Nem vagyok napszemüvegbubus. Na jó, egy kicsit.

Oké, rettenetes napszemüvegbubus vagyok, mindenem a napszemüveg, eladnám a lelkem egy jó bringáér’, gyakorlatilag fel tudom mondani utóbbi 20 évem napszemüvegeit. Jelenleg futó legrégebbi darabom 15 éves, a Rusty. Annak idején a boltos szerint ez az egy jött az országba, egyébként lehet is, mert irtózatosan drága volt, akkor valami 20 rugó, nyilván lehetett volna akkor más helye a pénznek, de ez és az éhezés voltak a legjobb ötletem.

Ma is megvan, ez A Mazdás Napszemüveg, benne lakik az MX-5-ben, nehogy egyszer véletlenül napszemüveg nélkül találjam magam az autóban. Egy piros, Ofotértben vett törlőkendőből varrtam neki olyan zacskót, mint az Oakleyknak van. Nem teljesen hiteles, de anno ilyesmi volt hozzá, csak már elveszett. Régi rémálmom: napszemüveg nélkül az úton, az ám a szopó, legalábbis nappal.

Beugróként időnként szolgálatot teljesít egy Cébé, amit eleve beugrónak vettem, már az se tetszett, hogy a Duna Plazába mentem érte, hiszen napszemüveget véletlenül kell találni, lehetőleg külföldön, repülőtéren, vagy legalább Parndorfban, jelentős engedménnyel. Nem átütő darab, de motorozni lehet benne, és valamiért ebben vagyok a Best of TotalCar című könyv borítóján.

A Cerruti a Tehénben van, meg általában ha nem motorozok, ez tekinthető a fő napszemüvegnek. Kicsit trendibb a kelleténél, de amikor tavaly megvettem, még nem tudtam, hogy idén ennyire hódít majd a légyfazon. Sebaj, az embernek legyen egy ténylegesen drága, idióta olasz napszemüvege, ami ráadásul polárszűrős. A polárnak annyi a jelentősége, hogy a kiadóm fia most jött meg Ausztráliából, és azt mondja, az ausztrálok, akik ugye a napsütéses retinaleválasztás bajnokai, már nem is annyira az UV-szűréssel buzulnak, mert az úgyis adott, hanem a polarizált lencsével. Még nem tudtam részletesen megbeszélni vele, miért, de érdekel. Vízparton, vagy kifejezetten vízen egyébként tényleg nincs párja a polárnak, hiszen a csillogás nagy részét leveszi.

Idénre határozottan kellett egy motorozós szemüveg. Minden idők legkirályabb motorozós napszemüvege nálam a Benetton 125-ös volt. Nem túl sötét, kellemes barna lencse, igen vékony szár, ami bukósisakban se zsibbasztja a fület, és az egész nagyon finoman könnyű. Jóval 10 ezer kilométer felett motorozhattam benne, és mivel csak 110–120 körül hajtom le a plexit, a szálló, gyorsan becsapódó porszemek ennyi idő alatt azért szétkúrják a lencsét, sajnos. Azóta se találtam ilyet egy repülőtéren se, meg a Benetton honlapon se. Pedig néha itthon, ha kezembe akad, fel-felveszem egy pillanatra, úristen, micsoda habkönnyű álombringa!

Motorozáshoz idén már megint rehabilitáltam a Cébét, de ez nyilvánvalóan félmegoldás. A Mammutban viszont belebotlottam ebbe a Polaroidba: isten ujja, ugye, polárszűrő egyrészt. (Zárójeles megjegyzés: a hazai, plázai vásárlásra nálam egyetlen enyhítő körülmény van, ha az ember véletlenül botlik bele a napszemüvegbe.) Aztán könnyű szerkezet, a szára nem tűnik vékonynak, de azért elfér annyira, hogy csak két óra elteltével kezdjen nyomni. Van egy kis tribal nonfiguratív a szárán, amit megengedhetetlennek tartanék, ha nem lenne a minta anyagában átlátszó. Így tehát jókülsejűnek ítélem, és ha a Cerruti a Tehénben maradt, kutyasétáltatáshoz ezt a Polaroidot veszem. (A másik Polaroid úgyszintén rendelkezési állományban van, egyszer egy csajom lefikázta, azóta valahogy nem olyan, mint rég.)

A Polaroid kicsit családi szál is. Egyszer gyermekkoromban nagy családi kalandunk volt, hogy kimentünk Svédországba apám emigráns barátjához. A nevetséges valutakeret jelentős része apám Polaroid szemüvegébe vándorolt. Viszont legalább húsz évig, gyakorlatilag haláláig hitartott (tényleg, hova lett?!), a gondos tisztogatástól effektíve elvékonyodott lencsékkel.

Tehát ennyi, úgy tűnt, meg is oldódott. Pedig mégsem: a Polaroid nem tökéletes. A vizes úton gyakran zavaró, hogy furcsán szűri a csillogást, nem látni benne rendesen az LCD kijelzőket, mondjuk a motoromon nincs is, de akár lehetne, és az autók ragasztott hátsó szélvédőin kihozza az összes ragasztást. Egyébként meg, hogy legyen egy nepper-vonatkozás, Polaroid szemüvegben érdemes autót venni, mert a fényezési eltéréseket kicsit kiemeli. Jó, mi?

Jó, de nem motorozáshoz. Egyszer egy okos embernél azt olvastam, hogy a legdurvább lelki sérelem a személyi tulajdonon esett méltánytalanság. Sokáig azt hittem, ez valami pszicho-merkantilista hülyeség, aztán egyre inkább igazat adtam neki. A holokauszt-filmekben például majdnem olyan borzalmas a motyók, családi ereklyék szervezett lenyúlása, mint a gázkamrák. Akinek ellopták az autóját, telefonját, pénzét, bármilyét, ismeri az érzést: csekélyebb anyagi veszteségnél is indokolatlanul erős lelki fájdalom.

Egyszer elvesztettem egy Oakleyt. Nem volt benne semmi különleges, egyszerűen csak nagyon sárga volt és jó. Ha ráültem, kireccsent a szára, visszapattintottam, kész. Egyszer a lencséje is kireccsent, azt is szépen vissza lehetett rakni. Egyszer aztán egy sajtóúton a frankfurti repülőtéren elvesztettem. Nem tudom, hogyan, kialvatlan se voltam, repülőn inni utálok, nem volt rohanás, semmi, de egyszerre csak nem volt meg. Akkor jöttem rá, hogy motorozni Oakleyben kell: ebben hajtottam le a legkésőbb a plexit. Később hiába néztem boltokban, ugyanúgy nem volt, mint a Benetton, és Oakleyért a maga közönségességéből kifolyólag nem is szívesen adnék ki pénzt kétszer.

Az Oakleyk szerintem egyszerűen nevetségesek. Két méter 20 centis kopasz néger kosarasoknak tervezték, velük is reklámozzák, nekik is áll jól. Meg nyilván az ufóknak. Egyszer volt korrupciós sajtóajándék Oakley szemüveg, konkrétan Monster Dog, azt könnyű szívvel ajándékoztam egy Oakleyrajongó kollégának, akit egyszer láttam az életben.

Újabb mellékszál megrendítő napszemüveg coming outomban, hogy régóta szeretnék ebayezni, csak annyira bonyolult, hogy valamin mindig elhasaltam. Egyszer például az OTP-n; megcsináltattam az elektronikus számlacsomagot, hogy legyen virtuális bankkártyám, de végül az otp.hu annyira zavaros és hasznavehetetlen volt, hogy hagytam az egészet. Időközben megvettem a Tehenet, plusz lett egy hitelkártyám az Érsekvadkert és Vidéke Takarékszövetkezetnél, amin csak kevés pénz tartok, úgyhogy végre meg tudtam csinálni a PayPal accountot, és bár az ebayezés továbbra is nagy vezeklés, muszáj vagyok komolyan nekigyürkőzni, másképp hogy lenne bug shieldem a 4Runnerre?

Edzésként gondoltam, kísérletezek pár kisebb dologgal. Rendeltem egy MX-5-modellt és egy Brian Setzer kottát, időnként érthetetlen leveleket kapva, hogy amiért nem fizettem, kapok egy strike-ot, vagy mi, vagy megvonják az eladó-értékelési jogosultságomat, de sose derült ki, hogyan is kéne úgy fizetni, hogy ne még egy szart rendeljek, hanem azt fizessem ki, amit egy PAY NOW kattintással már egyszer kifizettem.

Sebaj, ma történelmet írtam, illetve írtunk. Nevezetesen én, aztán a Magyar Posta, aki nem lopta ki a csomag tartalmát, pedig állítólag szokta, és nem utolsó sorban a Monkey nevű floridai illető, aki elküldte nekem a Frankfurtban elvesztett Oakleymat. Persze nem azt, hanem amit rendeltem nála, mert emlékeztem rá, mi volt apró betűkkel a keretbe írva: Five! Így aztán megrendelhettem, szállítással együtt kábé feleannyiért, mint itthon a boltban. És most megjött.

Motorral mentem a postára, hazafelé már az Oakleyban: egy rákkockázati tényezőt kipipálhatok (ha nem valósítjuk meg álmaink, szerintem rosszat tesz a szabadgyököknek). Az aerodinamikája zseniális, jobban hasítja a szelet, mint bármi más, lényegesen könnyebb, mint a Polaroid, pedig az is könnyű. Elkezdtem nézegetni a felhőket meg a hegyeket, mintha szebb képet is adna. Két undorító tulajdonsága van csak. Ha nem tolja fel az ember csontig az orrnyergére, a keret mellett bejutó fény belülről tükröződik, ami kicsit idegesítő. És mivel kifelé teljesen tükrös, ha lehajtom a plexit, ha szembesüt a nap, többszörösen farkasszemet nézek magammal, ami tempónál elég fárasztó. De nem panaszkodok, a világ attól tökéletes, ha egy kis rossz is van benne, az Oakley Five az Oakley Five. Ráadásul rikító sárga. Regina révbe ér.

Most már rendelek a Tehénre egy bug shieldet is.