A Volvo nagyon egyedül volt a Mini Cooper és az A4-es között a garázsban. Öregnek érezte magát. Szűcs István mentette meg a depressziótól. Írt nekem, hogy van egy 1979-es 200-as kombi a gyűjteményében, bordó. Ha elfogadom, nekem adja, jobb helyet úgysem találna neki. Az autónak semmi baja, de jobbkormányos.
Nem a spanyol királyi udvarban nevelkedtem, ezért rögtön elfogadtam az ajándékot. Egy pillanatra felvillant előttem a gépszíj, meg mintha éppen elkapna, de inkább nem néztem oda. Helyette vettem gyorsan egy bordó rúzst a bordó autóhoz. Ferihegy 1 parkolójában találkoztunk a zuhogó esőben. Kifelé gurulva a két óriás fenntartásán gondolkoztam az ülésfűtés melegében, a bepárásodott ablakok mögött. Pár órával előtte vágták el az egyik bevételi forrásom, kétszemélyes demokráciánk másik döntéshozójának nem is mertem szólni a gyarapodásról. „Heló, képzeld, ma kirúgtak ez egyik melómból, de van már egy 200-as kombink is, örülsz?”
Megérkezett István, a légiirányító. Békaszemű Corollával jár, az elmúlt 130 000 kilométer alatt csak olajat cserélt benne, a 245-ös is megkímélt, sohasem játszott vele karambolosat.
Istvánnak hála, mérhetetlenül boldogan gurultunk haza hármasban, a kombi a szedán anyósülésén lapulva kapott egy kis ülésfűtést is öreg ízületeinek.
Most megfelelő parkolóhelyet keresek neki, de addig is brümmögve tologatom a tányérok és poharak között.
Jövőre megnézem Omm szomszédjában a kupét és azzal együtt már kirakhatom a teljes 200-as sort.
