Egy Mini próbakört sohasem utasítanék vissza, ez ráadásul egy Cooper S Cabrio, British Racing Green metálfénnyel és barna bőrülésekkel. A csúcsmodell.
Féltem, igazságtalanul fogom megítélni a Minit a négykerék-meghajtású Volvo S80-ból átülve (erről hamarosan olvashatnak). Aztán jött a nagy meglepetés, a kis krómozott betonkád tapad, mintha vákuummal szívnák az aszfaltra, és merev, mint egy öntvény. Vastag páncélként köríti utasait, és megy, mint a veszedelem. A kormány nehéz és közvetlen, a kemény futóművel közösen szépen ébren tartják a sofőrt.
Az automata váltó egy élményautóban nem mindig örömforrás, de a Mini így tökéletes dodzsem, csak nyomni kell neki, és olyan egészségesen kihúzza a dühös motort, ahogy kézi váltóval se tenném. Így lehet két kézzel a kormányba kapaszkodva sikítani és élvezni, mert az automata váltós Mini nem oszt feladatokat, gyorsan teper és ügyesen kanyarodik.
Mini vásárlására nincsenek észérvek, Cooper S Cabrióra annál inkább. A Mini gazdája kipróbálta az Eost, a 207 CC-t, a BMW 3-as kabriót és még az MX–5-öt is, aztán megvette a legvadabb kismalacot. Ha már csinálunk valamit, csináljuk rendesen, egy élményautó nem fér össze kompromisszumokkal, csak az ér, amelyik a legnagyobb mosolyt varázsolja a sofőr arcára.
Egy kabriónak pont ilyennek kell lennie. Pofátlanul drága kultuszgépeket szabadna csak megnyitni és vászontetővel borítani, a lenyitható keménytetős népautóktól a hideg kiráz. A kabrió ne legyen egyetlen autó, amit a közel két tonnás súly miatt dübörgő traktormotor vonszol, és kint lehet hagyni éjszakára a lakótelepen. A kabrió szeretett, különleges játszópajtás, garázsban alszik és játékos benzinmotor hajtja. Volvo C30 T5, Fiat 500 Abarth (ez még tetővel sincs) kabriók kellenének a Mini Cooper S és a (vászontetős) Mazda MX-5 mellé. A többi csak hiábavalóság.
