Amíg az ötvenes években az elhasznált autó fogalma ismeretlen volt Magyarországon, az USA-ban egymás után nyíltak a roncstelepek a forgalomból kiöregedett járműveknek. Itt is voltak ugyan totálkáros vagy háború alatt szétlőtt autók, de a virágzó kapitalizmus polgárai jó módukban hajtották értéktelenné autóikat akkoriban. Az avulás ideje felgyorsult, a csúcsra járatott gazdaság hatására családok milliói ruháztak be új autóba és dobták el a régit. A lesajnált autók java aztán ment a telepre zúzásra, donornak, vagy csak csendben rohadni. Egy részüknek érdekesebb utóélet jutott, sok azóta is támfalként szolgál valahol egy folyóparton.
Az amerikai autógyártás század közepi lendületéről sokat elárul egy érték: 58 millió. Ennyi autót termeltek a hazai gyártók 1950 és 1960 között. Viszonyításképpen egy másik tömör adat: ez kevéssel több, mint ezerszerese (!) a Magyarországon tavaly fogalomba helyezett új autók számának. Akárhogy is számolunk, ez exporttal együtt, az akkori lakosságra vetítve közel ötször erősebb vásárlókedvet jelent annál, ami most itt van. Ford, Chevrolet, Plymouth, Buick és még néhány tucat márka élvezte, hogy a baby-bumm idején a családi eszköztár kötelező tartozéka lett az autó, de nagyjából ez volt az az időszak is, amikor realizálódott, hogy a roncsautó bizony komoly teher. Tárolni, hasznosítani nem egyszerű, ezért az újrafelhasználás egy érdekes vadhajtásaként néhol falakat építettek belőle.
Na nem akármilyen falakról volt szó. A szabályozatlan folyópartokon próbálták így megfogni az eróziót. A furcsa megoldás neve Detroit Riprap. Detroit, mint a kor autógyártásának fővárosa és riprap, ami egy angol kifejezés a mesterséges vízpartra. A kőből készült partfalakat, víz menti kőhányásokat nevezik így, de valamiért erre a század közepén terjedt technikára is ráragadt.
Talán meglepő, de az, hogy autókhoz nyúltak logikus lépés volt: roncsokat begyűjteni olcsóbb és egyszerűbb volt, mint követ töretni vagy lejtőt túrni, az egybefüggő fémfelület pedig jól tartja a földet. Az érdekes módszerrel az ötvenes években többnyire olyan partfalaknál éltek, ahol a vízhez közel út, hídláb, vagy bármi olyan állt, amit minimális erőfeszítés mellett már volt értelme megvédeni. A Detroit Riprap nagy távolságokban terjedt, az USA sok államában kipróbálták. Volt, ahol részben látványosságnak is szánták, de feladatuk többnyire valós volt, gyakorlati hasznukat pedig az idő igazolta. Sokban közülük az autók máig a helyükön állnak, úgy, ahogyan hagyták őket: hol padlólemezzel, hol ajtóval a falnak támasztva. Némely Riprap eggyé lett a part menti domboldallal, és ötven-hatvan év után rozsdától gyengülve ugyan, de funkcionál.
A gyakorlat mára teljesen eltűnt. Amíg anno belefért, hogy a roncsautókat olajosan, sokszor motorral és kerekekkel együtt folyóparton gyűjtsenek, addig ez ma már végtelenül sok zöldszabályt sértene. Ma az is elég gondot okoz, hogy összeszedjék a folyókból azokat az alkatrészeket, sőt, sokszor egész autókat, amelyeket a sodrás elindított lefelé. Vannak folyók, ahol ezek a jelei annak, hogy folyásiránynak felfelé valahol Detroit Riprap áll, vagy állt egykor.
További képeket találsz Detroit Riprapokról ezen és ezen a linken.
