1978-ban születtem, 11 évesen Nyugatról beszivárgott autókatalógusok voltak kedvenc olvasmányaim, az ideális flottát egy 240-es Volvo és egy 8-as BMW jelentették, és rajongtam KITT-ért. Már csak egy utolsó csepp hiányzott. 1989-ben, az öcsém születésekor érkezett meg hozzánk Pözsó. Egy vidéki városban nagyot ütött a családunkba már második nyugati autónak érkező dízel 405-ös. Az akkor és ott mindenki szemében álomautó volt. Ezzel a teljesen valószerűtlen címlaplénnyel kialakult személyes kapcsolat eldöntött nálam pár dolgot:
- Az autó egyenlő szerelem, de ő van értünk
- Az autó kocka
- Az autó nagy
- Az autó nem túl színes, lehetőleg szürke (azóta nő lettem, ez kicsit árnyalja a képet)
- Az autó dízel (megdőlt, de egy bunkó dízel kerregésére néha még most is ellágyulok)
- Az autó megbízható
- Az autóban eszünk (a Pözsóban nem lehetett és ezt személyes szabadságom durva megsértéseként éltem meg)
- Az autó tiszta és jó műszaki állapotban van (összemorzsázás után ki lehet takarítani)
Pözsó még mindig megvan, már nem megy tőlünk sehova. Nem sikerült elpusztítani, pedig mindent megtettünk az ügy érdekében. Horog került rá és földúton húzta a malacokat. Kapott a tankjába ezt-azt, amit a kilencvenes években gázolajnak hívtak. Anyám leöntötte hideg vízzel a motort, amikor felforrt a hűtővíz, forró vízzel a szélvédőt, amikor vastag volt rajta a jég. Soha nem állt garázsban, puszta földön annál többet. Rajta tanultam meg forgalomban vezetni, vele jöttem először kocsival Pestre. Az öcsémet is ő tanítja.
A durva merényletek ellenére (a rendszeres, lelkiismeretes szervizelést mindig megkapta) nem hagyott ott senkit (a hűtővizes kalandot is túlélte), nem rozsdásodik sehol, és máig jól van. A baleseteket megúszta, egyszer egy csikó berúgta az egyik lemezét.
Újkorában egész albumot rajzoltam belőle, ami elpusztult, ezért nem fotó készült róla.
Az utolsó 100 komment: