Itt a november, átállítottuk az órát, sötét van, esik, a depresszió idegesen kopogtat az ajtón. Nincs jobb orvosság az elmegyógy ellen, mint tervbe venni a járműállomány frissítését. Ennek persze meg kell adni a módját, az ember kényelmesen nekiül a netnek, kis körökben indulva, a spektrumot lassan tágítva masszírozza magát tova a http-hullámokon.
Lassan, zaftosan, ahogy parasztember kanyarítja a szalonnát, végignyálazza először a magyar oldalakat (mert az ott található autók mégiscsak közelebb vannak a realitáshoz), majd ha marad jártányi ereje, továbbevez a felfoghatatlan csodákkal kecsegtető német, holland, ha pedig igazi agyvérzésre vágyik, az olasz és brit szájtok felé. Én nekiültem.
A hétvégi lyukas Mergával terveim vannak még jövő nyárra, a Bianchit még alig használtuk, mióta készen lett a restaurálása, hiszen a motorja minduntalan megáll. Maradt a feleségem 190D Mercije, a mi kis elpusztíthatatlan szent tehenünk, az egyetlen, minden körülmények között működő, fűtő, külföldképes, a ridegtartást odaadó hűséggel és nulla étvággyal megháláló jószágunk.
Tehát egyedül az Alfa 75, az én saját, munkába járó gépemre vetődhet a piros célpont. Megvan már vagy fél éve, az nálam sok idő. Ráadásul itt az ideje, hogy újabb regadó-adományt helyezzek el szegényedő államunk oltárán, úgy hírlik, még mindig rozoga lábakon áll a kassza.
Eladó autó a Használtautó.hu-n, mint tenger, ezért érdemes szűkítéssel kezdeni a keresést. Rögvest kiszórok mindent, ami 1984 után készült, azokban több a műanyag, mint a vas, nem érdekelnek. Meg elektronikai szakember kell hozzájuk. Meg befecskendezős szakember. Meg egyáltalán, ugyanolyanok, mint a tesztautók, amikben úgyis ülök, csak ráadásul bénák. Igazi férfinak igazi vas kell. Egy olyannak, mint én, megteszi helyette a vasoxid is.
Mivel az Alfám olykor családi autóvá is előlép – a Merci olajcserére megy, én viszem a kölköket bölcsibe/oviba, kettéválasztjuk a purdékat és rám marad valamelyik utaztatása, ilyenek – ezért kizárólag négyszemélyes, vizsgás autóról lehet szó. És amióta eladtam a Hansit, rájöttem, hogy a nagy puttony dimenzionálisan megváltoztatja az ember életét. Egy menetben le tudja költöztetni a családot Balatonra nyáron. El tudja hozni a motorját a szerelőtől, akinél már ott rohad négy éve. El tudja vinni a lakatolnivaló autóhoz az ajtókat Egerbe. Kombi kell, esetleg négyszemélyes furgon, de mivel az Alfa nem hinném, hogy akár kétszázért is eladható lenne, lottózni meg elfelejtettem az elmúlt harminc évben, a keretek szűkösek.
Hoppá, mit találtam! Ford Taunus 17M, 1969-ből, 222 ezres irányáron. A másfél literes, V4-es motor ismerős egy jó barátom korábbi Capri I-eséből. Jó randa, sánta alapjárata van (egy V4-es motor lényegében sehányadrendben sem kiegyensúlyozott), de fordulaton szépen dorombol. Az 55 lóerő mondjuk nem sok, de az állólámpás Merci is annyit tud, legalább nem kapok szívinfarktust az óriási különbségektől, amikor átülök egyikből a másikba. Persze volt belőle hathengeres, kétliteres és 2,6-os is, az bármelyik jobban kéne, de ha egyszer csak ez a legkisebb van…
Ezt a fajta Taunust, a P7b szériásat 1968-tól gyártották Kölnben, futott egészen 1971-ig – nem volt tehát rétestészta-széria. Ami nagyon fontos: ez volt egyben az utolsó, kizárólag Németországban készült Ford, utódja, a Taunus TC-sorozat már szinte tökéletesen megegyezett az angol Cortinával. Hiába a szerény erő, a bugyikék szín, azért van tehát lélektani motiváció itt is: dörmögő motorhang, egy korszak záróköve, ráadásul ott a kisteherautónyi raktér – már ömlik is a nyálam.
Szolnok megye nincs messze, egy szombat délelőtti kiruccanást megérne a dolog. Abban a hullámpléh csomagtartóban nem mutatna rosszul az MDF-ből készült padlóbetét sem – tudják, mint a kisfurgonokban. Már látom is a BSA-t fetrengeni odabent, ahogy szokása szerint Niagaraként ontja a MOL Botondot. És – bár a tulaj nem írja a hirdetésben – ha mákom van, ez a kormányváltós kivitel, annál elegánsabb dolog pedig nincs, mint a kormányt hüvelyk- és középső ujj közé csippentve, mutatóujjal pöccinteni a hármast. És az a sok ablak, a vékony tetőoszlopok – mint egy dunai vízibusz.
Veteránnak ez szegény már úgyse lenne jó, ahhoz rá kéne borítani egy lavórnyi húszezrest, de ütni-vágni, ringatózni a hátsó merev tengelyen igazán faja lehet. És legalább nem kellene folyamatosan attól tartani, hogy megkarcolódik. De ha megveszem, egy gyors autónk sem marad. Egy garázsnyi (és utcafrontnyi) vánszorgó betegággyá nyomorodna a gépjárműpark. Rossebbe, maradok inkább az Alfa négy karbijánál. És akkor el se jutottam még a Mobile.de-ig.
Autonánia
Gyakran bóklászunk a Mobile.de-n és a Használtautó.hu-n érdekes autók nyomában, amiket aztán nem veszünk meg. Ismerős? Ha ön is szokott ilyet csinálni, írja meg nekünk!
A konkrét használtautókra mutató linkeket a posztok publikálásakor ellenőrizzük, utána azonban lehet, hogy eltűnnek, mert eladják az autót vagy leveszik az oldalról.
Ha nem szeretne lemaradni egy részről sem, tegye el a sorozat okos könyvjelzőjét (RSS).