A tárcsáról mindenkinek a fék jut eszébe, ugye? Helyes, sőt, dicséretes! De itt most a gázról lesz szó. Meg sült húsokról, amik megvadítják az ember érzékeit. Továbbá erdőben alvásról. Na jó, konkrétan arról, hogyan nem alszik az ember egy pickup hátsó üléspadján, miközben boszorkánytáncot jár körülötte a mérges széltől rázott sötét erdő. Teszteltünk a természetben.
A kicsi, a nagy, és az olcsó
A sztori gyökerei többfelé ágaznak. Az egyik gyökér Pickapu messze földön híres tárcsán-húst-sütő tehetsége, amely erős elkötelezettséggel párosul. A másik gyökér egy kedves olvasónk által beküldött hatalmas, állványos tárcsa, amely a szerkesztőség sarkában szomorkodva kipróbálásért könyörgött. A harmadik gyökér én vagyok. Kíváncsiságom olthatatlan, így kitaláltam, hogy Pickapu míves egyedi sütőeszközét, ami valóban egy mezőgazdasági gép tárcsájából készült, össze kéne hasonlítani a még mívesebb óriástárcsával – mennyiben más rajtuk sütni, és különbözik-e a végeredmény. Három a magyar igazság, ezért úgy döntöttem, hogy én meg beszerzem a legolcsóbb és legegyszerűbb tárcsát, kontrolldarabnak.
Beballagtam hát Egerben a várállomás melletti háztartási boltba, ahol többféle holmi kapható, mint egy barkácsáruházban, csak éppen ötvened-akkora területen. Beoldalazol a rengeteg áru között a kopott pultig, elrebeged, hogy mit szeretnél, a néni vagy a bácsi maga mögé nyúl, és eléd rakja. Tehát beoldalaztam, kértem tárcsát. Meg gázégőt is, mert tudtam, hogy ahová megyünk, csak egy tűzrakóhely van, az pedig kétségkívül Pickaput illeti meg. A bácsi hátranyúlt, elém rakta, a néni előrenyúlt, és átadta a tízezer forintos számlát, én is előrenyúltam, fizettem, és kifelé hátrálva levertem új szerzeményeimmel néhány kézifűrészt, viharlámpát és felmosóvödröt.
Ön dönt: süt, vagy vezet
Az eszközök tehát megvoltak, az autós tartalom pedig magától adódott. Merthogy italozás nélkül is lehet sütni, de egészen biztosan nem lesz olyan finom a végeredmény, mint ha italozva sütnénk, ezért innunk kellett. Ittasan viszont SOHA nem vezetünk, ezért a tökéletes teszt érdekében az erdőben kellett aludnunk. Kiváló alkalom kínálkozott tehát, hogy leteszteljük a pickupjaink hátsó üléspadját, előállítva egyúttal az autós tartalmat is.
Több dátumot is elvetettünk és elvétettünk, míg végül úgy döntöttünk, hogy teszteljünk nyár elején, amikor indul a szezon, és egy egész ország a bográcsokra, nyársakra, rostélyokra és persze tárcsákra veti magát. Nyár elején már szép idő van, kellemes lesz az erdőben estézni és éjszakázni. Ehelyett mi kifogtuk az év legszelesebb napját, persze esővel súlyosbítva. Amikor tűzifával, gázpalackokkal, hálózsákokkal, alkoholos és egyéb italokkal, gázlámpával, kisbaltával, egy nagy adag gondosan bepácolt sertéshússal, és annyi minden mással felszerelve nekivágtunk az erdőnek, még sütött a nap, de Bükkszentkereszten, ahová egy alapozó húslevesre felzötyögtünk, leszakad az ég. Ez persze nem tántorított el bennünket, egyrészt mert csak menet közben derült ki, milyen súlyos a helyzet, másrészt meg nem vagyunk mi olyanok.
Nem szaporítanám tovább az (elő)szót, mert Pickapu lendületes dolgozatában remekül összefoglalja a kalandot, a tárcsák tesztelésének menetét és eredményét, Nyegleo pedig ugyanezt teszi a hátsó üléspadon alvás témakörével. Az általános tanulságot azonban már most levonnám.
Tárcsán húst sütni: finom.
Pickup hátsó ülésén aludni: nem finom.
Pickapu, te jössz!
Sütés a sötétben
A levesezésből visszaérve a táborhelyre már nem a barátságos, napfénnyel elárasztott völgy fogadott bennünket, de elszántak voltunk, és egyébként is sietni kellett a tárcsákat előkészíteni, mert szép lassan ereszkedett az este. Gyors lecuccolás után megraktam a tüzet, majd nekiálltunk krumplit pucolni, közben egy kis pálinkával megpecsételtük sorsunkat: mi már itt alszunk kinn, a vadonban, ahol sem térerő, sem mobilnet nincs, csak a koromfekete völgykatlan, térdig érő vizes fű és egy itt-ott beázó, falábakon álló esőtető.
A sütést az én tárcsámmal kezdtük, megvolt a leosztás, nekem a hús megfelelő minőségűre történő sütése volt a feladatom, továbbá a tárcsák tulajdonságait kellett elemeznem, Nyegleo a krumplit adagolta, minden egyéb Jani dolga volt, töltögette az italokat, fotózott, meg tartotta a lámpát, amikor már nem láttunk semmit. A jó öreg kétfülű szélein a megszokott rendben sisteregtek a hússzeletek, miután a középen felforrósított olajban egy pillanatra megmártottam őket. Pár perccel később a vékonyra szeletelt krumplit is beleraktuk az olajba. Negyedóra-húsz perc múlva kisült a bepácolt hús egyharmada, arányos mennyiségű körettel, ezeket gyorsan el is fogyasztottuk.
Elő a maxitárcsát, nézzük, az mit tud! A gázégőnek köszönhetően jobban kontrollálhattuk a tűz intenzitását, viszont a sütőfelület széleihez láthatóan és érezhetően kevesebb hő jutott, mint középre, de így is kiválóan használható volt ez az alkalmatosság. Előnyét is éreztük a "szűz" felületnek, sokkal nehezebben kapott oda a hússzelet, bár a hőeloszlás nem volt annyira egyenletes.
Némi gasztronómiai gyönyört kiváltó táplálkozás után következett Koncz Jani üzletben vásárolt, szintén gázégővel működtetett, háromlábú tárcsája, ami meglátásom szerint hengerelt acéllemezből készült. Alacsony felépítésének köszönhetően a helyszínen levő kőfal mögé tudtuk rejteni, így a fel-feltámadó szél kevésbé bolygatta meg a gázrózsa csenevész lángjait, mint kicsivel korábban a gigatárcsa alatt. Egy személy által is könnyedén kezelhető, kezdőknek ideális sütőedénynek bizonyult a kis tárcsa, szerintem itt pirult meg legszebben a hús, de ez talán annak is köszönhető, hogy közben egész gyakorlott húsforgatókká váltunk, egyre rutinosabban dolgoztunk egymás keze alá.
Jóllakottan foglaltuk össze tapasztalatainkat a girbegurba asztallapon könyökölve, miközben a szél időnként megpermetezett bennünket egy-egy adag esővel. A Totalcar óriástárcsája nagyobb kerti partik, munkatársi, baráti összejövetelek kiszolgálására is alkalmas: ha két-három ember melléáll, akár 40-50 vendéget is gond nélkül ki lehet szolgálni róla. Ráadásul látványos is. Reméljük, az idei Belsőség találkozón hasznát vesszük. A kisebb tárcsák is ellátnak olyan 8-10 főt gond nélkül, kezelésükhöz egy ember elég. Arra jöttünk rá (bizonyára nem elsőként a világtörténelemben), hogy a sütés minősége sokkal jobban függ az alapanyagok minőségétől és a pácolástól, mint magának a tárcsának az anyagától vagy méretétől. A jó tárcsás hús titka nem annyira maga a tárcsa, sokkal inkább az ember, aki süt rajta.
Mire ide kilyukadtunk, késő este lett, a kaja elfogyott, és mi a tűz köré gyűlve egy pohár bor mellett vitattuk meg az élet nagy dolgait. Éjfél felé fújtunk takarodót, kivonultunk fedezékünkből a koromfekete éjszakában pihenő teherautóinkhoz, és bevackolódtunk a hátsó ülésekre.
Ennél még egy koporsóban is kellemesebb
Hlács Zoltán (Nyegleo - Isuzu D-Max)
Nem volt ismeretlen előttem a fülkében alvás. Amikor a már beszántott Süllő utcai Szikra nyomda udvarán éjszakáztam a postai T4-ben, az óhatatlan üresjáratok és néha technikai zavarok miatt mindenkinek rendszeresítve volt az autókban a kispárna és a takaró. Mondjuk ott még a padlóváltót is körbe kellett folyni a két és fél személyes kabinban.
A D-Maxban a hátsó üléssor látszólag sok helyet nyújt, de valójában egy centivel nem kényelmesebb mint a másik két pickupban. Éjjel arra ébredtem, hogy gyakorlatilag nem tudok mozdulni, annyira elzsibbadtam. Próbáltam új pozíciót felvenni, de hamarosan újra elgémberedtem. Hajnali fél 4-kor végképp meguntam az alvással való kísérletezést, és inkább olvasgattam, hallgattam az ébredő erdő neszezését, a körülöttünk tomboló vihart, aminek erejét a védett völgyben alig érzékeltünk. Pickup ülőpadja tényleg csak vészhelyzetben alkalmas rövid pihenésre.
Koncz János (Mitsubishi L200)
Ha az ember pickuppal csavarogva úgy dönt, hogy a kocsiban alszik, az első kézenfekvő alvóhelynek a hátsó üléspad kínálkozik. Esőtől védett, zárható térben van, kellemesen puha, mint egy kanapé, szinte ideálisnak tűnik. Az összeállításból csak egyvalami hiányzik, de az nagyon. A hely. Nem véletlen, hogy én ilyen alkalmakkor a platón alszom: bedobok egy szivacsot, egy hálózsákot, egy fejlámpát, és kész. Ha a platóajtót vízszintesre engedem, 170 centi hosszú helyet kapok. Ha csendesen esik, felhajtva hagyom a platóablakot. Ha nagyon esik, felhajtom a platóajtót és lehajtom a platóablakot arra a kis időre. Ez a maga egyszerűségében tökéletes. Aludtam így hosszabb túrákon is, Horvátországban, Montenegróban, Albániában, és ki tudtam pihenni magam.
Erősen gyanítottam, hogy a hátsó üléseken aludni vacak egy élmény, de más a tapasztalat: át is kellett élni egyszer. Az én öreg L200-am ülőpadján 141 centi hosszú, és 45 centi széles hely van. Ha hozzáveszem még az első ülések támlájáig adódó teret, akkor 70 centis szélességet kapok. Párnázás ide, teljesen fedett hely oda, a hosszúságból egy jó 30-40 centiméter nagyon hiányzik, főleg annak, aki megszokta, hogy nem összekucorodva, hanem kinyújtott lábakkal alszik.
Az elején még reménykedtem, hogy hátha mégis jó lesz ez. Lerúgtam a bakancsomat, bemásztam öreg svájci katonai hálózsákomba, fejemre húztam a csuklyát, és gyorsan el is aludtam. Kábé egy órára. Akkor jött volna a pozícióváltás, de nem volt hova váltani. Ettől kezdve egy kínlódás volt az éjszaka, próbáltam feltenni a lábaimat az ülés tetejére, de nem esett jól, próbáltam kidugni a hátsó ablakon, de kint esett az eső. Próbáltam rézsút átnyújtózkodni a vezetőülésre – ez se győzött meg.
Voltak rövid, negyedórás bezuhanásaim, ezek alatt rendkívül hülyéket álmodtam, például hogy colstock vagyok, és igen kicsi darabokra hajtogatnak össze. Két szundítás közben hallgattam az erdőt, de mindig ugyanazt a mesét susogta, igaz, hatásosan. Nagyon lassan jött el a reggel. Amikor megláttam Pickaput a vizes fűben mászkálni, összetörten másztam elő kínzókamrámból, de azzal a felemelő tudattal, hogy a tudomány oltárán áldoztam fel magam, szenvedésem tehát nem volt öncélú és hiábavaló.
Bocsi Péter (Pickapu - Nissan Pickup)
Zsibbasztó éjszakát töltöttem a Nissan fülkéjében, reggel hatkor ki is dobott az "ágy", elsőként bújtam elő hármunk közül. Hűvös, nyirkos reggelünk volt, de nem mondanám kellemetlennek. Csend, kósza madárhangok a sűrűből, halk neszek. Sétáltam egyet a környéken. Egy szemközti dombra vezető vadcsapáson felfelé, és kicsit magasabbról visszanézve a táborunkra, meg kellett állapítsam, hogy gyönyörű hely a Gyertyánvölgy, ahol egykoron falu állt, de ennek mára vajmi kevés látható nyoma maradt.
Lassan a többiek is előbújtak, majd egy kis egyeztetést követően elindultunk vissza, a Hór-völgyön át Cserépfalu irányába. A délutáni-éjszakai ítéletidő nem maradt nyom nélkül, leszakadt gallyakat kerülgettünk a keskeny úton, mígnem egyszer csak vezérhajónk, az öreg L200-as megtorpant. Egy szél által útra döntött vaskos fatörzs állta utunkat. Kikerülni nem lehetett, balról már az autóinknak is mély patakmeder, jobbról meredek hegyoldal, fűrész senkinél (súlyos hiba, legközelebb pótolandó), az egy szál kisbaltánkkal mégsem állhattunk neki feldarabolni, maradt az egyetlen út, visszafelé. Vezetőnk ismert egy menekülő útvonalat, amin némi kerülővel Bükkzsércnél érkeztünk ismét emberlakta vidékre. Janinál egy életmentő forró kávé és némi reggeli elfogyasztása közben fogant meg szinte egybehangzó véleményünk az erdőben együtt eltöltött időről: nagyszerű kis kaland volt! Aztán ment mindenki haza, tárcsát súrolni…
Koncz János - Bocsi Péter - Hlács Zoltán
A dünnyögők
Tesztjeink terepe a gyertyánvölgyi emlékhely és turistapihenő volt. Száz éve még üveghuta működött ott, és egy kis falu épült ki körülötte, pár kilométerre Répáshutától. Ma, ha a régészek ki nem ásnak néhány házalapot, ha a Bükki Nemzeti Park emberei nem építik meg az esőtetőket, és nem alakítanak ki egy informatív kis kiállítást, a kutya nem venné észre, hogy történelmi léptékkel nem is olyan régen 250 ember élt és dolgozott a völgyben. Ennyit a természet erejéről. Ha mi, emberek megtennénk neki azt a szívességet, hogy eltűnünk a francba, gyorsan visszavenné az elhódított területeit. A falu hűlt helyétől nem messze található egy kis temetőmaradvány, néhány sírral. Halottak napján kimegyek oda, és meggyújtok pár szál gyertyát. Aztán csak állunk ott a hidegben, és a végtelen csendben szótlanul: a sírkövek, a fák, meg én.
Odafelé menet ez a fa még nem volt ittVeres László könyve alapján belepillanthatunk a gyertyánvölgyi üvegesek egykori életébe:
“A gyertyánvölgyi üzem olvasztókemencéit a paraszti lakóházak kemencéihez hasonló módszerrel készítették. A fából elkészített kemencevázat 10—15 cm vastagságú tűzálló agyagréteggel fedték, amelyet a faváz eltávolítása után lassú, állandó tűzön kiszárítottak. A kemencemester, szaknyelven Schmirreirer által fateknőben összekevert anyagot tűzálló téglákra állított vasfazekakban olvasztották folyékony üvegmasszává. A folyékony matériából vegyszerek segítségével csapatták ki a szennyeződéseket és a salakot. Egy fazékból általában két munkás dolgozott, s mindegyiküknek egy-egy gyerek segédkezett a formák kezelésében és a kész termékek elszállításában. Az üvegfúvó a pipa segítségével kiemelt matériából egy vizes vályú felett hólyagot fúvott, majd a gyerek által előkészített formába fújta az üvegmasszát. A mesterek fúvás közben dünnyögéssel szólították fel a gyerekeket a forma szétbontására, miután az üveg végleges formáját elnyerte. A kész termékeket a vályúpadon vízbe mártott pajmáz (vas) segítségével választották le a fúvópipáról, miközben a gyerek egy cseppnyi folyékony üveg segítségével ragadó vasat helyezett az üvegtárgy aljára. Az üvegek nyakrészét csipeszek, fogók segítségével formázták meg, majd a lejtős vályúba helyezett termékeket a formatartó gyerekek szállították el a hűtőkemencékbe, ahol alakjuk és méretük szerint csoportosítva agyagfazekakba helyezték azokat. Miután a hűtőkemencében fokozatosan lehűltek, a mesterek az üzem irodájába vitték a napi munkájuk eredményét. Itt egy alkalmazott megvizsgálta minőségüket és feljegyezte mennyiségüket. A munkások ennek megfelelően kapták fizetésüket.”
(Veres László: A Bükk hegység üveghutái)
Tudjuk, amatőrök vagyunk, nem dobtuk be a láncfűrészt (se)
