segíti. Kapható mindenféle autómárka jelével a tetején illetve világító kivitelben is.
Feltételezhetően a japán Homasita a világ 100 legjövedelmezőbb cége lehet titokban. Imádnak mindent, amit utólag fel lehet szerelni, kiáll, villog, nyomkodni lehet, stb...
A Fehér Kapitánya