Roaring Twenties, azaz a tomboló húszasok. Egy kifejezés, amit az első világháború vége és az 1929-es nagy gazdasági világválság közötti időszakra használnak. Ez a néhány év Amerikában és Európában is a gazdasági és technológiai fejlődésről szólt, a viszonylagos jólét és a befektetők túlzott optimizmusa pedig sok más mellett az autósportra is jó hatással volt. Az USA-ban ekkor már minden az döntött oválról szólt, míg itt, Európában a rohamosan fejlődő grand prix-versenyzésben épp csak ekkor kezdtek teret nyerni az efféle pályák.
Sokáig az 1907-ben épített angliai Brooklands volt Európában az egyetlen említésre érdemes döntött pályás. A kontinensen inkább a közutakból, repterekből kialakított pályákon rendezték a futamokat, aztán a nagy tombolásban hirtelen lett három új ovál, 1922 és '24 között minden évben egy: 1922-ben elkészült az Autrodomo Nazionale Monza, 1924-ben pedig – a monzaihoz hasonlóan vegyes, azaz ovál és másféle vonalvezetéssel egyaránt bíró pálya, – az Autodrome de Linas-Montlhéry Párizs mellett. A kettő között, 1923-ban a spanyolok megépítették az Autódromo de Sitges-Terramart. A legendás monzai döntött talán mindenkinek megvan – ha másért nem, hát azért, mert minden Forma 1-es olasz nagydíjon bevágnak róla néhány vágóképet. A Montlhéry ovál már kevésbé ismert, pedig olasz társánál messze jobb állapotban van, és a mai napig sűrűn használják. A katalán földön épült Sitges-Terramar azonban egyik sem: se nem ismert, se nem használt.
Kevés építmény tud olyan különös némaságban pusztulni, mint egy magára hagyott versenypálya. Az Autódromo de Sitges-Terramarnak még múltja sem volt túl zajos, a jelene viszont aligha lehetne csendesebb. A Barcelonától harminc kilométerre, a sziklás földbe vájt pálya egy helyi hős, Frick Armangue érdeme. Armmangue szándéka az volt, hogy oválpályát építtett Sitges mellé, és a tengerparti kisvárost bekapcsolja az élénk európai motorsportéletbe. Háromszáz nap munka, négymillió peseta elköltése és 3,5 millió kilogramm cement felhasználása után a Sitges-Terramar elkészült. Két kilométer hosszan, hatvan fokban döntött kanyarokkal, amiket néhol több méter magas sziklafal határolt. Minden esélye megvolt, hogy a kor autósportjának meghatározó helyszíne legyen.
A pályát rögtön egy nemzetközi versennyel avatták fel 1923. október 28-án. A futamot spanyol nagydíjként írták ki, ezzel Spanyolország tíz év kihagyás után végre visszatért a grand prix-naptárba. A kétszáz körös versenyre kétliteres autókat vártak. Mindössze hét indulót sikerült ide csábítani, köztük volt az óriási vagyonáról ismert Louis Zborowski gróf Millerjével. Öten teljesítették mind a kétszáz kört, a győztes egy nem túl sikeres francia, Albert Divo lett Sunbeamjével, 155,89 kilométer/órás átlagsebességgel.
A pálya sorsa gyakorlatilag a leintés után eldőlt, a pénzjutalom ugyanis elmaradt. Frick Armangue, aki kiváló érzékkel vitte végig az építkezést, pénzügyekben sajnos nem volt megbízható. A kifizetetlen építők dühükben magukkal vitték a jegyeladásból befolyt pénzt, a szervezőknek így nem maradt miből fizetni a versenyzőket. A nemzetközi autós élet nem nézte jó szemmel a történteket, a Sitger-Terramar szégyenpadra került. A katalán autós szövetség még megpróbálta életben tartani a versenyeivel, de ezek a próbálkozások kevés sikerrel jártak, nem forgattak kellően nagy pénzeket. A gazdasági világválság végleg betette a kaput, és a pálya alig néhány évvel építése után használatlanul porosodott a mediterrán tájon. Az utolsó jelentős versenyt az ötvenes években tartották rajta. Két elsődleges funkciója ezután a csirkefarm és a juhlegelő lett.
Bár a töredezett betont ellepő gaz miatt néhol olyan, mintha már eggyé lenne a dombokkal, a pálya állapota meglepően jó. Ez részben a katalán klíma érdeme, de minden bizonnyal az építők sem végeztek rossz munkát, ha bármiféle szerkezeti beavatkozás nélkül 91 év után egyben maradt. Na meg az sem mindegy, hogy a közeli városka a tenger partján fekszik, és ugye senki sem akar befelé építkezni, így az ingatlanárak se fenyegetik. A pálya egyébiránt magántulajdonban van. Néha felengednek rá veteránautókat, motorosokat, bicikliseket fotózkodni, de versenyről szó nincs.
Sitges-Terramart történelméről sokat elárul, hogy tavalyelőttig Louis Zborowski 1923-ban futott 45,8-as ideje volt a pályacsúcs. 89 évig senki sem tudott jobbat, hiszen nagyon alkalma sem volt rá. Aztán 2012-ben tudják ki ment itt új rekordot? A spanyol rali legenda, maga Carlos Sainz. A Red Bull szervezett ide egy autókázást egy DTM-es srácnak és Sainznak, amivel nem titkoltan az volt a szándékuk, hogy felhívják a figyelmet a pályára. A két profit ráküldték a nem éppen kifogástalan állapotú betonra egy Audi R8 LMS-sel, Sainz pedig ment egy 42,6-os kört. Tekintve, hogy a két technika közé beférne az univerzum, a 3,2 másodperces különbség nem eget rengető, de az adott körülmények között mindenképp dicséretes. Aztán ahogy a Red Bull által szponzorált projektektől megszokhattuk, készült az egészről egy remek videó, ez (spanyol nyelven, angol felirattal):
És hogy mi lesz Sitges-Terramarral a jövőben? Nem kizárt, hogy magányosan folytatja lassú pusztulását, de az is lehet, hogy valakinek sikerül az, ami Armangue-nak nem. A tulajdonosának ugyanis vannak tervei a feltámasztására, de ez egy összetett, és mindenekelőtt drága folyamat.
Képek: innen
